Kis Gyula József (MDF)

1993. január 31.

DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm szépen, Elnök Úr! Azért kértem először szót, mert a frakció álláspontját a vita korábbi folyamán nem tudtuk kifejteni. Miután ugyanabban a szűk családi körben vagyunk együtt, akikkel általában a társadalombiztosítás kérdéseiről beszélgetni szoktunk, megragadom az alkalmat, hogy minden barátomat, ismerősömet külön-külön is üdvözöljem, és elmondjam, hogy az 1975. évi II. törvény ilyen vastag (mutatja), számtalan jogszabályból áll, és egyre kevésbé áttekinthető. Az a kísérlet, hogy a változó és lényegesen változó biztosítási viszonyokhoz, az egészségügyi reformhoz alkalmazzuk, módosítsuk - hogy is mondjam -, néha ahhoz a helyzethez vezet, hogy ha valahol megpróbálunk foltot rakni egy foszladozó ruhára, akkor óhatatlanul a másik helyről hozzuk el a cérnát, és a lyuk így végül is nem befoltozódik, hanem egyre nagyobb területre terjed ki. Ez a mostani módosítás tulajdonképpen megpróbál néhány lyukat befoltozni, még azt is mondhatom, hogy jó szándékkal, de a frakció álláspontját is tolmácsolva bizony azt kell mondani, hogy egy-két helyen nagyon kétes eredménnyel. Pontosan most, amikor átalakulás előtt van az egész biztosítási rendszer - utalok csak a szintén ma tárgyalandó, de valószínűleg holnapra maradó társadalombiztosítási önkormányzati választásra, amikor visszakerül a társadalom önigazgatása alá a társadalombiztosítás; utalok csak arra, hogy az egész egészségügyi reform kellős közepén vagyunk -, akkor csak olyan lépések megtételét tartom célszerűnek, és tartja a frakció célszerűnek, amelyek nem viszik oly pontra a társadalombiztosítást, ahol önsorsa fölött többé rendelkezni nem bír, hogy némileg fordítsam Kossuth Kasszandra-levelét, amit Deák Ferenchez írt a kiegyezés előtt. Tehát semmilyen olyan döntő, koncepcionális változást most a sietve történő foltozások során ne tegyünk, amelyek elmozdítanak nagyon világos alapelveinktől. Ilyen világos alapelv, hogy a társadalombiztosítás mindenkire kiterjedő, keresetarányos befizetésekkel testesíti meg a közteherviselést, kifizetései a nyugdíjnál viszonylag biztosítási elvűek, és a szolidaritás kismértékben kerül érvényesítésre, de az egészségügyi ellátásnál alapvetően szolidarisztikusabb. Ez azt jelenti, hogy akármennyit fizetek az egészségbiztosítási jogviszonyomért, az én kártyám, ha az önkormányzattól kapom az állami költségvetés terhére, ha a saját keresetemből fizetem, ha munkanélküliként a munkanélküli alap, ha nyugdíjasként a nyugdíjas alap állja, akkor is az a kártya ugyanannyit érjen minden állampolgár zsebében. Ezzel lehet különbséget tenni a vastag pénztárcájú beteg és a pénztelen beteg között, ha ezt az elvet feladjuk. A másik, hogy a hozzájutás mind az alapellátás, mind a kórházi ellátás terén egyenlő esélyeket teremtsen. Egyelőre erről a két pontról mondanám el azt az aggályt, ami a törvényjavaslatban, módosító javaslatban megfogalmazódik. A két pont közül az egyik, a 4. � módosítása azt tartalmazná, hogy amíg eddig el kellett helyezni a biztosított beteget a kórházban rendelkezésre álló helyen, a jelen módosítás szerint a kórház által meghatározott helyen kellene elhelyezni. Ez - miután a kórházak önkormányzati tulajdonban vannak, és miután jogilag érdekeltté válnak abban, hogy minél nagyobb jövedelemre tegyenek szert, éppen a mostani teljesítményarányos finanszírozási reform következtében azzal fenyeget, hogy a kórházak - nem mind, de néhány - netalántán mégiscsak engednek ennek az anyagi csábításnak, és csupán olyan ágyakat biztosítanak a biztosított betegek számára térítésmentesen, amelyek veszélyeztetnék azt az elvet, hogy minden biztosítottnak joga van az ellátásra. Tehát mi ennek a módosításnak a visszavonását fogjuk javasolni, kérve, hogy a jelenlegi megfogalmazás maradjon érvényben. Ugyanígy az alapellátásnál. Eddig az volt, hogy a beteg, amikor választott háziorvost, kvázi a kártyájával fizetett. A paraszolvenciát az jelentette, hogy őt választotta, a hátán vitte a pénzt, és ezért örömmel fogadta az orvos, és igyekezett minél több betegre szert tenni, ezért minél jobban ellátni azt, aki már őt választotta. Ez a kártya ugyanannyit ért, ha Kovács doktort vagy ha Kis doktort választotta, egyaránt. A betegnek nem kellett tudni, hogy az egyik az önkormányzattal területi ellátási kötelezettségre szerződéses jogviszonyban álló orvos, a másik meg nem ilyen. Ő hozzá ment, és a kártyájáért megkapta a térítésmentes ellátást. Az a mostani módosító indítvány, amely azt célozná, hogy mindenféle egyéb szempontok alapján differenciáljanak az orvosok között, teljesen jogos, logikus, hosszú távon szükséges lesz azért, hogy az amortizáció, a vállalkozás és sok minden megjelenjék az egészségügyben. De jelenleg az átmenet idején a beteg számára felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan és éppen ezért célszerűtlen politikai lépésnek tűnik, úgyhogy e módosító javaslat visszavonására tett javaslatunk támogatását fogjuk kérni a Parlamenttől. A harmadik, hogy most már nem a szolgáltatás, hanem a tb. bevételek oldalát érinti. A társadalombiztosításról az elején elmondtuk, Bismarck óta sokan elmondták, e Házban is már sokszor elmondtuk - sokan elmondták -, hogy a közteherviselésen alapszik. Ugyanakkor, amikor hosszú távon a nyugdíjrendszernél a nemzeti alapnyugdíj, majd a munkanyugdíj - ami biztosítási elven jár - és egy kiegészítő nyugdíj irányába tartjuk elmozdíthatónak a társadalombiztosítást, éppen azért, hogy plusz forrásokat bevonhassunk, erre ez a Ház tett nagyon komoly erőfeszítéseket, amikor meghatározta a járulékplafont, azt a maximális összeget, ami fölött már nem kell az extrém magas jövedelmek után járulékot fizetni. Mert a közteherviseléshez az is hozzátartozik, hogy a nagyon magas jövedelmű, a magasabb jövedelmű sem valószínű, hogy gyakrabban beteg, sőt. (19.00) Éppen ezért aránytalanul ne sokat fizessen, de ezzel a plafonnal lehetővé tettük, hogy az így felszabadult igény megjelenjék a magánbiztosítás, illetve a kölcsönös betegbiztosító pénztárak rendszerében mint külön, pótlólagos forrás. Ezt továbbra is tartjuk - szeretném, hogyha a Parlament is tartaná -, ugyanakkor nem szeretnénk kitenni magunkat annak a veszélynek - ami nem európai, hanem inkább amerikai biztosítási irányzat -, amit az jelent, hogy bizonyos csoportok - magas keresetű csoportok általában - felmondják ezt a társadalmi szolidaritást, megteremtik a saját biztosító rendszerüket, ahol a magasabb befizetéseikért magasabb szintű szolgáltatásra tarthatnak igényt. Akkor ugyanis a maradék, az átlagos vagy az alatti keresetűek jövedelme nem elég a többi eltartására. Különösen veszélyes ez akkor, hogyha a nyugdíjakra vonatkozik, mert hiszen egy ma induló nyugdíjrendszer rendkívül jó üzlet: ma fizetek, öt-tíz-tizenöt év múlva kapom vissza - és addig akinek fizetek, az a biztosító, forgatja a pénzem. De mi történik akkor a mai 2 millió 800 ezer nyugdíjassal - akiknek sanyarú sorsáról ma este bőven hallottunk -, hogyha pont ezek a rétegek felmondják ezt a társadalmi szerződést, és elmennek egy más biztosítási formába. Ez reális veszély, mert például a repülőgép-irányítóknak külön biztosítójuk van Kaliforniában - és gazdagabb, mint az összes többi. És hadd ne mondjam a példákat! Ez tehát reális veszély. Miután itt egy tőke kerül be a gazdaságba - plusz beruházási tőke -, tulajdonképpen, ha úgy vesszük, akkor politikai vagy gazdaságpolitikai célszerűség is, csak egyszerűen nem engedheti meg magának a társadalom, hogy lemondjon az alapvető biztonságát jelentő gondoskodási rendszeréről: a társadalombiztosításról. Ha itt léket, lukat nyitunk; lehetőséget adunk erre, akkor ez a veszély reális veszély. Különösen reális veszély, hogyha nincs biztosítási törvény, amely szabályozná ezeket az egyéb piacokat - mert ilyen: nincs. És még ott is, ahol van, nagyon oda kell figyelni, mert Angliában fordult elő, hogy az óriás üzleti birodalom, a Maxwell a saját nyugdíjbiztosítójától vett fel 500 millió font kölcsönt, amivel együtt ment csődbe, és utána a nyugdíjasok szaladgálhattak fűhöz-fához - a Parlamenthez is. Én nem szeretnék a szociális bizottságban egy ilyen ügyben meghallgató lenni - mint ahogy kénytelen volt az angol társbizottság, ahol a Maxwell fiúkat meghallgatták: hová lett 500 millió? A végén a korona állta - talán a koronaékszerek ezt lehetővé teszik, de hogy a Parlament 16 kiló aranya nem lenne rá elég, az biztos. Nagyon veszélyes tehát törvényi szabályozás nélkül kaput nyitni, elveket feladni egy ilyen rövid távú törvénymódosítás érdekében. Éppen ezért az a megfogalmazás, amit most tartalmaz a módosítás, ráadásul igen naivnak és szakszerűtlennek is tűnik első olvasásra, mert azt mondja, nem fizet társadalombiztosítási járulékot, nem járulékalapot képező összeg az, amit a munkáltató a dolgozója javára, számára biztosítási célra befizet. Ha tehát tűzkár-, jégkár-, vízkár-, vagyon- és bármilyen biztosítást kötök, ki tudok bújni a társadalombiztosítási járulék alól. Ezt a fajta kaput - ami már nem is egy kiskapu, hanem egy pajtaajtó - ne engedjük tágra nyílni! Úgyhogy azt fogjuk javasolni, hogy ez a fajta módosítás maradjon el, és a jelenleg hatályos szabályozás kerüljön majd bevezetésre. Természetesen reméljük, hogy a biztosítási törvény, illetve a nonprofit kölcsönös betegbiztosító pénztárakról szóló törvény lehetőséget nyújt a továbbiakban a kérdés átfogóbb szabályozására. Ezek az alappontok - amelyek, kérem, részletnek tűnnek, és lehet, hogy egy általános vitához méltatlannak tűnnek -, kérem, értsék meg: alapelveket sértenek, precedenst teremtenek, egy zárt rendszeren apró lékeket ütnének, amelyek hosszabb távon, bizony, az egész társadalombiztosítás - úgyis ingadozó, úgyis a hullámokkal és a süllyedéssel küzdő - hajóját veszélyeztetik. Kérem a tisztelt Házat, hogy a frakciónk - nevemben beterjesztett - módosító indítványait, ezekre az elvekre tekintettel támogatni szíveskedjenek. Köszönöm szépen. (Taps.)