Békesi László (MSZP)
DR. BÉKESI LÁSZLÓ, a Magyar Szocialista Párt képviselőcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Ház! Nehéz szívvel kezdek hozzá a szocialista frakció véleményének tolmácsolásához a költségvetési vitában. Nehéz szívvel, mert pontosan tudom, hogy gazdasági-társadalmi viszonyaink közepette hallatlanul nehéz elfogadható költségvetést a Parlament elé terjeszteni. Nehéz szívvel, mert azzal is tisztában vagyok, hogy a társadalmi, gazdasági és politikai érdekütközések metszéspontjai nem találkoznak egymással, ezért tehát alig lehet olyan arkhimédészi pontot találni, amire föl lehet fűzni egy, a társadalom és a politikai erők többsége számára elfogadható pénzügyi programot, költségvetést. És végül, de nem utolsósorban nehéz szívvel azért, mert szakmai megfontolások alapján, társadalmi hatásait tekintve kevés olyan pontja van a beterjesztett költségvetési törvénytervezetnek, amellyel meggyőződéssel lehet azonosulni; több olyan pontja, amely szakmailag is, hatásait tekintve is vitatható, sőt, néhány esetben elhibázott. (11.40) Nem szoktam a tisztelt Házat azzal terhelni, hogy gazdaságfilozófiai vagy - elméleti kérdéseket pertraktálok - nem szoktam összetéveszteni a képviselői helyet a katedrával. Hogy most három konkrét kérdésben mégis elvi-elméleti megközelítésekre vállalkozom először, annak egyetlen magyarázata van: látva, tapasztalva a harmadik költségvetési tervezetet, amelyet a Kormány a Parlament elé terjeszt, tapasztalva az elmúlt két év konkrét gazdaságpolitikai teljesítményeit, azt gondolom, hogy ez egész egyszerűen nem nélkülözhető ebben a helyzetben. Az első ügy; a jövő évi gazdaságpolitikai program alapvető, fundamentális elemeként kölcsönveszi a kormányzat a Nyugat-Európában gyakran használt "mágikus négyszög" elméletét, aminek a lényege, hogy a növekedést, az inflációt, a külső egyensúlyt és a munkanélküliséget csak egymásra hatásaiban lehet kezelni. Ami igaz Nyugat-Európában, az nem igaz Magyarországon. A mágikus négyszög minimum mágikus ötszög Magyarországon, hiszen a szociális biztonság ügye nem egyszerűsíthető le kizárólag a munkanélküliségre. Ha tehát valaki csak a négy elemet próbálja meg harmonizálni, az azzal a veszéllyel, azzal a kockázattal terheli a társadalmat, hogy a legfontosabb kérdések egyikében, a szociális ügyekben nem tud kielégítő válaszokat adni - még akkor sem, hogyha egyébként ez a jó szándék megvan. A második elvi kérdés: sok esetben - és ebben a költségvetési tervezetben jó néhány ilyen példa található - egész egyszerűen mechanikus összehasonlítások történnek konkrét, Nyugat-Európában alkalmazott arányokkal, mértékekkel, módszerekkel. Jó néhány ilyen százalékot találunk a GDP-re vonatkozóan, az egyes ágazatok részesedésére, a deficitre vonatkozóan. Ezek az összehasonlítások, tisztelt Ház, az égvilágon semmit nem mondanak: gyökeresen más viszonyok között élünk és gazdálkodunk. Olyan ez, tisztelt Ház, mint hogyha vigyázó szemeinket állandóan a horizonton megjelenő orientációs pontra függesztenénk, miközben nem nézünk a lábunk alá, s csodálkoznánk, hogy rendszeresen megbotlunk. Az igazi veszély, persze, nem a botladozásban van, hanem abban, hogy ez az állandó orientációs zavar egyszer egy komoly sérülésveszéllyel járó bukásnak a kockázatát is magában hordozza. És végül a harmadik elvi kérdés: két év után és a harmadik esztendő programját figyelve, érdemes meggondolni, elemezni, vajon tényleg egy szociális piacgazdaság irányába tart-e a magyar kormányzati gazdaságpolitika és az erre épülő költségvetés. Engedjék meg, hogy nagyon röviden összefoglaljam önöknek a szociális piacgazdaság elméleti atyjainak, a freiburgi iskola képviselőinek, Auckennak, Erhardtnak - aki szövetségi kancellárként nagyon sokat tett az első jól működő szociális piacgazdasági modell megvalósításában - a nézeteit, amiből van mit tanulnunk, és amiből kiderül, hogy kiáltó az ellentét eddig követett, jövőre tervezett gyakorlatunk és a célul kitűzött gazdasági modell között. Sorsunk a gazdaságon múlik - mondják a szociális piacgazdaság elméleti alapvetői -, és nem elsősorban a politikán. Annyi szabadságot a gazdálkodóknak, amennyit csak lehet, és csak annyi tervezést, amennyi szükséges! Gondolják végig etatista törekvéseinket... A gazdálkodási rendszer építése, a folyamatszabályozás és a struktúrapolitika egyaránt fontos - nemcsak a jogintézményeknek, nemcsak az állami beavatkozást biztosító eszközrendszernek a kiépítése az, ami tehát ennek a modellnek a felépítését biztosítja. Új gazdasági etikára van szükség - mondják -, ami stabil szerződéses rendszert, üzleti bizalmat és megbízhatóságot feltételez. Ennek az alapja stabil és kiszámítható jogrendszer, ami a tulajdonlástól az adórendszerekig egyaránt kiterjed. Szociális biztonságot és morális igazságot az államnak kell érvényre juttatnia, hiszen ezt a piac soha nem fogja biztosítani. A gazdaságpolitikában és a szociálpolitikában - bármilyen nehéz is ez - folyamatos egyeztetésre, sőt, konszenzusra van ahhoz szükség, hogy egy ilyen modern gazdasági modell kialakítása robbanásveszély nélkül végbemenjen. Mindebből azt a következtetést szűrik le ezek a teoretikusok - ami a gyakorlatban érvényesült már -, hogy három feltétele van a szociális piacgazdaság megvalósításának: politikai döntésképesség - ahol vállalni kell a kényelmetlen lépéseket is -, időtálló szabályozás és növekvő gazdasági teljesítmény. A három együtt vezethet el oda, amit mi szeretnénk elérni. Ehhez képest mi a helyzet nálunk? Az első: óriási hibát követünk el, hogyha kizárólag - a fejlődési folyamatokat figyelmen kívül hagyva - a mai nyugat-európai megoldásokra függesztjük a szemünket. Hibát követünk el, tisztelt Ház, hogyha gazdasági teljesítmények hiányában, a szegénység újraelosztásának pozíciójából felelőtlenül ígérgetünk, anélkül, hogy a realitásokra hívnánk föl a társadalom figyelmét. És hibát követünk el akkor, hogyha összehangolatlan jogi és gazdasági törvényalkotási lépésekkel az egyébként is alacsony színvonalú gazdasági morált tovább rontjuk. Tessék csak a +92-es lépésekre gondolni: az összehangolatlan számviteli és adózási törvényre, a Vagyonpolitikai Irányelvek és a privatizációs gyakorlat elképesztő ellentmondásaira, az egészségügy és a társadalombiztosítás eddig végrehajtott korszerűsítési lépéseinek belső ellentmondásaira. De ilyennek kell tekinteni a jövőre tervezett úgynevezett adókorszerűsítési lépéseket is. A jövő évi gazdaságpolitika, tisztelt Ház! Több száz oldalas anyag beterjesztéséből is hiányoznak azok az érvek, amelyek megalapoznák ennek a gazdaságpolitikának a célul kitűzött eredményeit: a 0-3%-os GDP-növekedést, a 2-6% közötti beruházásnövekedést, a 16-19% közötti inflációs rátát, a fogyasztás szinten tartását - hogy csak a legfontosabbakból mondjak néhányat. Előző vezérszónokok már több ponton is kritizálták ennek a gazdasági programnak a megalapozottságát. Ezek közül mindössze egyre szeretnék kitérni, a fogyasztói árindex jövőre tervezett előirányzataira. Bár igaza lenne a Kormánynak: bár teljesíthető lenne ez a szépen csökkenő inflációs ütem! Ám, ha az egyes elemeket tekintjük, akkor kiderül, hogy bizony-bizony, az optimizmus itt is nagyobb, mint a program megalapozottsága. A +92-ről áthúzódó inflációs hatások jövőre körülbelül 8%-ot tesznek ki; a kétkulcsos általános forgalmi adó megvalósításának tovagyűrűző hatásai - tehát nem az elsődleges, szimplifikált hatás - körülbelül 6%-os fogyasztói árindex- növekedést jelentenek. Ha igaz az, amit a Kormány mond, hogy havonta ilyen 0,8%, maximum 1% közötti termelői árnövekedésen alapuló árindex-növekedéssel lehet számolni, akkor ez körülbelül évesen olyan 10% körüli szám. Ha csak ezt a három fix tételt összeadják, tisztelt Ház, bizony, 20% fölötti, 23-25% közötti árindex jön ki. És akkor még nem ismerjük - mert nem mutatták be nekünk - a monetáris politika jövő évi programját, nem ismerjük a kamatpolitikát, nem ismerjük az árfolyampolitikát, és nem ismerjük ennek az árindexre gyakorolt hatásait. Egy ponton egyetértek a pénzügyminiszterrel, nevezetesen abban: kétségkívül valamivel nagyobb a pénzügypolitika mozgástere 1993-ban, mint volt az előző években. Tényleg enyhül az a kényszer, amely minden áron valamiféle aktívumot kíván a folyó fizetési mérlegben. Igaz az a tétel, hogy 1993-ban az ország megengedheti magának az egyensúlyromlás drasztikus veszélye nélkül, hogy - talán első ízben -, ha exporttöbleteket produkál, akkor ennek az erőforrásait fölhasználhassa végső felhasználás növelésére. Hogy milyen szerkezetben, milyen célokra, az, persze, már kardinális kérdés. Abban egyetértés van közöttünk, hogy elsősorban és döntően nem a fogyasztás, hanem a beruházás növelésére célszerű ezt az erőforrástöbbletet felhasználni. A kérdés azonban ebben az összefüggésben sem elsősorban az, hogy ezt a mozgásteret milyen erőforrás-allokációban használja fel a gazdaság, hanem az, hogy vajon ezt a megnövekvő mozgásteret nem bénítja-e meg az államháztartás túlköltekezése, azaz milyen a viszony a tervezett 225 milliárdos konszolidációs hiány - és most nem megyek bele annak a részleteibe, bár megérne egy misét, hogy tényleg 225 milliárd-e az, vagy pedig annál több - finanszírozási kényszere és a megnövekvő mozgástér kiaknázási lehetőségei között. Sajnos, azt kell mondanom, fönnáll az a komoly veszély, hogy ekkora államháztartási hiány mellett ezt a pozitív lehetőséget az ország nem fogja tudni kihasználni. Az erőforrásokat az államháztartási hiány növekedése, sajnos, föl fogja szívni. Mindezek alapján az első összegezendő következtetés, amire jutnunk kell: erőteljesen tagadni azt a generális megállapítást, amit a Parlament elé terjesztett a költségvetés, és ami így szól: az államháztartás deficitjének nincs kiszorító hatása. (A jegyzői széket Juhász Péter foglalja el.) (11.50) De van tisztelt Ház, hiszen nem lesz annyi megtakarítás a többi jövedelemtulajdonosnál, hogy ezenkívül még a gazdaság élénkítésére is fussa. Nem hátráltatja a gazdaság növekedését - hátráltatni fogja a gazdaság növekedését, hiszen folyó kiadásokat fog finanszírozni. Nem telepszik rá a gazdaságra -, de rátelepszik, tisztelt Ház, hiszen a GDP 67%-át centralizáló államháztartásra évtizedek óta a legdurvább, valamikor a +68-as reform előtti időszakokban volt csak példa, nem pedig most, a kilencvenes évek első felében. És végezetül, újraélesztheti-e az inflációs spirált, igen, újraélesztheti. Bizony-bizony minden egyes állításnak az ellenkezője igaz, és valószínűsíthető 1993-ra. Meg kell jegyeznem, tisztelt Ház, önmagában véve sem lehet igazán megítélni ezeknek a folyamatoknak a realitását, egyrészt a monetáris politika bemutatása nélkül. Ezért rögtön kérem a Parlamentet, miután a Magyar Nemzeti Bank elsősorban a Parlamentnek tartozik elszámolással, még a költségvetési vita lezárása előtt ismerje meg a Parlament a következő esztendő monetáris programját. Ugyanígy mutassa be a pénzügyminiszter, a Kormány a jövedelemtulajdonosok pozícióinak változását tartalmazó összevont pénzügyi mérleget, amiből majd ki fog derülni, hogy vajon azok az erőforrások, amelyek minden jövedelemtulajdonosnál rendelkezésre állnak, mennyire támasztják alá a kormányzati gazdaságpolitika, illetve a költségvetés reális végrehajtását. Költségvetési politika 1993-ban: az alaptétel - stagnáló gazdaság, elhalasztott államháztartási reform, korszerűtlen államadósság-finanszírozás, és sajnos, átpolitizált állami kiadások jellemzik a költségvetés bázisát. Ebből szerény bevételek, rugalmatlan kiadások és magas költségvetési deficit származik. Fölmerül a kérdés, mi ennek az oka. Az egyik okot önök gyakran szokták hangoztatni, kár lenne kétségbe vonni, mert igaz, ez egy nagyon nehéz, nagyon terhes gazdasági örökség, amiről nem ez a Kormány tehet. Ámde, azóta eltelt több mint két esztendő, és ebben a két esztendőben ma már pontosan nyomon követhetők, leírhatók azok a hibák, amelyek ezt az örökséget sajnos, nem enyhítették, hanem nehezítették. Hogy csak példákat említsek! Az átpolitizált privatizáció, mely nem a gazdasági hatékonyság, hanem valamiféle ködös politikai igények kielégítését szolgálja. Az állami tulajdonú vagyonkezelés elképesztően alacsony hatékonysága; a föld körüli huzavona, a mezőgazdaság romba döntése; az elhalasztott államháztartási reform; bankok portfoliója tisztításának, és így az eredményes magyar kereskedelmi banki üzleti politika megvalósításának eddigi halogatása mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy ezzel a kényszerpályával kell 1993-ban szembenézni. Így az alternatívák rendkívül leszűkülnek. Igaza van Tardos Mártonnak, valóban csak arra van lehetőség, hogy egy túlélési - vagy ha úgy tetszik - válságköltségvetés programját terjessze be a Kormány a Parlament elé. Mi azt gondoljuk, hogy ennek a túlélést célzó válságköltségvetésnek az összeállításánál az összes lehetséges hibát elköveti a Kormány. Azaz durván centralizálja tovább a jövedelmeket, erőteljes adónövelést hajt végre, mechanikus kiadáscsökkentésekkel operál anélkül, hogy ennek az igazi súlypontjai, az állami kötelezettségvállalás érdemi felülvizsgálata megtörtént volna. Újabb ugrásszerű belső eladósodásra épít. Sajnos magas munkanélküliséggel számol, és bizony jó néhány ponton erőteljes antiszociális lépéseket vállal. Mindezt - még egyszer hangsúlyozom, tisztelt Ház - a GDP 67%-ának centralizációja mellett. Valamit az adópolitikáról: Én azt gondolom, hogy az az adópolitikai program, amely az egyes adónemek törvényjavaslataiban testet ölt, magán visel legalább három jellemvonást. Az első jellemvonás a profitadók erőteljes csökkenése, ugyanakkor a lakosságot terhelő adók erőteljes növekedése. A második jellemvonás, lényegében valamennyi adónemnél bekövetkezik - nagyon jelentős eltérésekkel természetesen, de kivétel nélkül minden adónemnél bekövetkezik - egy erőteljes tehernövekedés. A jövedelemadóknál a személyi jövedelemadóban lényegében a valorizáció elmaradása és az 50%-os kulcs bevezetése jelenti a valós terhelésnövekedést, a kétkulcsos ÁFA terheit mindannyian pontosan ismerjük. A fogyasztási adókban 20 milliárdos, a szolidaritási hozzájárulásban a lakosságot érintően 9 milliárdos, a helyi adóknál, ha az önkormányzatok a gazdasági kényszer hatására megteszik ezt a lépést, 7 milliárdos, az útalapnál közel egymilliárdos, összesen, tisztelt Ház - leszámítva az inflációs hatásoknak a természetes adótartalom-növekedését - 130-140 milliárd forinttal több adót vár a költségvetés 1993-ban, döntően a lakossági szférában, hiszen - mint említettem - a profitadók csökkennek. Ebben a helyzetben alig lehet harmonizációról beszélni, alig lehet adópolitikáról beszélni, csak egy dologról lehet beszélni, hogy a költségvetés kényszerhelyzete alapján nincs más törekvés, mint az, hogy a rugalmatlan kiadási szerkezetre és a stagnáló gazdaságra tekintettel a jövedelmek erőteljes centralizációját tűzi ki célul a Kormány. Ez, tisztelt Ház, elképesztően egyenlőtlen tehermegosztást jelent. Ez az elképesztően egyenlőtlen tehermegosztás voltaképpen azoknak a vállára juttatja a nagyobb terheket, akik nem tudnak alternatívát találni. Ezek nem vállalkozók, ezek nem a konjunktúra haszonélvezői, hanem, mint pontosan tudjuk, a bérből és fizetésből élők. Istenigazában ennek kompenzálására nem szociálpolitikát tervez a Kormány, más törvényjavaslatokból látjuk ezt, hanem szegénypolitikát. Ez két különböző dolog. Pontosan tudni kell, hogy e sokat emlegetett rászorultsági elv érvényesítése ebben a helyzetben nem más, mint az egyébként is kiszolgáltatott középrétegek lecsúszásának megalapozása. Messze nem arról van szó, hogy a legrosszabb helyzetben lévő rétegek helyzete válik elviselhetetlenné, hanem arról, hogy tömegesen válik elviselhetetlenné a középrétegek helyzete, és ehhez a sokat emlegetett rászorultsági politika csak hozzájárul. A kiadások esetében, tisztelt Ház, úgy gondoljuk, hogy azok a prioritások, amelyek megjelennek és tudatosan megfogalmazódnak, nem vállalhatók ilyen gazdasági és költségvetési, ilyen társadalompolitikai helyzetben. Nem lehet vitatkozni a felsőoktatás és a szociálpolitika kiemeltségével, de nem ez az eszközrendszer, ami a költségvetésben megjelenik, képes kielégíteni ennek a programnak a kiemelt megvalósítását. Tökéletesen elhibázottnak tartjuk a védelemnek, az igazgatásnak, a belső biztonságnak a kiemelését költségvetési többleteszközökkel. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy ezek nem fontos feladatok. Arról van szó, tisztelt Ház, hogy ezeknek a feladatoknak a finanszírozását a belső erőforrások átcsoportosításával kell biztosítani. Hadd mondjak egy-két példát, és ezek csak csemegék, amik illusztrálják, hogyan tekint az igazgatásra a Kormány, és zárójelben jegyzem meg a miniszter úrnak, nem 15 milliárdról van szó, hanem a saját előterjesztésük alapján tisztított központi igazgatás 54 milliárd. Ha ehhez rárakják a területi igazgatást, az önkormányzati igazgatást, akkor ez 90 milliárd. Ezt nem kellene elbagatellizálni. Arról a reflexióról már nem is beszélve, hogy a kormányzat minden új feladat megoldását új főhivatal fölállításával véli megoldhatónak, teljesen mellőzve az önfinanszírozó vagy a természetes állampolgári szerveződéseket. Arról már nem is beszélve, hogy milyen elképesztően drágák ezek a hivatalok. Visszatérve azonban a kezelésre, gondolják végig, a személyi jövedelemadóban eljutnak oda, hogy csak a közigazgatásban dolgozók devizaellátmányát akarják adómentessé tenni. Ha egy költségvetési szerv bérbe ad saját épületet vagy ingatlant, akkor ebből származó jövedelmének 50%-át befizettetik a költségvetésbe, kivéve ha ezt egy minisztérium teszi, és sorolhatnám a példákat. Tisztelt Ház, ez elképzelhetetlen. Ez egyszerűen megengedhetetlen, és különösen az 1993-ban. Melyek azok a jó elemek, amelyek ennek ellenére megtalálhatók a jövő évi programban. A bankok privatizációjának előkészítése fontos, hosszú távú program. Ezen belül a hitelkonszolidációs rendszer, a portfoliók tisztítása. Reméljük, nem kizárólag a két nagy adós, egyrészt a vállalkozások, illetve a bankok terhére. (12.00) Az államadósság kezelése és egy részének átalakítása pénzpiaci eszközökre fontos, halaszthatatlan lépés. A társadalombiztosítás profiltisztításának folytatása, noha nem teljes körű, mégis előremutató lépés akkor is, ha ez a költségvetés számára többletterheket jelent. És végül helyes, hogy kizárólag a pénzpiacról akarja az egyébként nagyon nagymértékű hiányt finanszírozni a költségvetés. Erről a hiányról, illetve annak a finanszírozásáról néhány mondatot külön is kell szólnom, tisztelt Ház! Miközben egyetértünk azzal, hogy ezt a hiányt csak a pénzpiacról szabad finanszírozni, elképesztőnek és megengedhetetlennek tartjuk, hogy a Kormány olyan mértékű korlátlan felhatalmazást kér, ami gyakorlatilag messze a bemutatott deficit fölötti államkötvény, állampapír kibocsátására ad lehetőséget. Miről van szó? Hogyha nem jön be a 100 milliárd forintos hosszú lejáratú államkötvény, abban az esetben értékhatár nélkül rövid lejáratú állampapírokat, kincstárjegyeket bocsáthat ki a tervezet szerint a Kormány a Parlament felhatalmazása alapján. A kincstárjegyek és a likviditási kincstárjegyek kibocsátása egyébként is természetesen kamatot növelő, tehát durván inflációs hatású. Nincs szó, milyen feltételek mellett jönnek létre a hitelgarancia- intézmények, miből fogja finanszírozni az állami forgóalapot - hogyha szükség van rá -, miből fogja finanszírozni a decentralizált pénzalapok esetleg megnövekvő hiányát a költségvetés? Ezek együtt - tisztelt Ház - akár 300 milliárd forintot meghaladó állampapír kibocsátására is jogot adnának a Kormánynak. Lehetetlen, elképzelhetetlen, megengedhetetlen! A fő kérdés: mit lehet tenni? Úgy gondoljuk - tisztelt Ház -, hogy a gazdaságpolitikában mindenekelőtt a vállalkozás feltételeinek bővítése és az állami vagyonnal való eredményesebb gazdálkodás lehet a cél. Ezért támogatunk minden olyan lépést, amely a garanciahálózat létrehozását 1993-ban megadja. Támogatjuk a banki privatizáció előkészítését, a portfoliók tisztítását. Minden értelmes koncessziót és az állami tulajdon privatizációjának gyorsítását, ami elősegítheti valamelyest az 1993-as gazdasági feltételek javítását. Tiltakozunk a durva adónövekedés ellen, ugyanakkor szorgalmazzuk az elképesztően magas mértékű hátralékok valóban eredményes behajtását. Úgy látjuk, hogy a privatizációs bevételekből átmenetileg - és a +93-as esztendő ilyen lehet - ne az egyébként elképesztően nagymértékű belső államadósság csökkentésére, hanem az egyébként állami költségvetést terhelő, nettó vagyonvesztéssel nem járó beruházások finanszírozására kerüljön sor. Támogatjuk a 25,5 milliárdos nagyságrendű privatizációs bevétel bevonását, de lehetőséget látunk ennél lényegesen nagyobb összeg felhasználására ezen célok közepette. Az ígérgetések után végre kezdődjön meg a nagy önkormányzatok, a társadalombiztosítás és a települési önkormányzatok vagyonnal való ellátása! Szorgalmazzuk, hogy a volt tanácsi vállalatok privatizációjából származó bevételeknek ne csak az 50%-a kerüljön az önkormányzatokhoz, hanem a teljes öszszege. A költségvetésben a tervezett jövedelemcentralizáció csökkentése mellett vagyunk. Körülbelül 70 milliárdos programot fogunk benyújtani, amiből 30 milliárd a bevételekre, 40 milliárd a kiadásokra vonatkozik. Ennek keretében alternatívákat kínálunk, aminek a részleteit részben az általános forgalmi adóról szóló vitában fogjuk elmondani, részben képviselőtársaim a további általános vitában erre céloznak, a kétkulcsos ÁFA fokozatos, +93-as drasztikus bevezetése helyett jobb megoldásokra. A kamatadó megszüntetését ajánljuk 1993- ra. Az önkormányzatoknál a személyi jövedelemadó osztozkodásában a 30-70% helyett az 50-50%-os megoldás fenntartását tartjuk szükségesnek. Úgy látjuk, hogy a társadalombiztosítás, a vámok és az adók területén kintlevő 150 milliárd forintot meghaladó hátralékok 30%-a azokkal az eszközökkel, amelyekkel most már részben a Parlament, részben a Kormány önmagát felruházta, behajtható. Azt gondoljuk, hogy a felsőoktatást és a tudományt ki kell emelni, a központi műszaki fejlesztésből származó erőforrások nagyobb bevonásával. Úgy gondoljuk, hogy az infrastruktúraberuházások egy részét a privatizációs bevételekből lehet finanszírozni. Egyetértünk azzal, hogy az államháztartási reform gyorsuljon, méghozzá úgy, hogy a most kiegészítésként benyújtott melléklet 33-39. oldalán szereplő célok ne +94-ben, hanem egy részük már +93-ban megvalósításra kerüljön. Egyetértünk azzal, hogy a deficit nem növelhető. A Kormány felhatalmazását rögzíteni ajánljuk, konkrétan az állampapírok kibocsátásának nagyságrendjét meghatározva. És végezetül azt tartjuk fontosnak, hogy az Állami Számvevőszék törvényességi észrevételei az elkövetkezendő időszakban érvényre juthassanak. Végezetül két gondolat, tisztelt Ház! Az egyik: Elképzelhetetlennek tartjuk, hogy a költségvetés függelékeként, csak úgy mellékesen kerüljön sor a foglalkoztatáspolitika és a munkanélküliség eszközrendszerének jövő évi kialakítására. Az a szilárd meggyőződésünk, ez akkora ügy, amely a költségvetési kapcsolatain túl önálló tárgyalást érdemel. Ezért javasoljuk, hogy a Parlament ne a költségvetéssel összevontan, hanem külön tárgyalja ezt a kérdést. A második ügy, tisztelt Ház: lehetetlennek tartjuk, hogy az Országgyűlés egyszerű függelékként tájékoztatásul vegye tudomásul vagy akár csak elsikoljon az 1993-+94-es problémák, program, pénzügyi politika fölött. Ez ugyancsak megér egy misét, becsülje meg a Kormány az Országgyűlést azzal, hogy fordítson erre külön figyelmet és vitát. Szeretném hangsúlyozni, Tisztelt Ház befejezésül: az elmúlt két évben nem külső adósságai növekedtek az államnak, hanem a belső adósságai. 1400 milliárdról a jövő esztendőben 2000 milliárd fölé emelkedik a belső államadósság. Tudni kell, hogy ez egy óriási teher. Tudniuk kell és mindenkinek tudni kell, hogy iszonyú örökség marad arra a kormányra, amely majd 1994-ben jön. (Rajkai Zsolt: Saját magunkra!) Mindezek miatt úgy gondoljuk, hogy ez a költségvetési tervezet egyszerű módosító indítványokkal nem javítható, nincsenek illúziónk. Jól tudjuk, hogy a Kormány nem fogja rászánni magát arra, hogy alapvetően megváltoztassa a koncepcióját. Csak remélni szeretnénk - és ehhez akarunk segítséget nyújtani - , hogy ahol mégis úgy gondolja, hogy elhibázott lépéseit korrigálni kell, azokat még ebben a vitában hajtsa végre. Köszönöm a figyelmet! (Nagy taps az ellenzék soraiban.)