Pál József (MDF)
PÁL JÓZSEF (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! "Korunk feltűnt eszméi közt kétségkívül legkitűnőbb helyet fog a nemzetiségek kérdése. Mégpedig sajátságos viszonyainknál fogva különösen nálunk. S úgy látszik, a magyarnak világtörténeti hivatása, mely őt népvándorlások nagy országútján jelen veszélyes helyére őrül állítá, most ismét arra utalja, hogy a nemzetiségi kérdést, mely még sehol meg nem fejtetett, ő fejtse meg a jog alapján, a szabadság érdekében." Tisztelt Ház! Olyan beszédből idéztem most, amely több mint 130 évvel ezelőtt íródott, s A nemzetiségek ügyében címet viseli, majd ezzel a megszólítással folytatódik: Tisztelt Képviselőház! Parlamenti beszédről van tehát szó, amely sajátos módon mégsem olvasható az országgyűlési jegyzőkönyvekben. Éppen ezért elvétve, ha hivatkoznak rá. Így nem is képezi a nemzetiségi jogról való gondolkodás részét. Még Mikó Imre sem idézi, aki pedig hatalmas forrásapparátussal dolgozik, bár nála a szerző neve megemlíttetik. Nem is csoda, hiszen a szöveg nehezen hozzáférhető, Halász Gábor ritkaságszámba menő, 1942-es kiadású, két vaskos kötetet kitevő, kincset érő gyűjteményében lelhető föl. Fontos megjegyeznünk, hogy a szerző kényszerű okokból nem mondhatta el beszédét: Az Országgyűlést berekesztették. Még pontosabban: feloszlatták. Kemény idők voltak. 1861 tavaszát írták. Némelyek már kitalálhatták, hogy Madách Imréről van szó, az ő nagy ívű tanulmányából idéztem. Maga Eötvös József is oly kitűnőnek találta, hogy - mint mondotta - e tárgyban jobbat elképzelni nem lehet. Mégis, a megjelentetését hiába szorgalmazta a nógrádi országgyűlési képviselő, végül a feszült politikai helyzetben kiadását nem vállalta senki sem. (17.20) Ezért is oly becses ez a történelmi dokumentum, mert az ismeretlenség homályából is - igaz, filológusi lámpafényben - fel tudunk mutatni olyan szellemi teljesítményt, amely éppen ismeretlensége folytán, a tételes magyar jogon túl is bizonyítja, hogy a hazai politikai közgondolkodásban a problémakör iránti érzékenység - minden megkésettség nélkül - jelen volt a mindennapokban. És nem csupán jelen volt, hanem a kor színvonalán kiérlelt gondolkodásmódot is jelentett. Éppen ezért, amikor demokratikusan megválasztott Parlamentünk nemzetközi vonatkozásban is példaértékű törvény megalkotására készül - amint azt már eddig is többen megállapították -, kötelességemnek tekintettem, hogy halhatatlan képviselő elődöm Nógrádból megemlítessék, neve elhangozzék, hogy Madách Imre neve a nemzetiségek ügyében jegyzőkönyvbe vétessék, mint e tárgyban érdemdús férfiúé. Mint olyan politikusé, aki a nemzeti liberalizmus eszméinek képviseletében tisztán látott az akkori magyarság által követhető nemzetiségi politikában. Ha azóta a nemzeti jogfelfogás, különösen az ország helyzete gyökeresen megváltozott is, Madách Imre nézeteiről mind az irodalomtörténet, mint a korszak történész kutatói - többek között éppen Szabad György is - méltán állapították meg, hogy "haladó irányú kibontakozást keresett". Például a nyelvhasználat máig neuralgikus kérdésében kertelés nélkül a kisebbségek oldalán állt. Ugyancsak Madách Imre teszi azt a merész, majd általa igazolt kijelentést, hogy a magyarnak "Nyolc százados törvénygyűjteményében nem található egy is, mely bármi idegen nemzetiség ellen, de igen számos, mely azok védelmére van irányozva. A magyar nem érve be azzal, hogy nemzetiségeiért senkit nem üldözött, alkotmánya fejlődésének stádiumaihoz képest minden szabadságában minden nemzetiséget egyaránt részeltetett." Tisztelt Képviselőtársaim! Lélekemelő, hogy a nemzetiségi jogalkotási folyamat során sajátunk lehet az az ethosz, amely Madách Imre távoli múltban leírt sorait maradéktalanul betölti. Jó érzés, hogy elmondhatjuk, még a politika másod-harmadvonalában is akadtak, akik nem a sovinizmus mételyét terjesztették. Arról a máig tartó, jól kivehető vonulatról beszélek, tisztelt Ház, amelyről a törvény preambuluma úgy tesz említést, mint a magyar történelem legnemesebb hagyományairól és értékeiről. Létező, valóságos vonulata ez történelmünknek valóban felmutatható értékekkel. Madách a távoli évszázadokba nyúlik vissza bizonyítékokért, mi elégedjünk meg a modern értelemben vett nemzet időszakának néhány máig érő példájával. Már Wesselényi Miklós, akit Mikó Imre az első nemzetiségi politikusnak nevez, s akinek az első magyar nemzetiségi törvényjavaslatot tulajdonítjuk, tervezetét így indítja: "Bánattal tapasztalja a törvényhozó test honunk különböző ajkú lakosai közt a károsan és veszélyesen növekvő súrlódást." Törvényjavaslata ennek az érzelmi emelkedettségnek megfelelően kíván jogokat, biztosítékokat adni, és ezáltal áldott békességet szerezni nemzetiségeink körében és a honban. Széchenyi tárgyra vonatkozó megnyilatkozásainak emelkedettsége sem csupán korérzület szülte stiláris jegy. A dolog lényegi kezeléséhez tartozik hozzá. Ugyanezt mondhatjuk el Eötvös Józsefről, akinek a koreszmék világában való jártassága és önálló nézetrendszerré érlelődött gondolkodói teljesítménye máig haszonnal forgatható, ha igényt tartunk rá, hogy a nemzetiségi kérdést tágabb elméleti keretbe helyezzük. Mocsáry Lajosnak, a gyakorló politikusnak a hangjából, aki közismerten sokat tett a nemzetiségekért, ugyanez az emelkedettség szól. Még a racionális elemző - a magyar liberalizmust másféle szögből támadó - Jászi Oszkár is más oktávon szól, ha a nemzetiségi kérdésen töpreng. Az említetteknek - a névsor persze bővíthető -, ha nem is egyformán volt köze a tételes joghoz, gyakorlati politizálásuk során a nemzetiségi kérdésben nagyon is hasonló hangnem volt a sajátjuk. És ez nem lehet véletlen. A korérzületen túl fakadt a feladat nagyságrendjéből is. Az említettek élete és tettei a bizonyíték rá, hogy nem üres retorika volt, amit használtak. A gondolkodói és politikai teljesítmények erős láncként egymáshoz kapcsolódó értékein túl is figyelemre méltó sajátossága ez a magyar nemzeti liberalizmus ma is vállalható örökségének. Miért helyezek erre ekkora hangsúlyt, tisztelt Ház? Önértékén túl azért, mert meglepett a FIDESZ vezérszónoka ítéleteinek első passzusa. Hangzatosnak... (Közbeszólás: mert?) - mondom -, fennköltnek, hamis pátosztól duzzadónak nevezte az előttünk fekvő törvénytervezetet. Ennek bizonyítékául töredékesen idézte a preambulum első francia bekezdését, tehát ezt: "- követve a magyar történelem legnemesebb hagyományait és értékeit..." Ezért, ennyiért kell címkézni? - hökkentem meg. Mivel a szónok pártja nevében beszélt, megállapíthatta bárki, hogy pártja elsőként emiatt tartja alkalmatlannak a törvénytervezetet. Tehát üres nekik ez a bekezdés, olvasván, nekik nem telik meg tartalommal. Mint mondottam, meglepődtem ettől a kijelentéstől, majd keserű lettem, később pedig megbocsátóan megértő. Közben feleletet kellett volna találnunk néhány súlyos kérdésre. Például erre: hogyan lehetséges, hogy ifjú emberek egy egész párt felfogásaként merészelik a nemzet arcába dobni, hogy nekik hangzatos, fennkölt, hamis pátosszal átitatott az, ami nekünk büszkeséget adó örökség? Például erre: miért nem látják be, hogy a világ uralkodónak vagy divatosnak vélt eszméinek tartós befolyása a magyar társadalomban csak akkor lehetséges, ha alkalmazni vagyunk képesek a hazai viszonyokra? Vagy például erre: az előttünk fekvő törvénytervezetről tudják-e, hogy nem csupán nemzetközi adományként vagy keményvalutás luxus importcikként kapjuk, hanem nagyon fontos ágon a magyar jogfejlődésből és legjobbjaink politikai felfogásából is következik? Például erre: nem a +70-es és +80-as évek nemzetietlen iskolai nevelésének csődjét kapjuk-e itt töményen, s a kiműveltnek mondott emberfők máza alatt a nemzettudat analfabétái rejlenek? Tartózkodom attól, hogy megadjam a válaszokat. Azt azonban szükségesnek tartom leszögezni, hogy magunkhoz méltóbbnak és a nemzeti tudat szükséges és elengedhetetlen újraépülése szempontjából fontosabbnak ítélem nemzeti liberálisaink múlt századi emelkedettségét - amelyhez hitelesen kapcsolódott Lukács Tamás, Zétényi Zsolt és Tabajdi Csaba megszólalása -, mint némely maiak nemzeti önérzetet sértő nyegleségét, nevelési hiányosságokból fakadó tiszteletlenségét. (Taps a jobb oldalon.) Tisztelt Ház! Végül mégis inkább egyéni szerencsétlenkedésnek, mint politizáló ifjak egész csoportjára kiterjedő beállítódásnak tekintem az inkriminált kijelentést. Hiszen Fodor Gábor - igaz, az általa vezetett bizottság nevében - másféle hangon szólalt meg, mint pártbéli társa. Egyszóval van remény, a pedagógiai optimizmusom nem hagyott el. Azért sem, mert a további hét pontban megjelölt témakörök valóban meglehetősen problematikusnak tűnnek az eddigi hozzászólók szerint is, s magam is csatlakozom bírálataik bizonyos szakaszaihoz, amelyeket az időre való tekintettel nem kívánok megismételni. A részletes vita nyilván jelentős részben ezek mentén alakul majd. Vannak tehát érdemi érintkezési pontjaink, sőt egybeesések is, amelyekből megegyezések születhetnek. Ezért is sajnálatos az ifjonti modortalanság. Tisztelt Ház! Gondolatmenetemnek ezt a szakaszát Tőkéczki Lászlónak a Kortárs szeptemberi számában megjelent hiánypótló tanulmányából vett megállapítással kívánom összesíteni és lezárni. Ezt írja: "A jórészt idealizmusból és nem az anyagilag erős polgárság bázisán megszületett magyar liberalizmus örök érdeme marad, hogy a nagy gründolási időszakban olyan intézkedéseket tett, és olyan törvényeket fogadott el, amelyek mindvégig hatékonyan védték a kisebbségeket, korlátozták a magyar sovinizmust." Eddig az idézet. És még egy tétel, amelynek ideidézésén sokat töprengtem, végül mégsem hallgathatom el. Íme! "A magyar liberalizmus elvitathatatlan érdeme marad, hogy uralmának idején a zsidóság jogegyenlőségét nyugati módon biztosította egy hagyományszerű társadalomban." Elnök Úr! Tisztelt Ház! Olyan fontos megállapítások ezek, amelyeknek igazság- és valóságfedezetét magam is bizonyítani kívántam - amennyire ez egy parlamenti hozzászólás keretében lehetséges. (17.30) Aranyfedezete ez az előttünk fekvő törvénytervezet jobbításának, majd megegyezéses elfogadásának. Mégis, mielőtt a törvénytervezet néhány, általam fontosnak vélt kérdésére rátérnék, engedtessék meg még egy gondolatfutam az előbbiek folytatásaként. Szeretném ugyanis hangsúlyozni, hogy a nemzetiségi kérdés iránti jogi és politikai érdeklődés természetesen a huszadik században is a magyar közgondolkodás és szellemi élet fontos, ha nem is mindig a legelső témája volt. Trianon után a kérdés másféle előjellel, de legalább olyan súlyosan vetődött föl, mint a magyar liberalizmus legjobb évtizedeiben. A témában való érzékenységünk felfokozódott, jártasságunk gyarapodott, mert egyik pillanatról a másikra az ország testéről leszakadt területek magyar népessége vált nemzeti kisebbséggé. Egyáltalán, innen kezdve a magyarság adta Európa legnagyobb nemzeti kisebbségét. A magyarság legjobbjai eme tragikus létsorsban itthon és a határokon túl újratájékozódásra kényszerültek. Olyan új értékeket létrehívó szellemi teljesítmények születtek, mint Erdélyben a transsylvanizmus, mely képes volt feldolgozni magyarok, románok, szászok, zsidók, örmények történelmi együttélését, vagy Slovenskóban Fábry Zoltánék Vox Humanája, amely a kisebbségi sorsot a humánum egyik létformájává nemesítette, de nem feledhetjük Szenteleki Kornél couleur locale-ját sem a Vajdaságból, amely a helyi kisebbségi létet egy nem létező kulturális génbank megőrzendő és kiteljesítendő darabjának tekintette, aminek eltűntével az emberiség lenne kevesebb. Vagy ahogy Somogyi Győző, a jeles grafikus mondotta volt a közelmúltban, a Csukcsföldtől a Tűzföldig nem lehetünk egyformák. Vagyis semmiféle univerzalizmusnak nem lenne szabad engedni, mert az tönkreteheti a másságok sokaságát. Ugyancsak magától értetődően irányult a művelődéstörténeti, irodalmi, történeti kutatások figyelme s tart máig a Duna-táj, szűkebben a Kárpát- medence történetének arra az időszakára, amikor még a modern nemzetállamok és kalickáik, a szigorúan ellenőrzött országhatárok nem léteztek. Népek és népcsoportok szabadon kommunikáltak és hatottak egymásra. A szellemi élet szerteágazó hajszálereiből és a népi gondolkodás talaján nőtt ki a tejtestvériség és a hídszerep Németh László-i igézően szép ideálképe. De megfogalmazódott egy személyiségtípus eszméje is, mégpedig a közép-európai emberé, amelyik személyiségmodellt olyan eltérő beállítottságú értelmiségiek tekintenek magukénak, mint Dobossy László vagy Bojtár Endre. A nevesített példák itt is természetesen szaporíthatók. Végül is mindezek lényege az előttünk fekvő törvénytervezet szempontjából véleményem szerint az, hogy a magyar gondolkodás, a magyar értelmiségiek legjobbjai, a Trianon nyomán saját nemzetünk sorsa iránt kifinomodott érzékenységüket az általános megértés, a tolerancia és empátia irányába tudták fejleszteni. A tragikus sérelmek és veszteségek ellenére sem felbőszülten és elvadultan került ki a megpróbáltatásokból, hanem képes volt olyan ideálképek megfogalmazására, amelyek központi magva a humánum, a szabadság, az emberi jogok mélységes tiszteletben tartása. Tisztelt Ház! Ez a kikristályosodott szellemi értékrend olyan vitathatatlan nagyságban érte el gyémántfokozatát, mint Illyés Gyula. E törvénytervezet vitája közben magunkon érzem figyelő és ítélő tekintetét. Bizonyos vagyok benne, ha köztünk lenne, íróalkalmatosságért nyúlna. Lehet, csak egy sor lenne ez a törvényhozási aktus a naplójában, de hogy minősítéssel megtoldott, az valószínűsíthető. Hiszen öregkori nyilatkozataiból mint egy szomorú keserv és motívum bukkan fel minden egyes alkalommal, hogy szinte személyes kudarcának tekintette, amiért ifjúkorának nagy eszmeábrándja, Kossuth és Jászi öröksége, a Duna-népek békés együttélése nem valósult meg élete alkonyára. Inkább ellenkezőleg - kifejezésével élve -: csalánerdő nőtt a nemzeti ellentétek déres televényén. Illyés Gyula öröksége ma is élő. Méltó követői, akik szinte a kezéből vehették át a stafétabotot, itt élnek közöttünk. Csapjon le ránk bíráló szavuk, ha mi itt törvényhozókként tévednénk. Mert tudatos vétséget e törvénytervezet vitája során senki részéről nem feltételezhetünk. Merem remélni azt is, hogy nem a pártpolitikai érdekek nyílt csatája zajlik majd. A nemzetnek ártunk, ha a nemzetiségi és kisebbségi törvény megalkotása során a pártpolitizálás szokásos vétségeit követjük el. Tisztelt Képviselőtársaim! Kötelességemnek tekintettem a szólást azért is, mert a Jó palócok és a Tót atyafiak földjének fia vagyok, s néha visszavágyom abba az idillbe, amelyet Mikszáth Kálmán oly érzékletesen valóságossá tett. Itt kell megjegyeznem, hogy kellő meghatottsággal hallgattam képviselőtársam hozzászólását szlovák nyelven. Szeretném tájékoztatni képviselőtársaimat, hogy a mai Nógrád területén 22 települést tartunk nyilván szlovákok lakta községként, és kettőt, ahol németek élnek. Szeretnék megfelelni azoknak a morális követelményeknek - éppen a 24 település lakóira való tekintettel is -, amelyeket Madách Imre és a Mocsáriak öröksége jelent és támaszt. Ezért igényeimet olyan törvényi helyekre adom majd, amelyek felfogásommal és meggyőződésemmel egyezőek. Tisztelt Képviselőtársaim! Utoljára hagytam, ezért nyomatékosítani szeretném, hogy nagyon is fontos kérdésnek tartom az őszinte szembenézést a magyarországi cigányság helyzetével. Szövegen kívül jegyzem meg, kissé rettent, hogy beszédemnek ezt a passzusát elmondjam-e, tekintettel arra, hogy Speidl Zoltán képviselőtársam felszólalását - teljességgel indokolatlanul - olyan hangnemben érték támadások, hogy ez mélyen elgondolkodtat. De mégis veszem magamnak a bátorságot és folytatom. Őszintén szólva nyugodtabban vennék részt a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló vitában, ha a cigányságról tervezett parlamenti vitanapot már lebonyolítottuk volna. Rendkívül kényes és a gondoltnál jóval összetettebb kérdés ez. Sokan állítják, időzített bomba ketyeg a magyar társadalom mélyén, amelyhez nincsenek megfelelő utászaink. Elegendő futó pillantást vetni a cigányságra vonatkozó becsült adatokra, vagy elolvasni néhány empirikus vizsgálat összesítő tanulmányát, s máris előttünk tornyosul teljes nagyságában, miről is beszélek. A magyarországi cigányság története sok évszázados múltra tekinthet vissza. Azonban politikai és jogi kezelésük vonatkozásában nem beszélhetünk olyan gazdag hagyományrendszerről, mint amilyennek az imént szerény vázlatát adtam más vonatkozásban. Vannak ennek is szép és nemes pillanatai, de ha a mára kialakult, modern értelemben vett cigányértelmiség viszszatekint, a múltba néző csupa sebet lát, még inkább láttat s kinagyít. Vigyázat, nem föl-, hanem ki-, és ez az értelmiségi identitáskeresés szempontjából nagyon is komolyan veendő. Aki rendszeresen olvassa a cigányújságot vagy az Amaro Dromot és ismeri a cigány értelmiség eddigi munkásságát, főként az írói, művészi teljesítményeket, az tudja, mire gondolok. Tudomásul kell venni és fel kell dolgozni a magyar közvéleménynek, hogy cigányságunk körében az elmúlt évtizedekben figyelemre méltó folyamatok játszódtak le. A cigányság ma sokkal tagoltabb metszetet mutat minden szempontból, mint azt általában gondolják. Önérvényesítő, érdekkinyilvánító, önszerveződő törekvések megerősödését is megfigyelhettük. Biztos, hogy nem túlzok, jóstehetség sem kell hozzá - hiszen az eddig megjelent nyilatkozatok, cikkek is ezt bizonyítják -, a cigányszervezetek irányából erős támadások érik majd a tervezetet. A magyarországi cigányság története, jövőbeni sorsa szempontjából véleményem szerint történelmi pillanatról van szó. Nem kevésbé a magyarság cigányokhoz való viszonya szempontjából. Barátaim, adjunk esélyt egymásnak! Szepesi József cigány költő, újságíró barátom programot fogalmazó költeményében az értelem igényjegyével jelenti be a cigányértelmiség közeledésmódját. Költeményének utolsó négy sora így szól: "Az értelem igényjegyében akad-e vendégszeretet? Elűzni bűn, kizárni vétek. Nyissatok ajtót, emberek!" Bízom benne, hogy jelen törvény a jogállamiság ajtaját fogja szélesre tárni a cigányság előtt. Elfogadásáig azonban még számos kérdést kell tisztázni. Itt van mindjárt a cigányságra vonatkozó adatbázis kérdése. Említettem, hogy Palócföldön szlovákok és németek élnek hosszú ideje megértésben és békességgel a magyarokkal. Számukat és arányukat tekintve még többen a cigányok. (17.40) Még hozzávetőlegesen pontos adatot sem sikerült felkutatnom, nemhogy részletező statisztikai adatbázisra leltem volna. Azt hiszem, komolyabban kell vennünk a nemzetiségi törvény összefüggéseit a még tárgyalás alatt lévő személyiségi adatok védelmével, valamint a tárgyalásra váró statisztikai törvénnyel. Ha ugyanis mindkét törvény esetében a parttalan liberalizmus talaján állunk majd, nem a szabadelvűségünkről teszünk tanúbizonyságot, hanem a kérdés kezelését lehetetlenítjük el - vagyis anarchikus viszonyokat gerjeszthetünk. Nem lehet olyan épeszű ember, aki ne látná be, hogy például a nemzetiségek ügyének kötelező erejű állami kezelése a költségvetés odaláról lehetetlenség számszerűsítés nélkül, de ugyanez vonatkozik a művelődés szektoraira, az önkormányzatiság érvényesítésére, a szociális ellátó rendszerek működtetésére és nem utolsósorban a választásokra. Tisztelt Képviselőtársaim! Még egyszer nyomatékosítani szeretném, hogy különösen a magam részéről a cigányság miatt kísérem figyelemmel ezt a törvénytervezetet. Úgy vélem, hogy végül jóakarat, tárgyszerű kezelés, nemes szándék és hozzáértés túlsegíthet bennünket minden akadályon - és akkor Madách Imrével együtt elmondhatjuk: megtettünk mindent a becsület korlátai között. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)