Fodor Gábor (Fidesz)
DR. FODOR GÁBOR (FIDESZ): Köszönöm szépen, Elnök Úr! Az emberi jogi bizottság előadója Lukács Tamás lesz, aki, úgy látom, hogy most éppen nincs a teremben, úgyhogy amint megjelenik, akkor szerintem elnök úr nyugodtan kérheti őt, hogy mondja el az emberi jogi bizottság állásfoglalását a költségvetésről. Ő délelőtt itt volt, és várta szerintem, hogy felszólalhasson, nyilván vissza fog jönni. Tehát én a saját nevemben és a FIDESZ-frakció nevében szeretnék felszólalni. Hölgyeim és Uraim! A FIDESZ az oktatást több szempontból is stratégiai ágazatnak tartja. Stratégiai ágazatnak tartjuk elsősorban azért, mert ma már közhellyé degradálódott az az igazság, mely szerint gazdasági fejlődésünk és felzárkózásunk záloga az oktatás fejlesztése, színvonalának emelése. Amikor az Európához való csatlakozásról beszélünk, akkor nem szabad elfelejtenünk, hogy a gazdasági, politikai, katonai és kulturális integráció nehezen elképzelhető olyan közoktatási és felsőoktatási rendszer nélkül, amely megfelel a közös európai normáknak. Másodsorban azért kiemelt a jelentősége az ágazatnak, mert felelősséget érzünk a jövő nemzedékéért, hogy legalább e téren javuló életkezdési esélyekkel rendelkezhessenek. Stratégiai ágazatnak tartjuk azért is, mert az oktatás egyike azoknak a nagy rendszereknek, melyek társadalmunkat integrálják, és az oktatási rendszerről hozott döntések alapvető kihatásúak lehetnek a társadalom szerkezetére, mennyire termelődik újjá a munkanélküliség, milyen felkészültségű nemzedékeket fogad el vagy utasít el a gyakran emlegetett Európa. Az ágazatnak választ kellene adnia hosszú távon napjaink egyik legégetőbb kérdésére, a munkanélküliség, azon belül is az ifjúsági munkanélküliség ügyére, amit a szakképzés átfogó átalakításával lehet elérni. A költségvetésben viszont nem látjuk nyomát annak, hogy a kormányzat koncepcionálisan szembenézne az oktatás legsúlyosabb gondjaival. A költségvetésből nem bontakozik ki olyan kép, amely szerint a döntéshozók a fiatalkori munkanélküliség újratermelését oktatáspolitikai eszközökkel akarnák fékezni, vagy hogy a rendszertelenül folyó iskolaszerkezet-átalakulásokat valamilyen koncepció szerint mederben akarnák tartani, vagy a felsőoktatás súlyos szerkezeti aránytalanságait érdemben meg kívánnák változtatni, esetleg a közoktatás egyes tartalmi kérdéseiben mutatkozó látványos elmaradottságot - például a nyelvoktatás, számítástechnika, egészségnevelés - a civil ismeretek terén jobb híján központi alapok segítségével akarnák csökkenteni. Inkább azt fedezhetjük fel, hogy a kormányzat az oktatást az általános centralizáció egyik terepének tekinti. A centralizáció két legfontosabb eleme az önkormányzatok mozgásterének pénzügyi korlátozása és a regionális oktatási központok felállítása és busás dotálása. A kormányzat csökkenteni akarja a helyben maradó jövedelemadó-összeg arányát. Manapság, amikor az országos átlagban nézve az önkormányzati kiadások jóval több, mint harmada fordíttatik az oktatásra, elképzelhető, hogy az önkormányzatok drasztikus jövedelemcsökkenése milyen mértékben érintené ezt a szférát. A csökkentés túlzó aránya már-már a működésképtelenség veszélyével fenyegethet. Az oktatási törvény megalkotásával késlekedő kormányzat a jogbiztonságot kikezdő módszerhez folyamodott, államigazgatási úton létrehozott szerveket, a regionális oktatási központokat e költségvetésbe állítva kívánja törvénnyel szentesíteni. Regionális oktatási központok felállításának elutasításában az oktatásitörvény-koncepciót megelőző társadalmi vita szinte egységes véleményt fogalmazott meg. A kormányzat tömegesen teremt olyan konfliktushelyzeteket, melyek révén a regionális oktatási központok a pedagógusok, a szülők, a gyermekek világnézeti álláspontját tanulmányozhatják és befolyásolhatják. Világnézeti elkötelezettségű egészségtankönyvek iskolai bevezetését is támogatja, ahogy ez kísérletileg már meg is kezdődött néhány Pest megyei településen, és félő, hogy ismét a hittan tanrendbe integrálását fogja szorgalmazni, választási kényszert hozva létre választásra alkotmányos értelemben nem kötelezhető szülők számára. Nemkívánatos világnézeti konfliktusnak lehettünk tanúi az elmúlt hónapokban a tankönyvekkel kapcsolatos ellentétek kiéleződésében is. A Kormány a tankönyv-politikai és tankönyv-finanszírozási rendszer segítségével hosszú távú koncepció nélkül az iskolai pluralizmus egyik legfontosabb feltételét, azt, hogy a tankönyvválasztás a fenntartói és iskolai programtól függhessen, kezdi el fenyegetni. Az előterjesztésből az tűnik ki, hogy az előterjesztő emelni kívánja az egyházi közművelődési dolgozók bérét járulékokkal együtt, ami nemes és támogatandó törekvés lenne, ha látnánk az erőfeszítéseket a közalkalmazotti törvény anyagi fedezetének megteremtésére is. De ezek egyelőre hiányoznak, a tavaly megígért kétezer forintokat nem kapták meg az önkormányzatok, így kissé féloldalas a fentiekben vázolt törekvés. Mindezeket olvasva arra gondolhat az ember, hogy egy központi szakbürokrácia, központi pénzügyi bürokrácia megelégelte a tanácsok 1973 óta, a pedagógusok 1985 óta kivívott szabadságát, melynek kontextusát egy gyengülő pártállam adta, és most elkötelezettebb irányítást érezve maga mögött, buzgón centralizálni kezd. A költségvetésből csak sejthető tendenciákat az oktatási törvény fogja megerősíteni vagy megcáfolni. Nemcsak azért nem fogadhatjuk el ezt a költségvetést, mert olyan kormányzati törekvéseket tükröz, melyek alapértékeinkkel szemben állnak, hanem azért is, mert az oktatás mint modern és óriási rendszer, az egész világon finom politikai érdekegyeztetést és technokratikus szaktudást igényel az irányítók részéről. Egy olyan kormány, amely ezen egyeztetések elősegítése s a technikák javítása helyett az ideológiai kérdésekre koncentrál, definíciószerűen visszaveti az oktatás fejlődését. A tárca irányításában a zavarok oda vezetnek, hogy a humánpolitikai szféra visszaszorulása még fokozódik is, a gazdasági tárcák kidobott ideológiai pénznek és nem munkaerőszínvonal-emelő kiadásoknak látják a művelődési és közoktatási minisztériumi kiadásokat. (15.30) Az 1991-es költségvetésről szóló jelentés szerint a Művelődési és Közoktatási Minisztériumnál van a legtöbb zavar valamennyi tárca közül. Ráadásul a tárca a rábízott vagyonnal igen érdekesen gazdálkodik, hiszen máig tisztázatlan módon került egyházi tulajdonba a Debreceni Tanítóképző Főiskola. A hírek szerint hasonló sors vár az esztergomira is, miközben mindkét intézmény a költségvetésben az állami felsőoktatási intézmények között szerepel. A FIDESZ olyan költségvetést tartana elfogadhatónak, amely a magyar Alkotmánynak megfelelően a közoktatást elsősorban központilag ellenőrzött helyi ügynek tartja, ezért a finanszírozására szolgáló forrásokat nem vonja el az önkormányzatoktól. Másodszor: amely mögött egy olyan nyilvánosan meghirdetett, szakmai és politikai nyilvánossággal megvitatott közoktatás-fejlesztési, felsőoktatás- fejlesztési koncepció áll, melyben meg vannak határozva az oktatási rendszer kiemelt feladatai, például nyelvoktatás, egészségnevelés és így tovább, és ha e célból alapokat hoz létre, és azok nyilvánosan ellenőrizhetőek. Harmadszor: amely a lemaradottabb vagy válságban lévő térségek fejlesztésére úgy törekszik, hogy a helyi önkormányzatokat, fejkvótákat meghaladó, de egy differenciált és az Országgyűlés által ellenőrizhető normatívarendszer alapján támogatja. Negyedszer: amely a szakképzés fenntartását leginkább önkormányzati feladatnak, az átformálódás ösztönzését állami feladatnak tekinti, de amely adórendszerével is arra törekszik, hogy a vállalkozások minél inkább kapcsolódjanak be a szakképzésbe. Ötödször: amely nem helyettesíteni kívánja az oktatási és felsőoktatási törvényeket vagy a fejlesztési koncepciókat, hanem azok végrehajtását szolgálja. Olyan oktatáspolitikára van szükség - és ennek működési feltételeit kell megteremtenie az oktatási törvénynek, és ehhez kell alkalmazkodnia az éves költségvetésnek is -, ahol a szférák egymástól világosan elkülönülnek, ahol sem a politikusok, sem az igazgatási szakemberek nem akarnak szakmai kérdésekbe beleszólni, ahol a szakmai kérdések szakmai fórumokon kerülnek megvitatásra, ahol a pedagógusszakma ellenőrzi a tanítás módszereit, a történelemtanárok és a történészek a történelemtankönyveket. Az igazgatásban formálisan is el kell választani a politikai, az iskolahasználó szülői, az intézményfenntartói és szakmai jogosítványokat. Olyan rendszert kell kiépíteni, amelyben a minisztérium, az önkormányzatok és más iskolafenntartók közvetlenül nem avatkozhatnak be az iskolák szakmai munkájába, ugyanakkor a szakma vagy a szülők sem léphetnek át a politika területére. Az iskolák munkáját csak jogi eszközökkel, törvénnyel, rendelettel, határozattal kell szabályozni, ezek megtartása felett törvényességi felügyelet őrködjön. Nincs szükség szakmai felügyeletre, de szükség van szakmai ellenőrzésre. Az állam és az iskolafenntartók akkor járhatnak el alkotmányosan és hatékonyan, ha szabadon megválasztják azokat a szakértőket és szervezeteket, akik, illetve amelyek csupán megfigyelik, mérik és értékelik az iskola vagy a település iskolái összességének munkáját. Ezért nincs szükség a kormányzat által monopolhelyzetűnek szánt regionális vagy területi oktatási központokra mint hatósági és szakmai funkciókat egyszerre ellátni kívánó szervezetekre. Ezek a központok fölösleges pénzkiadást jelentenek, nem fogják tudni ellátni a feladatot sem, amit életrehozói várnak tőlük. Máig sem született egyébként megfelelő jogszabály létrehozásukról, és a reájuk testált funkciókat - kis túlzással - egy hadsereg sem tudná ellátni. Tisztelt Ház! Remélem, beszédemből kitűnt, hogy egy oktatásbarát liberális párt miért nem fogadhatja el a fenti költségvetést. Kevés a bizalmunk abban a Kormányban, amely nem adott közoktatás-fejlesztési koncepciót, viszont nem állt ellen kellő eréllyel a pártideológiák terjesztésének. Az oktatásra nem egyszerűen több pénzt szeretnénk költeni, hanem másképpen is szeretnénk ezt a pénzt elkölteni: úgy, hogy az ne kerüljön szembe az oktatásban érdekeltek, a magyar társadalom akaratával. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)