Békesi László (MSZP)

1992. november 15.

DR. BÉKESI LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Ház! Miként arra Kovács László, frakciónk vezérszónoka utalt, a társulási szerződés gazdasági, külgazdasági aspektusaival szeretnénk - most már valóban nagyon röviden - foglalkozni ezen a kései órán. Legfeljebb sajnálom, hogy ezt a tényleg nagyon nagy jelentőségű vitát ilyen későn és ilyen szerény részvétel mellett kell lefolytatnunk és befejeznünk. Azt gondolom, hogy az a már-már teljes körű egyetértés - Petrenkó János kivételével -, amely a társulási szerződés vitáját itt a Parlamentben jellemzi, néhány axiómaszerű tételen alapul. Az első ilyen tétel: nincs alternatívája egy két oldalról nyitott gazdaságnak, mint amilyen a magyar, export- és importoldalról egyaránt nyitott gazdaságnak. Ha fejlődni kíván, és hogyha perspektívát akar magának teremteni, integrálódnia kell, intenzíven részt kell vennie a nemzetközi munkamegosztásban. A második axióma: miután Európában és a számunkra belátható térségen belül más vonzásterület, mint az Európai Gazdasági Közösség, nincs, nyilvánvaló, hogy az integráció fő iránya ez lehet, ez kell, hogy legyen. A harmadik ilyen axióma: azt gondolom, teljesen értelmetlen most, a társulási szerződés ratifikációs vitájában arra a történelmietlen kérdésre keresni a választ, hogy az előkészítő tárgyalások során és az ennek eredményeként megkötött szerződésben lehetett volna-e az ország és a gazdaság számára jobb pozíciókat elérni. Kompromisszumok és nagyon nehéz tárgyalások végeredménye nyilvánvalóan mindaz, ami bekerült a társulási szerződésbe. (19.20) Az is, azt hiszem, axiomatikus tétel, hogy ugyanakkor - és erre örömmel utalt a miniszteri expozé - az elkövetkezendő időszakban nyitottnak kell tekintenünk ezt a szerződést, és a fejlődést, amely nyilvánvalóan nem egyetlen, 2 vagy 3 esztendő kérdése, fel kell arra használni, hogy hallatlan összehangolt erőfeszítésekkel javítsunk azokon a pozíciókon, amelyeket az indulásnál, a startnál sikerült elérni. A gazdaság szereplőit - és azt hiszem, hogyha erről az oldalról vizsgáljuk a társulási szerződést, akkor nem bújhatunk el a felmerülő kérdések elől - néhány nagyon fontos kérdés izgatja. Az első ilyen kérdés, hogy a közismerten gondokkal küzdő magyar gazdaság termékeit érdemben versenyképesebbé teszik-e azok a kondíciók, amelyeket a társulási szerződés létrehozott. Jelenthet-e valóban rövid távon és az elkövetkezendő néhány esztendőben lényeges elmozdulást a meghirdetett magyar exportoffenzívában? Mennyiben képes az ily módon változó feltételrendszer azt a drámai piacvesztést akár csak részben is pótolni, amely közép-kelet-európai gazdasági kapcsolataink szétzilálódása révén végbement? Olyan kérdések ezek, amelyekre tényleg érdemes nagyon alaposan és elfogulatlanul válaszolni. Nem a magyar érintett felek sokszor szélsőséges nézeteinek alapján szeretnék megkísérelni valamiféle öszszegzett választ adni ezekre a kérdésekre, hanem felhasználni azoknak a nyugat-európai elemzőknek, szakértőknek az anyagait, akik manapság már jószerével egész könyvtárakat töltenek meg az eddig megkötött társulási szerződések elemzésével. Közöttük van néhány nagyon figyelemreméltó, hogy csak egykettőt idézzek ide: Messerlin, Abel, Henderson, Hamilton vagy Winters. Az ő anyagaikban érdekes módon egy rendkívül reális és esetleg időnként a mi rendkívül pozitív ítéletünket egy picit a realitások talajára leszállító megállapítások találhatók. Engedjék meg, hogy nagyon röviden ezekből néhányat idézzek, messze nem a teljesség igényével. Az teljesen természetes, hogy a +91 decemberében megkötött társulási szerződéseket széleskörűen úgy értékelték, mint az Európai Gazdasági Közösség kereskedelempolitikájának rendkívül erőteljes enyhítését, liberalizálását a társult országokkal, így többek között Magyarországgal szemben is. A részletes elemzés azonban, úgy tűnik, több ponton mást mutat. Nevezetesen ez a lépés még nem visz közelebb egy szabad kereskedelmi övezet kialakításához. A szerződés ugyan megkönnyíti a magyar export számára az EK- piacra való bejutást, de ezzel tulajdonképpen sok esetben már korábban is létező engedményeket erősített meg. Magyarország legfőbb exporttermékei az elkövetkezendő öt évben továbbra is komoly vám- és nem vám jellegű korlátokkal kell, hogy megküzdjenek. Mezőgazdasági termékek és más létfontosságú exporttermékek kereskedelmének liberalizálása pedig még kezdeti és bizonytalan állapotban van. Ami hosszú távon még fontosabb, és talán a jövő szempontjából érdemes erre nekünk figyelmet szentelnünk: a szerződés tele van rendezésre utaló kitételekkel, mint exportkvóták, biztosítékok, származási előírások, amelyek egy szabályozott kereskedelem árnyékát vetítik előre, megtagadva a meghirdetett és fennen hirdetett liberalizációt, s azt bizonyítva egyszersmind, hogy egyelőre, és nagyon reméljük, hogy a hangsúly ezen van, az EK képtelen a közgazdaságilag helyes kereskedelmi gyakorlat élharcosának szerepét betölteni Európában. Érdemes az előzményekről nagyon röviden szót ejteni. Világosan kiderül, hogy az EK és Magyarország között 1988 után kötött kereskedelmi megállapodásoknak fontos szerepük volt, függetlenül attól, hogy más gazdasági paraméterek hogyan alakultak. Magyarország kereskedelempolitikájában bekövetkezett drámai változásokra az EK lényegében a vámok körében nyújtott válaszlépésekkel reagált helyesen. 1990-ben, miután a három visegrádi ország már élvezte a legnagyobb kedvezményt, Magyarországot és Lengyelországot minden e rendszer hatálya alá tartozó termék esetében ötéves időszakra felvette az általános preferenciarendszerébe. A nem vám jellegű korlátozásokkal kapcsolatos EK-válaszlépések sokkal lassabban születtek meg, és sokkal korlátozottabbak maradtak. Az első ilyen lépésre 1988 november és +90 szeptembere között aláírt kooperációs egyezmények keretében került sor, amelyek leszögezték, hogy meghatározott termékek esetében a mennyiségi korlátozásokat két lépcsőben kell leépíteni, egy szűkebb listán szereplő javak forgalmát már az egyezmény aláírásától számított egy éven belül fel kell szabadítani, egy másik listán szereplőket pedig három, illetve négy év alatt. +89 novemberében, illetve decemberében egy merészebb EK-lépésre is sor került. Felszámoltak minden olyan EK mennyiségiimport-korlátozást, amely kifejezetten a magyar exportot akadályozta, és felfüggesztette azokat az EK-mennyiségi korlátozásokat, amelyek Magyarországot a piacgazdasággal azonos módon sújtották. Ezek az intézkedések +90-ben léptek életbe. Mind a kooperációs egyezményekből, mind pedig az azt követő mennyiségi korlátozások eltörlésére, illetve felfüggesztésére vonatkozó intézkedésekből kimaradt azonban 3 fontos exportágazat: a mezőgazdaság, a textil- és ruházati, valamint a vas- és acélipar. Implicit módon ki volt zárva a negyedik fontos exportágazatunk is, a vegyipar azáltal, hogy a dömpingellenes eljárás szabályai lényegében nem változtak. Az egyik legneuralgikusabb terület a kereskedelmi korlátozások léte a mezőgazdaságban. Érdemes nagyon röviden erről szólni. Magyarország mezőgazdasági exportja 3 termékcsoportra koncentrálódik: az élőállat és a hús, a tej és tejtermékek, valamint a zöldség és gyümölcs. Tekintettel arra, hogy az EK mezőgazdasági piacai erősen védettek, ezért meglehetősen félrevezetők azok az importhányadok, amelyeket a statisztikák kimutatnak. Az EK belső fogyasztásából való részesedés már lényegesen jobb képet mutat a tényleges helyzetről, jellemző, hogy a Visegrádi Hármak EK-ba menő élőállat- és húsexportja kevesebb mint 2%-át teszi ki csupán az EK belső fogyasztásának, és ez messze nem véletlen. Nagyon érdekes, hogy az a bizonyos nominális támogatási koefficiens, amelyet az OECD titkársága kidolgozott és bemutatott, durván azt becsüli meg, hogy a mezőgazdsági támogatás különféle formái mekkora rést eredményeznek egyes magyar exporttermékek esetében a termék világpiaci és belső EK-árai között. Az EK-ra vonatkozó OECD-becslésekből két fontos eredményt lehet levonni. A magyar export rendkívül erős protekcionizmussal találja szemben magát. Az utóbbi években a védelem szintje a legtöbb terméknél több mint 100%- os volt, ami megmagyarázza, hogy miért kell az utóbbi időben az EK mezőgazdasági támogatásait egyre inkább mennyiségi korlátozásokkal párosítani. +85 és +89 között az EK protekcionizmusa jelentősen erősödött. Ezt három nyugati szerző írja le, nem a mi panaszainkról van tehát szó. A mezőgazdasági termékekkel kapcsolatos megállapodásokban az EK-engedmények még embrionális és nagyon bizonytalan állapotban vannak. Ezt a kiinduló jelleget bizonyítja, hogy a kvóták és vámplafonok meglévő rendszerén belül adják, szó sincs azok teljes eltávolításáról. A szerződés érvénybelépésekor eltörlendő speciális mennyiségi korlátozások csak egyes EK-tagállamokban alkalmazott régi protekcionista intézkedésekre vonatkoznak, és nincs is különösebb jelentőségük. A kvóták és plafonok így durván 36%-kal fognak emelkedni 4 év alatt, évente csökkenő ütemben. Ez a kvótanövekedés a magyar exportnak nem nagy hányadát jelenti, az EK fogyasztásának pedig apró töredékét, vagyis nem valószínű, hogy az EK-beli árakra bármilyen hatást is gyakorolhatna. Az EK mezőgazdasági engedményeinek bizonytalansága abból adódik, hogy az EK-lefölözéseket nem szüntették meg, csak egy előre meghatározott százalékkal csökkentették. (19.30) Ez a megoldás nem garantálja az EK Magyaroszággal szembeni protekcionizmusának csökkenését, minthogy a lefölözés szintje állandó változója a közös agrárpolitikának és a világpiaci helyzetnek - vagyis az OECD-országok mezőgazdasági politikájának. Összefoglalva tehát a mezőgazdasági problémakört: a kvóták és plafonok kis növekedése, kombinálva a lefölözés esetleges csökkenésével, nem valószínű, hogy bármilyen hatást gyakorolna az EK piacára. Ez lényegében átutalást jelent az EK-költségvetésből Magyarország mezőgazdasági termelői számára, amit persze nem kell lebecsülnünk. Ez felveti a kérdést, hogy vajon a mezőgazdaság esetében a társulási szerződés egy valódi kereskedelem-liberalizálási irányba mutat-e, vagy csupán a közös agrárpolitika kiterjesztését jelenti a társult országokra. Ez utóbbi ugyanis egyértelműen a szerződés szabályozott kereskedelem irányába való mozdulását jelenti, és azt hiszem, hogy a mi esetünkben ezzel kell szembenézni. Nagyon röviden az ipari termékek elemzéséből is engedjék meg, hogy idézzek néhány dolgot. Ezek az elemzések - elsősorban az ipari termékre kivetett vámok elemzése - négy fontos tanulsággal szolgál. Az első: a társulási szerződés sok esetben csupán újra megadja a vámmentességet olyan termékekre, amelyekre már az általános preferenciarendszer is megadta; igaz, most egyszer és mindenkorra, és ez eredmény. A második megállapítás: meghatározott ütemezésben vámcsökkentést irányoz elő. Első pillantásra ennek az elhúzódó vámliberalizációjának a volumene elhanyagolható. Kitűnik azonban az adatokból, hogy az iparcikkeknek csupán a 10%-át érinti. Éppen ezért a halasztott vámcsökkentés néhány ágazatra koncentrálódik és olyan vámtételekre, amelyek a kiinduló helyzetben az iparcikkekere kivetett vámok átlagánál lényegesen magasabbak voltak - azaz a kedvezmények túlságosan jobb pozíciókat ebben a körben sem tudnak biztosítani a magyar áruk számára. Harmadszor: olyan fontos magyar exportcikkeknek, mint amilyen az élelmiszer, a textilruházat, az EK-társulás előtti legnagyobb kedvezményes vámtételei is rendkívül magasak voltak. Más szavakkal: e szektorokban a tervezett vámcsökkentés ellenére az elkövetkezendő 3-5 évben sajnos, továbbra is magas vámfalakra kell számítanunk. Így például a ruházati exportunk EK- vámjai 1996-ig 5% felett maradnak. És végül, negyedszer: a társulási szerződésben megadott vámkedvezmények nincsenek összhangban a korábban - az általános preferenciarendszer keretében - adott vámkedvezményekkel. A szerződés életbelépésének évében a társulási szerződésben előirányzott néhány vám magasabb lesz, mint amilyen volt az általános preferenciarendszer keretében - ismét csak azért, mert a szerződés által tervbe vett vámcsökkentések a legnagyobb kedvezményes vámtételekre alapozódnak. Külön figyelmet érdemel a textil- és ruházati ipar kezelése a társulási szerződésben. A szerződés nem határozott meg végleges kvótákat a textil- és ruházati cikkekre, mert a tárgyalások úgynevezett uruguayi fordulója még nem fejeződött be. A társulási szerződés azonban előírja, hogy a liberalizálás időszaka csak fele lehet az uruguayi forduló által meghatározott időszaknak, de nem kevesebb mint 5 év, 1993. január 1-jétől számítva. Az uruguayi fordulóhoz kötés érdekes problémát vet fel. Az uruguayi fordulóra beterjesztett javaslatok az átmenet éveiben a protekcionizmus szintjét elvileg növelhetik. Ugyanis az uruguayi forduló meglévő határozati javaslatai a textil- és ruházati import egészére vonatkoznak, függetlenül attól, hogy korlátozás alá eső vagy korlátozás alá nem eső importról van-e szó. Így gyakorlatilag lehetővé teszik bármilyen liberalizálás elhalasztását 1999 decemberéig, mert a jelenlegi tervezet lehetőséget ad erre az összes textil- és ruházati import 33%-ánál. Egyik esetben sem világos, hogy melyik megoldást fogják az EK-országok választani: az úgynevezett uruguayi forduló ajánlásait, vagy pedig saját szabályokat fognak alkalmazni. Összességében, ebben a nagyon fontos körben - a magyar könnyűipar számára nagyon fontos körben - a kétlépcsős megközelítés, amit a társulási szerződések alkalmaztak, azzal a veszéllyel fenyeget, hogy egy "húzd meg - ereszd el" helyzet alakul ki, ami ismét csak feleslegesen akadályozná a liberalizálási folyamatot. Mindent összevetve, arra a kérdésre is érdemes keresnünk a választ, hogy vajon miért mérsékelt az EK támogatása most, az indulásnál. A társulási szerződésnek az alapvető célja ebben a szakaszban, hogy az EK-országok Magyarországgal szembeni kereskedelempolitikáját és a többi társult országgal szembeni kereskedelmi politikáját egységesítse, nem pedig az, hogy az EK piacait nagymértékben megnyissa a magyar és más társult országok exporttermékei előtt. Azt gondolom, hogy erre a nagyon kemény - és hangsúlyozom: más szakértőktől származó - ítéletre akkor lehet igazán alapot találni, hogyha az EK-országok exportőreinek a szemszögéből nézzük meg ennek a problémának az összetevőit. Az exportőrök oldaláról világos, hogy Magyarország piaca a közeljövőben is kicsi marad. Az átalakulás nehézségei növelik a kockázatot. A potenciális exportőrök ezért megfelelően diszkontált és kockázattal megfelelően korrigált profitkilátásai bizony alacsonyak. Másodszor - és ez bizony sokkal aggasztóbb jelenség, mert nem hosszabb távon megfigyelhető: a társulási szerződés bizonyos előírásai végérvényesen megronthatják az EK-exportőrök várakozásait. Ilyen például az új iparágakkal kapcsolatos - és így Magyarországot is védő - előírás. Romlottak az EK- beruházások várakozásai is, például amiatt, hogy az EK technikai segítséget ígért ezen országok társadalombiztosítási rendszerének kialakításához. Ha a társulási szerződés nem nyújt több EK-engedményt Magyarországnak, mint amennyit a korábbi EK és magyar kereskedelmi egyezmények tartalmaztak, és amennyiben az EK-kedvezmények megadását a homályos, nehezen értelmezhető megfogalmazások gátolják, úgy Magyarország gazdasági problémáin ez lényegében nem enyhíthet. Nem vagyok ennyire pesszimista. Azért idéztem ezt csupán önöknek, mert azt hiszem, tanulhatunk abból, melyek azok a területek, amelyeknek a felülvizsgálata, a feltételek javítása az elkövetkezendő időszakban mindannyiunk feladata. Végezetül két utolsó összefüggés. Az első: teljesen egyértelmű számunkra, hogy ennek az integrációs lépésnek igazán nincs érdemi alternatívája, de az is, hogy nem ez a kizárólagos külgazdasági stratégia Magyarország számára. Fontosnak tartjuk - majdnem ezzel egyenrangúnak - az EFTA-országokkal folytatott külkereskedelmünk fokozatos intenzifikálását, már csak azért is, mert ha végiggondolják, hogy az Európai Közösség teljes jogú tagságát elnyerő reménybeli országok közül előttünk járnak az EFTA-országok - közöttük pedig Ausztria, egyik legnagyobb külkereskedelmi partnerünk -, külkereskedelmünk részesedése nem elhanyagolható ezekben az országokban, tehát nagy hiba lenne, hogyha ez a fajta orientáció egyoldalúságot eredményezne. A másik, ami, azt gondolom, talán még ennél is fontosabb: miközben egy percig sem tagadható, hogy a külgazdasági orientációváltás a drámaian összeomlott kelet-közép-európai piacok elvesztésének részbeni pótlását megteremtette ebben a térségben, szembe kell néznünk azzal a realitással, hogy ezeknek a piacoknak a teljes elvesztését ez az új integráció nem lesz képes pótolni. Éppen ezért legalább olyan fontos, hogy Közép- és Kelet-Európa elveszített piacainak visszaszerzésére is törekedjünk. Voltaképpen most, az elhangzott miniszteri expozé utalt először erre a nagyon fontos összefüggésre, miközben pozitívan értékelte a külgazdasági orientációváltás végrehajtását. Mindent összevetve, tisztelt Ház: millió gonddal terhes ez az ügy. Kiinduló minimumnak lehet valószínűleg tekinteni gazdasági érdekeink érvényesítése szempontjából, mégis támogatni kell, mégis ratifikálni kell. Eredményei azonban csak akkor lesznek igazán mérhetőek, ha mindazokat a problémákat, amelyekről beszéltünk és amelyekről itt nem beszéltünk, az elkövetkezendő években Kormány, Parlament és gazdaság szereplői egyaránt képesek lesznek megszívlelni. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)