Szalay Gábor (SZDSZ)
SZALAY GÁBOR (SZDSZ): Tisztelt Ház! Elnök Úr! Az évezredforduló közelébe érve tényként állapítható meg, hogy a világban kialakult az a három politikai és gazdasági erőközpont, melyeknek egyrészt egymás közti versengése, másrészt a kívülállókkal, kívülmaradottakkal szembeni dominanciája a belátható jövőn belül csak erősödni fog. Az Egyesült Államok vezette észak-amerikai blokk, az európai közösségek által meghatározott európai gazdasági térség és a Japán központú délkelet- ázsiai térség lesznek - méghozzá egyre meghatározóbb módon - a világ fejlődésének motorjai, s a világunkban történő változások legbefolyásosabb meghatározói. Egymás közti versengésük bizonyára éles lesz, melynek során azonban az egyes erőközpontokat alkotó tagországok bizonyosan számíthatnak partnereik szolidaritására. A kívül maradók, s ezáltal lemaradók hátránya pedig előreláthatóan fokozódik. Miközben a világ más térségeinek országaival mára kialakult kapcsolataink fejlesztése is szükségszerű, hazánk történelmi hagyományai, de főleg földrajzi meghatározottsága okán különös jelentőséget tulajdonít a Európai Közösségekhez, s rajtuk keresztül az európai gazdasági térséghez történő közeledésnek, vagyis a mára már közhelyszerűvé koptatott Európába vezető útnak. A magyar gazdaságnak ugyanis strukturálisan kell beleépülnie majdani, de akár mondhatjuk: már jelenlegi fő értékesítési piacaiba. De hozzánk hasonlóan ítélik meg láthatóan ezt a kérdést Közép-Európa többi demokráciájában is, hisz a diktatúráktól frissen szabadult országok részére különösképpen nem látszik körvonalazódni más ésszerű alternatíva, kibontakozási lehetőség, biztonsági fogózkodó. A Visegrádi Hármak vagy Négyek mindegyike, de rajtuk túlmenően a többi egykor volt szocialista állam is csatlakozni szeretne előbb-utóbb az Európai Közösségekhez, hiszen a valószínűsíthető gazdasági előnyökön túl biztosítékot nyújthat az Európai Közösség a regionális konfliktusok, s a szélsőségek kialakulásával szemben, s a demokrácia megszilárdítása végett. Ez pedig van annyira fontos, hogy nemrég viszszanyert függetlenségünk egy részének feladása, nemzeti szuverenitásunk némi korlátozódása sem túlzott ár érte. Minderről a magyar Országgyűlésnek, a magyar politikai pártoknak, s tudomásom szerint a magyar társadalom, legalábbis tájékozottabb és érdeklődőbb részének is ugyanez a véleménye. A Parlament a szerződés ratifikálásával egyúttal azt is deklarálni fogja, hogy hazánk komoly politikai kapcsolatokat kíván kiépíteni az Európai Közösségekkel, annak tagországaival, még a teljes jogú tagság elnyerése előtt, mely Magyarország fő célja. Az Európai Közösséghez teljes jogú tagként történő csatlakozás természetesen csak egy hosszú folyamat eredményeként érhető el, aminek első lépcsőfoka a társulási szerződés egyes, már bent lévő tagországoknak viszonylag rövidebb idő - hat-nyolc év - alatt sikerült, míg mások, például Törökország vagy Ciprus, vagy Málta, még 20-30 év után is csak e folyamat első lépcsőfokánál, a társulási megállapodás stádiumánál tartanak. De még ide eljutni sem olyan könnyű és egyáltalán nem magától értetődő. Az 1991. december 16-án aláírt és most ratifikálás céljából előttünk lévő társulási szerződés - vagy pontosabb nevén európai megállapodás - a rendszerváltás által beindított folyamatok egyfajta díjazásaként is értelmezhető, hiszen egy, a Varsói Szerződéshez tartozó, tervgazdálkodást folytató KGST-tagországgal az Európai Közösségek ilyen szerződést nem kötöttek volna. Mit mondhatunk ezek után magáról a ratifikálandó társulási szerződésről, amivel számunkra az Európai Közösségek vélhetően csak azt a minimumot adták meg, mely igazi alkupozíciók híján még épp elérhető volt. Legelőször is azt, hogy az Európai Közösségek filozófiai saroktételét jelentő négy szabadságelve: az áruk, a szolgáltatások, a személyek és a tőke szabad áramlásának elve csak erősen korlátok közé szorítva jelenik meg a szerződésben, ahonnan perspektivikusan is legfeljebb egy félszabadság: az ipari szabadkereskedelem megvalósulása olvasható ki megnyugtató módon. (18.00) Egyes bírálók tán épp emiatt állítják, hogy a szerződés nem más, mint az Európai Közösségek stratégiája a közép-kelet-európai régió gyors közeledésének elhárítása céljából. Mi, szabaddemokraták, nem tudjuk teljes mértékben osztani ezt a fajta vélekedést. Célszerűtlen és haszontalan lenne csak azon keseregnünk, amit érzéseink szerint nem kapunk meg a szerződéstől. Inkább annak kell örülnünk, amit megkaptunk, s arra kell koncentrálnunk, hogy az abból fakadó előnyök kihasználásának és a hátrányok mérséklésének feltételeit meg tudjuk teremteni. Beszélnünk kell arról, hogy a szerződéssel gazdaságunk olyan új fejlődési pályára kerül, mely végül az eddigi tízmilliós magyar piacról a 350 milliós európai piacra juttatja el gazdaságunkat, mely egy kontinentális méretű ipari szabadkereskedelem lehetőségét nyitja meg számára. Ezen út során - és ezt nem szabad elhallgatnunk - lesznek vesztesek is, akár iparágak, akár régiók. A társulási szerződés elsősorban a vám- és egyéb, nem vám jellegű szabályok részletekbe menő kialakításával gyakorol hatást a magyar exporttermékek piacra juttatására. E szabályok egy aszimmetrikus vámleépítési rendszeren keresztül teremtik meg a magyar export egyik fele részére a korlátok nélküli szabad kereskedelem lehetőségét. Ez azonban még akkor is jelentős dolog, ha pont hagyományos exporttermékeinknél pótlólagos, s azonnali exportlehetőség- bővüléssel nemigen számolhatunk, s ha lényegében csak az 1990. január 1-je óta ténylegesen fennálló, az európai közösségek által ez ideig egyoldalúan nyújtott vámpreferenciák és mennyiségi korlátozás eltörlése konszolidálásáról van is szó. Hisz jól tudjuk, hogy egy egyoldalúan nyújtott kedvezmény bármikor visszavonható, nem úgy, mint egy szerződésileg megerősített preferenciális elbánás. A számunkra előnyöket nyújtó aszimmetria intézménye azonban nem örökre szól. 1996-+97-től már elenyésznek preferenciális előnyeink. Ezen "kegyelmi időszak" alatt kell tehát iparunkat, vagy annak legalábbis jelentős részét versenyképessé tennünk, miközben sajnos tudjuk, hogy lemaradásunk ennél a pár évnél lényegesen több. Lényeges vonása a megállapodásnak, hogy jól körülhatárolt importvédelmi klauzulát tartalmaz, mellyel fizetési mérleg romlása és klasszikus piaczavarás esetén a felek kölcsönösen, míg szociális gondokat okozó szerkezeti átalakítás vagy új iparágak megteremtése esetén Magyarország egyoldalúan védheti meg saját belső piacát. Ez a rendelkezés bizonyos biztonságot ad, bár inkább sose kelljen élni vele. Meg kell említenünk, hogy a mezőgazdaság kérdéskörét az iparétól eltérően kezeli a megállapodás. A mezőgazdasági termékek vonatkozásában a szabad kereskedelem elérésének célja nincs rögzítve, az csak a teljes jogú tagság majdani elnyerésével érhető el. A mezőgazdasággal kapcsolatosan egymásnak ugyancsak aszimmetrikusan nyújtandó vám- és lefölözési preferenciák menetrendje az ipar 10 évével szemben itt csak 5 évre szólóan kerül meghatározásra. A társulási szerződés kedvezőbb feltételeket teremt mezőgazdasági exportunk - mely a teljes magyar export cirka 25%-át jelenti - számára a lefölözés folyamatos csökkentésén keresztül, miközben csak igen mérsékelt mennyiségi növekedésre lesz lehetőségünk. A szerződés ugyanakkor, bár korlátozottabb mértékben, de növeli az Európai Közösségekből származók mezőgazdasági és élelmiszer-ipari exportot, ami érzékeny veszteségeket is okozhat a magyar mezőgazdaság számára. A magyar mezőgazdaság számára, mely ráadásul azon hátrányos körülményt is kénytelen elszenvedni, hogy a tulajdonviszonyok átalakulása időben egybeesik az Európai Közösségekhez való szorosabb alkalmazkodás követelményeinek szigorúságával. Szerény eredményeket hozott csak a megállapodás a személyek szabad mozgását, a munkavállalás szabadságát illetően. Előbbire vonatkozóan főleg azért, mert a vízumkényszer már korábban megszűnt Magyarország és az EK- országok többsége közt, utóbbiban pedig azért, mert ebben nem az Európai Közösségek, hanem tagállamai külön-külön az illetékesek. Bár nem elhanyagolható, hogy a megállapodás rögzíti, miszerint az egyes tagállamokban törvényesen alkalmazott magyar munkavállalóra ugyanazok a munkajogi és szociálpolitikai szabályok vonatkoznak, mint a fogadó ország állampolgáraira, de az bizonyos, hogy az EK-beli munkavállalás a gyakorlatban nem fog enyhíteni a magyar foglalkoztatási gondokon. Jelentős vonása a szerződésnek, hogy az - túl a gazdasági vonatkozásokon - a politikai párbeszédről, a kulturális együttműködésről, s végül intézményi kérdésekről is szól, mindezzel érzékeltetve a politikai-gazdasági rendszerváltásunknak szóló támogatást. Lényeges kritérium végül az Európai Közösségekhez történő csatlakozásunknak a jogi harmonizáció. Mondhatni, ez az integráció alapfeltétele. A megállapodás is külön fejezetet szentel ennek. Törvényeinket az Európai Közösségek jogrendjéhez kell igazítanunk, méghozzá nemcsak az ebbéli igyekezet jóindulatú deklarálásával, de szerződéses kötelezettségvállalással, s annak szigorú teljesítésével. Ez óriási munkát, igen aprólékos, részletekbe menő tevékenységet igényel, hisz jogszabályok és törvények tömegét kell harmonizálnunk. Tisztelt Képviselőtársaim! A társulási szerződés parlamenti ratifikálásával nem lezárunk, hanem megnyitunk egy fejezetet hazánk újkori történelmében. Azt a fejezetet, mely arról kell, hogy szóljon, miként tesszük Magyarországot alkalmassá arra, hogy Európa befogadhassa, hogy valamikor az Európai Közösségek teljes jogú tagja, szerves része lehessen hazánk. Hogy mikor? Ez elsősorban tőlünk, gazdasági, társadalmi lábadozásunk ütemétől függ. Látnunk kell azonban, hogy a maastrichti szerződéssel az Európai Közösségek a politikai unió, a határok nélküli Európa létrehozása irányában indul meg, ami egyúttal azt is félreérthetetlenül jelzi, hogy az Európai Közösségek, némi különvélemények fennállása ellenére sem kíván az integráció elmélyítésének rovására tenni engedményeket a kibővülés érdekében. (18.10) Egy gyorsuló, mozgásban lévő járművet kell utolérnünk, és arra kell felugranunk. Ez, bár elsősorban rajtunk múlik, de ma még nem igazán megbecsülhető, hogy mikor következhet be. Ezért nem kéne felelős politikusainknak sem felelőtlen és egymásnak durván ellentmondó tippelgetésekkel társadalmunkat elszédíteni, európai partnereinkben pedig a presszió szándékának látszatát kelteni. Nem az a kérdés ugyanis ma, hogy a teljes jogú csatlakozásra 1995-ben vagy 2000-ben kerül-e sor, hanem sokkal inkább az, hogy mik a teendők, hogy ez a találkozás, ez a csatlakozás egyáltalán valamikor létrejöhessen. Mert a társulási szerződés életbelépése a tennivalók tömegét hozza magával, miközben Magyarországon jószerével még e tennivalók felmérésére is csak félénk kísérletek történtek; nem hogy integrációs stratégiánk lenne, de sem az intézményi, sem a szabályozási keretek, sem az érdekeltek informálása, felkészítése nem történt még meg. Mindennek ellenére vannak, akik türelmetlenül máris gyorsítani szeretnének. Erre ugyan az elvi lehetőség adott, de jó tisztában lenni azzal az egyáltalán nem mellékkörülménnyel, hogy aki gyorsításért kiált, az egyúttal az aszimmetria számunkra kedvező, de úgyis rövidnek tűnő időszakát, a felkészülésünkre adott időszakot kívánja tovább szűkíteni. Koncentrálnunk tehát nem elsősorban a csatlakozás időpontjának minél előbbre hozatalára, a gyorsításra kellene, hanem a társulási szerződés hatálybalépést követő továbbfejlesztésére, arra, hogy a megállapodás mely területein kéne elsősorban továbbfejlesztéssel, javítással megpróbálkoznunk - esetleg az érzékeny termékek korlátozásainak, vámjainak, kvótáinak gyorsabb lebontására, esetleg a munkaerő áramlásának hatékonyabb elősegítésére, esetleg az infrastruktúra gyorsabb fejlesztésére, esetleg más területekre, amiről egyébként a miniszter úr is szólt. Bár az európai integrációs folyamatok azt sugallják, hogy könnyebb Európa felé közeledni a három vagy rövidesen négy közép-európai országnak együtt, mint külön-külön, ez a vélekedés nem fetisizálható, az nem lehet stratégiai zsinórmérték, mivel nem több technikai kérdésnél. Ha valódi együttműködés alakul ki a társulási szerződés kapcsán, akkor az országok különbözőségei kifejezésre juthatnak, és ez Magyarországot felértékelheti. Ha szomszédainknál tehát előbb érnénk a csatlakozás kapujába, akkor azon előbb is kell átjutnunk, és ha mindez - ne adj+ Isten - fordítva történne, nos, akkor mi sem tiltakozhatnánk. Társulási szerződésünk működése nagyrészt az Európai Közösségek belső integrációjának jövőbeni alakulásától függ. Az Európai Közösségeken belül is vannak erők, melyek annak lazításában érdekeltek, s ez utóbbi pedig legbiztosabban a közösség kibővítésével érhető el. Így a szerződés jelenlegi szűkmarkúsága ellenére is elképzelhető, hogy pozitívabb és mélyebb együttműködés alakulhat ki a most beláthatónál. De még ha ez nem így lenne is majd, a Szabad Demokraták Szövetsége a társulási szerződés, azaz az európai megállapodás jelen formában történő parlamenti ratifikálását támogatja, mert annak nincs ésszerű alternatívája. Fejlődési esélyeink ugyanis vitathatatlanul jobbak egy erős integráció akár szegényebb tagjaként, mint az integráció döntéseit, következményeit csak elviselni kénytelen esetleges kívülállóként. Köszönöm türelmüket. (Taps.)