Vastagh Pál (MSZP)

1992. december 7.

DR. VASTAGH PÁL, a Magyar Szocialista Párt képviselőcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm a szót. Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A mi álláspontunk az igazságtételi törvények kapcsán a korábbiakban elmondottakhoz képest nem változott: ma is azt valljuk, hogy az ország egyre súlyosbodó gazdasági és szociális gondjainak megoldására van szükség, a társadalmi valóság tudományos és pártatlan igényű feltárását szorgalmazzuk. Ez alkalommal is megerősítem a szocialista képviselőcsoport nevében, hogy mi nem mentegetni akarjuk, hanem elutasítjuk az előző, történelmileg végérvényesen meghaladott rendszert. Elítéljük annak bűneit, a törvénytelenségek elkövetőit. Ehhez azonban hozzá kell tennem, hogy aki 1992-ben a történelmi igazságtétel megfelelő és adekvát eszközének a büntetőjogot látja, az nem jó úton jár, és azért kell ezt hangsúlyoznom és erre figyelmeztetnem, mert vegyék figyelembe azt, hogy az Alkotmánybíróság 1992. március 3-án kelt határozata igen világossá tette mindenki számára, hogy ez egy nagyon nehéz út: megtalálni a büntetőjog eszközével végrehajtott történelmi igazságtételt, és megmaradni a jogállam követelményei között, a jogállam talaján. Éppen ezért megítélésem szerint nagyon fontos, hogy azokra a szakmai vitákra, amelyekre Hack képviselőtársam utalt, ne csak az alkotmányügyi bizottság előtt kerüljön sor, mert az egész ügy valóban rendkívül alkalmas arra, hogy a véleményeket a politikai indulatok motiválják. Ezt hozzászólásomban is szeretném elkerülni, és örülök, hogy a vita eddigi résztvevőinek nagy többsége nem esett bele ebbe a kényszerű csapdába. Világossá kell azonban tenni az ország közvéleménye és a Parlament nyilvánossága előtt azt is, hogy itt nem pusztán csűrés-csavarásról, akadékoskodásról, ellenzéki, kákán is csomót kereső jogi okvetetlenkedésekről van szó, hanem arról van szó, hogy vannak, akik a beterjesztett javaslatokban igenis rendkívül komoly jogi, szakmai problémákat látnak, amelyeknek a figyelmen kívül hagyása veszélyt jelenthet az egész kiépülő jogállami rendszerünk jövőjére nézve. Ezért tehát én híve vagyok annak, hogy a szakmai érvek itt is hangozzanak el: a plenáris ülésen és az ország nyilvánossága előtt - éppen azért, hogy ne a politikai indulatok motiválják az egész kérdés megközelítését. Hozzászólásomban ezért olyan összefüggésekre szeretném felhívni a figyelmüket, amik talán elkerülték a hozzáértők figyelmét is, és ehhez kérem figyelmüket és türelmüket. Öt kérdésről szeretnék beszélni hozzászólásomban - elsősorban a kormány-előterjesztés, a kormányjavaslat belső, szakmai ellentmondásaira és kritikájára szorítkozva. Az első észrevétel és gondolatsor: az 1945-ből származó, a törvényjavaslat első szakaszában meghatározott törvényhely értelmezhetősége és alkalmazása. (11.20) Másodikként az 1954-ben kihirdetett genfi egyezmény hatásáról és összefüggéseiről az akkor érvényes magyar joggal. Harmadszor: a nemzetközi jog és a hazai jog viszonya, ami kardinális kérdése az egész problémakörnek és megkerülhetetlen. Negyedszer: a genfi egyezmények rendszeréről, a nemzetközi és a nem nemzetközi fegyveres konfliktusokra vonatkozó eltérő szabályokról, amelyek - elöljáróban is el kell, hogy mondjam - némiképp összemosódnak a javaslatban. És végezetül az egyezmények alkalmazhatóságáról a javaslat által meghatározott körben. Az első kérdéssel kezdve. A Kormány által beterjesztett törvényjavaslat, amelyet tulajdonképpen egy hatályban lévő jogszabály hatályosságát kimondó, deklaratív természetű szabálynak tekinthetünk, és ahogyan ezt kimondja a törvényjavaslat indoklása is, az egész javaslat nem más, mint egy komplikáció, az érvényes jog összefoglalása. Ennek kapcsán óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon a törvényhozó feladata-e az, hogy megállapítsa a hatályban lévő, az érvényben lévő jogot, nem a jogalkalmazó kötelessége-e az, hogy eljárása keretében mérlegelje valamely szabály alkalmazhatóságát az érvényesség szempontjából. Ez az aktus egyébként - ahogyan ez az alkotmányügyi bizottság ülésén is elhangzott - tulajdonképpen a magyar jogalkotás eddigi történetében példa nélküli, ilyen természetű jogszabály, törvény megalkotására - mely egy hatályban lévő jogszabály hatályosságát deklarálja - eleddig nem került sor. Nem megkerülhető azonban ennek a törvényhelynek a kapcsán, ami tulajdonképpen egy olyan szabályt tartalmaz, amely a második világháború után a népek háború utáni békéjének megbontására vagy nemzetközi viszály előidézésére kifejtett cselekmény elítélésére alkalmas, tehát nem megkerülhető az a kérdés, hogy ez a jogszabály, ez a törvényhely egy olyan szabályozási komplex rendszerhez kapcsolódik, ami 1945-ben született. És ennek nyomán, esetleg alkalmazása során elkerülhetetlen, hiszen tudjuk, hogy vitatott az, hogy vajon ez hatályban van, hatályon kívül helyezték-e; vannak olyan vélemények, miszerint idő közben hatályon kívül helyezték, más vélemények szerint jelenleg is hatályban van, de kétségtelen, akármelyik álláspontot fogadjuk el, jelenlegi alkalmazhatóságánál nem lehet eltekinteni a jogszabály keletkezésének történeti körülményeiről. A jogalkalmazó kötelessége a jogszabály történeti értelmezése. Annak figyelembevételével, milyen történelmi körülmények és feltételek között született az adott jogszabály. És a történeti értelmezés nyilvánvalóan a jogalkalmazó számára világossá teheti, hogy más törvényhozói szándék tapad ehhez a jogszabályhoz, más történelmi korszakban született és más célokra használták fel. Szeretném elmondani önöknek, hogy a jogszabályhely alkalmazása a népbírósági rendszerhez kötődik. A népbírósági rendszerek gyakorlata pedig egy olyan sajátos történelmi és politikai szituációban jött létre, amelyben a jogállamiság követelményeinek megfelelő büntetőjogi elvek alkalmazása legalábbis - még óvatos kritika formájában is - meglehetősen korlátozott volt. Sőt a későbbiekben, az 1946. évi VII. törvény elfogadása nyomán, amely az úgynevezett köztársaság-védelmi törvény volt, igen gyakran erre a törvényhelyre való hivatkozással folytattak kifejezetten politikai jellegű és természetű pereket. Tehát erről a jogszabályról van szó. Ezért tehát az az álláspontunk a törvényjavaslat 1. §-ával kapcsolatosan, hogy - túl az értelmezés és a keletkezés körülményein - maga a jogszabály szövege olyan keretjellegű és annyira absztrakt, inabsztraktul veszélyeztető bűncselekményt határoz meg, amelyben nincs megjelölve a konkrét elkövetési magatartás, és ebből következően alkalmazása rendkívül nehéz a jogalkalmazás menetében, nem felel meg azoknak a követelményeknek, amelyeket nagyon világosan fejtett ki az Alkotmánybíróság határozata - a már említett és idézett 1992. március 3-i alkotmánybírósági határozat - a büntetőjogi norma alkotmányossági követelményeivel kapcsolatosan. Ennyit az 1. § kapcsán. A 2. jóval bonyolultabb és jóval összetettebb problémakört foglal magába. Miután az Alkotmánybíróság határozata nyomán világossá vált, hogy az 1956-os forradalom alatt és után elkövetett bűncselekményeket köztörvényes bűncselekményként nehezen lehet, illetőleg nem lehet üldözni elévülésük következtében, ezért a javaslat előterjesztőinek gondolatmenete azt a következtetést eredményezte, hogy alkalmazni kell és meg kell kísérelni az 1954-ben becikkelyezett genfi egyezmény alkalmazását, és ennek nyomán az elévülhetetlennek minősített háborús bűncselekmények kategóriájával lehet eljutni a felelősségre vonás megoldásához. A javaslat második szakasza tehát az egyik kulcsproblémája az egész törvényjavaslatnak, nevezetesen az, hogy az egyezményben idézőjelbe tett tényállások - mert hisz nem azokról van szó -, a genfi egyezményben meghatározott tényállások vajon 1956-ban részét képezték-e a magyar büntetőjognak. Ez az egyik alapkérdés azért, mert 1954-ben a Magyar Népköztársaság - akkori nevén - kihirdette a genfi egyezményt. Erre több utalás történt, a miniszteri expozéban is. Nyilvánvalóan ebből az következik, hogy látszólag az egyezmény kihirdetésével megteremtődtek annak a feltételei, hogy ez a büntetőjogban alkalmazható normaként felhasználásra kerüljön. Ezt formális szempontból is kritizálni lehet, mert az egyezmény tartalma nem felel meg a büntetőjogi norma kritériumainak. Másodszor, a kihirdetés sem felel meg a büntetőjogi norma esetében elengedhetetlen alakszerűségnek sem. De nyilván ezek formai megjegyzések, amelyek tulajdonképpen egy büntetőnorma szempontjából és általában egy jogi norma megítélésében nem elhanyagolhatók, de ennél alapvetőbb és lényegesebb problémákról is szólnom kell. Elsősorban arról, hogy az általános felfogás szerint a nemzetközi egyezmény kihirdetése önmagában még nem teszi a nemzetközi egyezmény szövegét a belső jogban alkalmazhatóvá. Az, hogy miként kerül egy nemzetközi egyezmény teljes beiktatásra a magyar jogrendszerben, erre tulajdonképpen az Alkotmány, egy +82-ben kelt törvényerejű rendelet és a jogalkotásról szóló törvény rendelkezései adnak eligazítást. De magában a genfi egyezményekben is több helyütt találunk olyan utalásokat, amelyek arra vonatkoznak, hogy ez elsősorban az állam számára jelent kötelezettségvállalást a tekintetben, hogy megalkotja az egyezménynek megfelelő, annak tartalmát kifejező jogszabályokat. Erre azonban - mint tudjuk - később került sor, 1961-ben, a Btk. megalkotásával. Összegzésképpen tehát megállapítható, hogy a +49-es genfi egyezményben vállalt kötelezettségek csak a nekik megfelelő belső büntetőszabályok megalkotásával váltak a magyar büntetőjog részévé. További súlyos probléma és súlyos ellentmondása a törvényjavaslatnak, hogy vajon az egyezmény tartalma alkalmas-e arra, hogy az előterjesztő által szándékolt célt, annak megoldását lehetővé tegye. Nem kívánok kitérni arra ez alkalommal, hogy milyen fejlődésen ment keresztül a büntetőjogi felelősség nemzetközi megállapítása, milyen nemzetközi gyakorlat alakult ki. 1949-ben, a második világháborút követően a genfi egyezmény elsősorban a második világháború alatt történtek, az embertelen hadviselés szabályai megismétlődésének megakadályozására született. A második világháború drámája által felgyorsított fejlődés eredményeként jöttek létre később olyan egyezmények, amelyek kiegészítették a genfi egyezményt, és létrejött egy szerteágazó rendszer, amely tulajdonképpen azonos néven, de nem egyetlen egyezményben szabályozta a háború áldozatainak különböző csoportjaihoz tartozó személyek védelmét. (11.30) Az 1949-es egyezmények lényeges újítása volt azok közös harmadik cikkelye, amely kiemelt jelentőségű szerepet kap a törvényjavaslatban is. Ez a cikkely a belső polgárháborús konfliktusok esetén alkalmazandó minimális szabályokat tartalmazza. Kialakult tehát ennek nyomán a nemzetközi szabályozás kettőssége, a nem nemzetközi és a nemzetközi fegyveres konfliktusokra vonatkozó szabályozás. A nemzetközi fegyveres konfliktusok szabályozásával és szankcionálásával ellentétben a polgárháborús, azaz nem nemzetközi jellegű konfliktusok esetén alkalmazandó szabályok jellegadóan eltérnek egymástól. Itt a törvényjavaslat egy lényeges ellentmondására kell felhívnom a figyelmet, ugyanis a nemzetközi konfliktusokra és a nem nemzetközi konfliktusokra vonatkozó genfi egyezményekben található nemzetközi jogi rendelkezések egybemosása a törvényjavaslat legneuralgikusabb pontját jelenti álláspontunk szerint. A beterjesztők ugyanis - szándékkal vagy szándéktalanul - összekapcsolták a genfi egyezmények eltérő helyzetekre, a fegyveres konfliktusok nemzetközi és nem nemzetközi formáira vonatkozó rendelkezéseket. Ez abból is kiderül, hogy a törvényjavaslat mellékleteként megjelölt idézetekben hiányokat fedezhetünk fel. A nemzetközi és nem nemzetközi fegyveres konfliktusok tekintetében az alapkérdés - és ezt azért lényeges hangsúlyozni, mert az alapkérdés: az elévülés problémája - egészen eltérően jelenik meg. A +49-es egyezmény közös harmadik cikke az államon belüli fegyveres konfliktusok idejére állapít meg bizonyos minimális szabályokat, de nem kötelezi azokat büntetésre, és nem létezik olyan szabály, amely ezek elévülését megakadályozná. Ennek meglehetősen komoly okai voltak, a nemzetközi fegyveres konfliktusok szabályozására vonatkozó jogi monográfiák ezeket részletesen ismertetik. Ennek eredményeként 1977-ben jött létre a 2. számú genfi kiegészítő jegyzőkönyv, amelyet Magyarországon 1989-ben hirdettek ki: a nem nemzetközi jellegű fegyveres összeütközések áldozatainak védelméről. Az el nem évülő, tehát a javaslat által felhozott, a nürnbergi nemzetközi katonai bíróság alapokmányában meghatározott háborús bűncselekmények, különösen a 130., illetőleg a 147. cikkben meghatározott cselekmények, egyértelműen a nemzetközi jellegű fegyveres konfliktusokra vonatkoznak. Ez világosan következik a hadifoglyokkal való bánásmódról szóló és a polgári lakosság védelmére vonatkozó 4. cikkből, ami szintén benne van az egyezményben, de nincsen benne a törvényjavaslat mellékletében, amely az említett egyezmények személyi hatályával, a védettség, illetve a védett személyek körével foglalkozik. Itt világossá válik, hogy az alkalmazhatóság: tehát azok a védett személyek, a polgári lakosság közül azok, akik olyan fél hatalmába kerültek, amelyeknek nem állampolgárai, illetőleg hadifoglyok, tehát az ellenség hatalmába került személyek. A kormányjavaslat kérdésfelvetése alapján tehát nem kerülhetjük meg annak megválaszolását, hogy a genfi egyezmények alkalmazása milyen esetekben lehetséges, és az idézett 4. cikkből világosan kitűnik, hogy a genfi egyezményt a 4. cikk figyelembevételével azokra az esetekre lehet alkalmazni: - ha valamely magyar szerv az egyezményben tiltott cselekményt idegen polgári személyekkel szemben követte el, - ha magyar állampolgárokkal szemben az egyezményben tiltott cselekményeket az adott esetben szovjet katonai személyek követték el. Tehát az egyezmények nem vonatkoznak az összeütköző felek saját polgáraikkal szembeni magatartásaira. Nyilvánvalóan, ennél a pontnál érkeztünk el a kritika lényegéhez, miszerint a genfi egyezmények tartalma miatt sem alkalmazhatóak azzal a szándékkal, amellyel a törvényjavaslat előterjesztői éltek. Végezetül, álláspontunkat összegezve: komoly aggályaink vannak abban a tekintetben, hogy a törvényjavaslat nehezen válik összeegyeztethetővé mindazokkal a követelményekkel, amelyeket az Alkotmánybíróság határozatában immáron világosan megfogalmazott. Ezért támogatom azt a javaslatot, hogy célszerű lenne, ha az Országgyűlés alkotmánybírósági kontrollt kérne e törvényjavaslat kapcsán, elsősorban azt, hogy elkerüljük esetlegesen a Kormány és az Országgyűlés egészére későbbiekben kiható fiaskót. Végezetül a büntetőjog alkotmányos elveinek figyelembevételével a legalitás szűkre szabja a büntetőjog alkalmazhatóságának kereteit, mégis a társadalmi béke érdekében vállalkoznunk kell arra, és meg kell teremteni annak a lehetőségét, hogy mindenki megismerhesse az elmúlt évtizedek történelmét, feltárni a múlt bűneit, néven nevezni a felelősséggel tartozókat. Ilyen javaslatok, ilyen kezdeményezések szerepelnek már az Országgyűlés előtt - a köztársasági elnök úr kezdeményezésére utalok és nemcsak erre, hanem Böröcz és Oláh képviselőtársaim korábban benyújtott előterjesztésére is. Javasoljuk azt is, hogy a törvényhozás a jövőre nézve mondja ki a legsúlyosabb politikai természetű bűncselekmények elévülhetetlenségét. Arra törekszünk, tisztelt Ház, hogy a múlt ne veszélyeztesse a jövőt, mindenkit a társadalmi megbékélésre hívunk fel, ami az országunk jobb jövője szempontjából elengedhetetlen feltétel. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)