Zétényi Zsolt (MDF)
DR. ZÉTÉNYI ZSOLT (MDF): Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Elnök Úr! Felemelő érzés és egyúttal aggodalom tölt el akkor, amikor a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvényjavaslat vitájában a Magyar Demokrata Fórum képviseletében szót kérek. Felemelő érzés az, ha részesei lehetünk jogok kiterjesztésének, közösségek jobb sorba juttatásának, jogaik szavatolásának, aggodalmas érzés, ha lelkiismeretesen átgondoljuk e feladat összefüggéseit, nehézségeit és ellentmondásait. A magyar kisebbségtudomány egyik nagy alakja, Mikó Imre írta: "Nincs a jogalkotásnak még egy olyan fejezete, amely annyira át volna itatva politikummal, mint a nemzetiségi jog, és ezért nem tárgyalható a közjognak ez a része a nemzetiségi politikától függetlenül. A magyar nemzetiségi jog önmagában véve is olyan szellemi és politikai tőke, amit az új Európa ítélőszéke előtt kell letenni, mielőtt a magyarság és a nemzetiségek viszonya hosszú időre ismét eldőlne." A jogi szabályozás igényességét tekintve igen bonyolult, politikai súlyánál fogva kivételes fontosságú törvényt kell megalkotnunk. A törvényt legalább három viszonylatrendszerben kell vizsgálni, először abból a szempontból, hogy a törvényjavaslat hogyan illeszkedik történelmi hagyományainkba, másodszor abból a szempontból, hogy milyen társadalmi, politikai környezetben született meg a javaslat, harmadszor abból a szempontból, hogy milyen mértékben illeszkedik ez a tervezet a nemzetközi jog, a nagy nemzetközi szabályozási folyamatok sodrába. A tervezet olyan kérdésekre kíván válaszolni, amelyekre a XIX. század megadta a maga súlyos válaszait, mind jogi, mind politikai tekintetben. Miniszter úr által említett dokumentuma ragyogó szabadságharcunknak, az 1849. évi július 28-i országgyűlési ülésen elfogadott határozat, pontosabban az ún. kisebb nemzetiségekről szóló törvény nemcsak az első magyar nemzetiségi törvény, hanem az első nemzetiségi jogokat védő törvény volt egész Közép- Európában, sőt mondhatjuk, hogy Európában. És nem véletlen, hogy kisebb nemzetiségekről beszélt ez a törvénytervezet, mert nem kevesen vagyunk, akik úgy gondoljuk, hogy lehetett volna, lehetne olyan törvényeket is alkotni, amely egy hazában élő valamennyi nemzet jogát szabályozza a nemzeti önazonossághoz. Hogyha a XIX. századi Magyarország népességének több mint a fele vagy legalább a fele kisebbségi volt, akkor ennek ellenére is elmondhatjuk, hogy mind a kisebbségek, mind a többség jogai egyformán védendők, és a kisebbség természetesen esélyegyenlőséget és jogegyenlőséget érdemel, nemkülönben intézményes biztosítékokat. A XIX. század szabadelvű törvényhozásának kiemelkedő, nemzetközi összehasonlításban egyik leghaladóbb szellemű jogi emlékműve volt a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában hozott törvény, amelyet a corpus jurisba az 1868. évi XLIV. törvénycikk elnevezéssel iktattak be. Amit e törvény hiányosságának szoktak tekinteni, nevezetesen, hogy a politikai nemzet államszervező ideológiája alapján állt, az történelmi összefüggésben nem róható fel hibaként. Ebben az időben közkeletű felfogás szerint az oszthatatlan, egységes magyar nemzetnek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenrangú tagja volt. Ez megfelelt az akkori európai szóhasználatnak, semmiképpen nem jelentve az egyes nemzetiségek létének tagadását, ellenkezőleg: az egyenjogúság és nemzetiségi lét számos biztosítékát mutatva fel. A végrehajtás nem volt következetes, a történelem meghozta döntését. Nem tudhatjuk, hogy nemzetiségi törvény nélkül más döntés született volna-e. Említhetjük még Kossuth híres kütahyai alkotmánytervezetét, amelyben azt írja, hogy "az egy nemzetiséghez tartozó honpolgárok nemzetiségi érdekeik előmozdítása végett társaságba állnak községenként, képviselet útján, kerületi egységeket képzendenek, és a kerületeket egy köznemzeti egyletben összeforrasztandják. Csinálnak maguknak szabályzatokat, kormányozandják egyletüket ezen szabályok szerint, teljes szabadsággal gondoskodandanak mindazon erkölcsi és társas érdekek előmozdításáról, miknek összegét nemzetiségnek nevezzük." Az előttünk fekvő javaslat autonomista szellemiségű, több tekintetben rokonságot, ha nem is szoros hasonlóságot mutat a Kossuth-féle felfogással, ugyanakkor, miközben helyesen a széles körű megengedés szellemét tükrözi, tartalmaz igen pontos, kimerítő meghatározásokat, különösen ami a kisebbségek normatív felsorolását és fogalmi meghatározását illeti. Reméljük, hogy ez az ellentmondás, amely a taxatív felsorolás és a szabad indentitásválasztás között legalábbis látszólag húzódik, tényleg látszólagos és feloldható. A kimerítő felsorolás logikai rendszerébe követelően beletartozik a kisebbséghez tartozó egyének azon kötelezettsége, hogy valamilyen módon vallják meg kisebbségi mivoltukat, mert ellenkező esetben nem tudnak élni jogaikkal, és az állam számára kiszámíthatatlan az anyagi terhek mértéke. Ezzel a gonddal szembe kell nézni, tisztelt Országgyűlés! A magunk részéről azt a másik megoldást is elfogadhatónak tartjuk, ha az állami támogatás meghatározott teljesítményhez és nem létszámhoz kötődik. Ennek a teljesítménynek pontosan mérhetőnek kell lenni, nem felejtve el azt sem, hogy hány tagja van annak a köztestületnek vagy egyesületnek, pártnak, szakszervezetnek, amely kisebbségi jellegére tekintettel kér támogatást. Amennyiben elmegyünk addig, hogy ne készüljön lista kisebbségiekről, hogy ne szerepeljenek állami nyilvántartásban, amely nyilvántartás azért a mi régiónkban egészen általános jelenség, nos, ha ezt elfogadjuk, akkor is elengedhetetlen az identitásválasztásnak valamely formája, amelynek módja a kisebbségi önkormányzati választásokon való részvétel, kisebbségi egyesületben, szervezetben vállalt tagság vagy közreműködés, illetőleg az anyanyelvű vagy anyanyelvi oktatás igénylése, személyi adatoknak anyanyelven való feltüntetése. Jól tudjuk, hogy a kisebbségi szervezetek tiltakoznak a regisztráció ellen, de nem tiltakozhatnak a kisebbségek létszámának reális felmérése ellen, ebbe bele kell hogy tartozzék a népszámlálás olyan módszere, amely lehetővé teszi a nemzetiséghez tartozás titkos megvallását. Ez a módszer ismeretes többek között a dél-tiroli németeknél, és azt kell mondjam, hogy ebben a kérdésben törvényalkotási munkálatokra lesz szükség Magyarországon is. Ami a javaslat létrejöttének körülményeit illeti, a Kormány álláspontját képviselő kisebbségi hivatal és a kisebbségi kerekasztal végtelen számú és időtartamú egyeztetésének eredményét tartjuk kezünkben, az ilyen eljárások minden előnyével és hátrányával együtt. Örvendetes, hogy egyetértés van két olyan lényeges alapelvben, mint a szabad indentitásválasztás és a kisebbségben élő nemzeti és etnikai közösségek és csoportok intézményes autonómiája. Egyetértés van a törvény belső szerkezete és alapintézményei tekintetében és abban, hogy a jelenlegi helyzet, amelyben a nemzetállami liberalizmus elemei érvényesülnek, nem kielégítő. Nem fogadható el az állam által történő parttalan pénzügyi támogatás, a pontosan megállapított normák nem egy tekintetben észlelhető hiánya, az a körülmény, hogy a kisebbségi önszerveződés minőségét nem vizsgálják a támogató intézmények, így az Országgyűlés sem. Az egyéni szabadság biztosításának, a társadalmi béke megőrzésének ott vannak meg a feltételei, ahol megvan a kisebbségek önszerveződésének jogi és politikai háttere. (11.40) Az önazonosság kérdése a csoport csoportként való fennmaradását meghatározza, az ebből eredő összes következménnyel, kezdve a szabad nyelvhasználattal, az egyesülési és lelkiismereti szabadságon keresztül a csoportautonómia magasabb közjogi intézményes keretéig. Erre minden esély megvan a törvény alapján. A harmadik nagy összefüggésrendszer, amelybe bele kell tekintenünk, a nemzetközileg ismert és elismert normák összessége. E tekintetben nem szégyenkezhetünk, ahogy nem szégyenkezhetünk az 1868-as szabályozással sem. A szabályozási szándék, annak elvei és jellege inkább példás kivételt jelentenek világviszonylatban nézve is. A világ sok országában egy kisebbségi törvény ötletének a puszta felvetése is politikai viharokat okozna közvetlen környezetünkben is; nem tudunk ilyen törvényről, működő törvényről legalábbis nem. A nemzetközi jogalkotás mindenképpen nekünk segít. Az irányzatok kedvezőbbek a kisebbségben élő közösségek és csoportok identitáshoz való jogának szempontjából, mint valaha is voltak. Heteken belül az ENSZ közgyűlése előtt lesz a nemzeti vagy etnikai vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól szóló nyilatkozat tervezete. A szöveg betűjében a korábbi individualista felfogást tükrözi, mégis kimondja, hogy a kisebbségekhez tartozó személyek megalakíthatják és fenntarthatják saját egyesületeiket, továbbá részt vehetnek ténylegesen mind helyi, regionális és országos szinten azokban a döntéshozatali folyamatokban, amelyek azon kisebbségeket érintik, amelyekhez tartoznak, vagy azon régiókat, ahol élnek. A tervezet első szakasza így szól: "Az államok védik a területükön élő kisebbségek létét, valamint nemzeti vagy etnikai, kulturális, vallási és nyelvi identitását, és ösztönzik ezen identitás támogatásának feltételeit." Az Európa Tanács 1992-ben elfogadott regionális és kisebbségi nyelvek chartája, amely néhány nap múlva nyílik meg aláírásra, a hagyományosan beszélt nyelv kategóriájának bevezetésével egy fontos lépést tett a kérdéskör tárgyszerű megközelítéséhez. A csatlakozó államoknak kötelességük bemutatni e nyelvek listáját. A hagyományosan beszélt nyelv az elfogadandó magyarországi kisebbségi törvényben is fontos szerepet kell hogy betöltsön, mert tartalmat ad a nyelvhasználatra és a kisebbségi önkormányzatokra vonatkozó szabályoknak. Hiszen a kisebbségeknek használniuk kell nyelvüket, és kisebbségi önkormányzatokban használni kell a kisebbségek nyelvét. Kötelezően meg kell követelnünk, vagy legalábbis el kell várnunk, hogy egy szervezet kisebbségi jellege tükrözze a kisebbségi nyelvet és a kultúrát. Amikor a nemzetközi összehasonlításokról beszélünk, megemlítendő, hogy az európai biztonsági és együttműködési értekezlet intézményesülési folyamatában megjelent a nemzeti kisebbségek főbiztosának intézménye, és megjelent számos más igen üdvözlendő folyamat, mint például a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek legitim érdekei mint fogalom, és új megvilágításban, mégpedig az autonomista szemléletmód javára. Feltétlenül megemlítendő, hogy a magyarországi szabályozás nem függ a határon túl élő, számos tekintetben mostoha sorsnak és jogfosztásnak kitett magyarság sorsától, hiszen a magyar demokrácia - híven az ezeréves történelmi hagyományokhoz - nem kötheti tőle független feltételekhez jogok megadását olyanok számára, akik jogaik szavatolását a magyar államtól kérik. Ugyanakkor szeretnénk hinni, hogy a határon túl élő testvéreink nem kell hogy szégyenkezzenek a módosító javaslatok és bizottsági viták figyelembevételével meghozott törvény miatt. Még akkor sem, ha velünk egyetértésben hivatkozhatnak a magyarországi kisebbségek és a határon túli magyarság gyökeresen eltérő voltára, mind a kisebbségi lét történetét, mind pedig földrajzi és gazdasági körülményeit illetően. Nem véletlen a régi kisebbségi irodalomban a kényszerkisebbség és az önkéntes kisebbség megkülönböztetése, hangsúlyozom, nem diszkriminálása. Van tehát összefüggés a határon túl élő magyarság és a hazai kisebbség sorsa között, de ez nem a tükörszerű viszonosság, hanem a példamutatás. Elmondhatjuk, hogy a törvényjavaslat a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól alapelveiben és szellemében szervesen kapcsolódik a jelenkori nemzetközi jog eredményeihez, és beilleszkedik az elfogadott vagy elfogadandó nemzetközi normák által nyújtott szabályok közé. Teszi ezt lényegében magasabb minőségű és terjedelmű szabályozással, amely a nemzetközi minimumot többszörösen meghaladja. Végezetül hadd idézzem a régi magyar államférfi, Teleky Pál gondolatait a magyar kisebbségi politikáról: "Amint soha nem volt hódító és elnyomó a patriarkális formákban született Szent István-i gondolat, hanem tartalmilag mindenkor atyai gondoskodás jellemezte, úgy jellemezte mindig a kötelességérzet is, annak a kötelességnek az érzete, hogy Európa e részében, amelybe a sors Szent István népét állította, amelyet szervező szeme áttekintett, és ahol keresztény államot alapított, békét és jólétet teremtsen, kölcsönös megbecsülést hozzon létre, és ha részletformáiban századról századra változik is a feladat, a lényeg, az elv, az akarat és a becsület, az ugyanaz marad." Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)