Pál László (MSZP)

1993. február 7.

PÁL LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen, Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az Alkotmány nem írja elő, hogy az energiapolitikát a Parlament elé kell hozni. Nem írja elő azt, hogy nekünk meg kell tárgyalni, állást kell benne foglalni és dönteni kell. Én mégis messzemenően üdvözlöm a Kormánynak azt a lépését, hogy a témát behozta megtárgyalásra, és azt hiszem, hogy minden időszakban és minden országban, minden önmagára valamit is adó kormány az energiapolitikáját a parlament elé terjeszti, tekintettel arra, hogy ez az ügy hosszú távon hat, nem csak egy adott kormányzati ciklusra meghatározó, a társadalom minden rétegét, minden tagját, minden szereplőjét közvetlenül érinti. A terhek, amelyek egy energiapolitikai koncepció megvalósításával járnak, olyan jelentősek, hogy hosszú távon a gazdaság működésére nagyon komoly hatással vannak. Az energiapolitikai döntésekkel kapcsolatos felelősségmegosztás nem mellékes szempont egyetlenegy kormány számára sem, de gondolom, hogy ebben a szakmában, ezen a szakterületen a tulajdonviszonyok alakítása Magyarországon különösen aktuális. Természetesen a szempontok között fel kellett volna sorolnom a környezeti összefüggéseket is, hiszen az energiapolitika - mint ahogy arról államtitkár asszony beszélt - és a környezetvédelem összefüggései rendkívül szorosak, és ebben szintén az egész társadalom érdekeit képviselni kell, ezért a Parlament elé való beterjesztés szintén elengedhetetlen. Amint erről már szó esett, öt változatban tárgyalta a Parlament gazdasági bizottsága a Kormány által benyújtott előterjesztés-tervezeteket, és ez az ötödik az, amelyre kimondtuk, hogy általános vitára alkalmasnak tartjuk, és a Parlament plenáris ülése elé beterjesztésre javasoljuk. Ez persze nem jelenti azt, mint amit Szűcs István volt képviselőtársam erről elmondott, hogy a Parlament gazdasági bizottsága egy az egyben sajátjának tekinti ezt a dokumentumot, hogy az anyag közös gyermekünk, és ennek megfelelően valamennyien támogatjuk. Az a helyzet, hogy ez az anyag lényegesen jobb, mint bármelyik korábbi változat mind szemléletében, mind szerkesztésében, ugyanakkor az anyag számos kérdésben nyitva hagyott döntéseket, számos kérdésben nem jutott el és nem is juthatott el a konszenzusig. Közismert az, hogy az energiapolitika alapkérdéseiben nincs konszenzus, és elsősorban nem a parlamenti pártok között, hanem az energetika különböző szakterületeit képviselő szakemberek között - én a lobbyt itt csak jó értelemben használnám -, a különböző szakmák lobbystái között. A dokumentum előzményeként meg kell említenem, hogy 1989 decemberében az előző kormány már a parlament elé terjesztett egy energiapolitikai koncepciót, ennek a megtárgyalására azonban - azt hiszem, nagyon helyesen - az a parlament nem vállalkozott, hiszen nem volt abban a helyzetben, hogy a társadalomra hosszú távon kiható döntéseket a választások előtt meghozzon. Azért is helyes, hogy ezek a döntések akkor nem születtek meg, mert az elmúlt két és fél évben alapvető változások történtek a világban és az országban, amely változásokhoz illeszteni, igazítani kell az energiapolitikát. (18.50) Megváltozott mindenekelőtt az a helyzet, hogy abszolút biztonsággal számíthasson az ország arra, hogy elsősorban a volt Szovjetunióból folyamatos energiaellátásban olyan szinten részesülhessünk, mint amilyenre szükségünk van. Ez a helyzet, ez a változás azzal is jár, hogy koncepcióváltást kell végrehajtani. Nem lehet energiapolitikát építeni az egyértelműen hosszú távon biztosítható szovjet importra. A két és fél év nagyon fontos változása energiapolitikai tekintetben is a gazdaság sorsának alakulása, a rendkívül nagy mértékű recesszió, az ipar körülbelül 40-45%-os visszaesése, kisebb mértékben, de a mezőgazdaság 28-30%- os visszaesése is. Önmagában arra kötelezne bennünket, illetve a Kormányt, hogy új energiapolitikát dolgozzon ki. Más a helyzet, más a kapcsolatrendszer a két és fél év után Nyugat- Európával. Fölül kell vizsgálni a nyugat-európai energetikakapcsolati lehetőségeinket, és ami rendelkezésre áll, azt ki kell használni. Végül az alapvető változások közé sorolnám mindenképpen azt, hogy megindult Magyarországon a privatizáció, megszűnt a merev ellenállás azzal szemben, hogy energetikai létesítményeket kizárólagosan az állam tarthat fenn. A most beterjesztett és most tárgyalás alatt álló koncepcióban egynéhány alapelv rögzítésre került. Ezekkel az alapelvekkel magam és a frakcióm nevében teljes mértékben azonosulni tudok. Azonosulni tudunk azzal, hogy csökkenteni kell az ország importfüggőségét. Azonosulni tudunk azzal, hogy differenciált importstratégiát kell kialakítani az országnak és kell érvényesíteni. Nem függhet egyetlen szállítótól, egyetlen relációtól és egyetlen energiahordozó-fajtától az ország. Egyetértünk azzal, hogy a fejlesztéseknek rugalmasaknak kell lenni mind energiahordozók, mind pedig energetikai teljesítmények tekintetében. A takarékosságra való törekvés mint célkitűzés helyes célkitűzés a dokumentumban. És helyes célkitűzés az, hogy a környezeti és energetikai feltételek összehangolásában a környezet sokkal nagyobb szerepet kap, mint a korábbi években kapott. Tehát mindamellett, hogy a rögzített alapelvekkel megvan az egyetértésünk, alá szeretném azonban húzni, hogy úgy érezzük, hogy ezek az alapelvek többnyire szavak. Többnyire egy jó fogalmazás, egy jól szerkesztett dokumentum részei, azonban ezek mögött a szavak és fogalmazások mögött nem látszik a megvalósításnak az eszközrendszere, nem látszik az, hogy mi vezet el egy valóban takarékos, valóban környezetvédő és rugalmas fejlesztéshez. A részletekre még ki fogok térni. Sajnálom, mellékesen jegyzem csak meg, hogy a dokumentumban magában és az MDF vezérszónokának a fogalmazásaiban elhangzottak olyan kitételek, amik kicsit rontják a fogalmazást is, hiszen helyenként átpolitizált szövegeknél sajnos, bent maradtak ebben az anyagban, azt hiszem, nem is teljesen megalapozott módon. Bár joggal kritizálja az anyag az elhibázott fejlesztéseket, de kevésbé joggal kritizálja azt, hogy Magyarországon azért az elmúlt években ha valami stabilan működött, az energiaellátás körül nagyobb problémák nem voltak. Az anyag egyik alapvető kérdése és a frakcióm egyik alapvető kérdőjele az, hogy gazdaságpolitika, iparpolitika hiányában vagy legalábbis csak felszínes ismeretében lehet-e jó energiapolitikát csinálni hosszú távra. Hadd említsem meg azt, hogy rendkívül jó módszert dolgozott ki a minisztérium akkor, amikor a rugalmas alkalmazkodáshoz szükséges számítási módszereket kialakította, és csatolta a dokumentumhoz. Lehetővé teszi ez a módszer azt, hogy mindenkor igazodjunk a fejlesztéseinkkel a belátható jövő igényeihez. Ugyanakkor jellemző módon már most, a tárgyalás időpontjában az anyagban szereplő fejlődési elképzelések elavultak. Az anyag azzal számolt, hogy 1990- től folyamatosan egy ipari fejlődés prognosztizálható, és tudjuk, az ellenkezője valósul meg. Ma az energiaigény körülbelül 15%-kal alacsonyabb, mint amit az anyag mellékleteiben előirányzott erre az időpontra. Ha ugyanígy alakulnak később a trendek, akkor elképzelhető, hogy milyen nagy tévedésekben lehet részünk az energetikai fejlesztésekben. Hadd tegyem hozzá, hogy a Kormánynak eddig szerencséje volt. Szerencséje volt azzal, hogy örökölt egy körülbelül 800 megawattos teljesítménytartalékot az energiarendszerben, tehát lehetősége volt arra, hogy ne kelljen azonnal döntenie semmiféle energetikai fejlesztés ügyében. És - hát idézőjelbe tettem azt a szerencsét, hogy - szerencsére csökkent a gazdaság teljesítménye és energiaigénye, ezért elodázhatókká váltak a döntések. Én azt hiszem, ezzel a szerencsével élt is a Kormány, mert az elmúlt három évben amilyen döntések születtek, azok alapvetően szervezeti, tulajdoni, esetleg személyi kérdéseket érintettek, de semmiképpen nem energetikaiakat. Ez a szerencse, ez a csökkenő felhasználás szerencse volt abból a szempontból is, hogy az importunkat fokozatosan föl lehetett élni, és nem feszült be a helyzet - mondjuk - a volt Szovjetunió villamosenergiaexport- lehetőségeinek a csökkenése miatt. De hát ez a szerencse ideiglenes, ez átmeneti, és a felelőssége a Kormánynak is, a Parlamentnek is az, hogy gondoljon a jövőre, mert egy energetikai fejlesztési folyamatban a komoly ügyek legalább 5-8 éves átfutásúak. Tehát ha 5-8 évvel előre nem tesszük meg a szükséges lépéseket, nem hozzuk meg a szükséges döntéseket, akkor idővel az ország energiaellátási problémákkal küzdhet. Hiányolok egy elvet az alapelvek közül. Amikor elmondtam, hogy mit támogatok, ezt föl kellett volna sorolnom. Hiányolom azt, hogy a hazai hozzáférhető források felértékelődésével nem számol a koncepció. Sőt, az ellenkezője történik. Nagyon kevés hazai energiaforrással rendelkezünk, de azokat a mi véleményünk szerint lényegesen mélyebben, lényegesen jobban ki kéne használni. Ebben az egyik alapkérdés a szén kérdése. A szénbányák sorsát különböző módon intézte a Kormány az elmúlt három esztendőben. A különböző módszereknek különböző hatásai érvényesülnek a mai napig, és fognak érvényesülni a következő években is. Az első időszakban, különösen a +90-es évben és a +91-es év elején az volt a jellemző, hogy egy általános eufória jegyében azt mondották - még személyesen a miniszter úr is -, hogy a piacgazdaságban nem kell foglalkozni ilyen ügyekkel, hogy gazdaságos valami, vagy nem, ami nem gazdaságos - itt a Házban használta a kifejezést - hadd pusztuljon. Hát pusztult is. Hogy a szénbányászat miért nem gazdaságos, annak persze különbözőek az okai. Vannak objektív okai, hiszen viszonylag rossz minőségű szeneket, és nagyon kedvezőtlen körülmények közül kell kitermelnünk. Azonban vannak történelmi okai is annak, hogy a magyar szénbányászat nem gazdaságos. Annak idején a szénbányák nyitási költsége és bezárási költsége nem a szénbányászatot terhelte, hanem az állami költségvetést. Amikor ez a rendszer megváltozott, akkor már nem volt módjuk a szénbányáknak áremelések útján kompenzálni a kiesett amortizációs bevételeket. Ezt nem rendezte természetesen az előző Kormány, és nem rendezte - sajnos - ez a Kormány sem. De nem néztünk szembe ezzel a problémával. Egy további probléma, amely a szénbányászat kapcsán nem került rendezésre, az, hogy olyan helyekről importálunk szenet, ahol a szén támogatott. Vegyük észre, hogy Nyugat-Európában, ahol az abszolút piacgazdaságot feltételezzük mi innen nézve, ez nem működik. Példaképpen hadd említsem Németországot, ahol minden évben megállapodás jön létre a kormány, a szénbányászat, a villamos energetika képviselői, a szakszervezetek között arról, hogy hogyan alakítsák a szénárakat, hogyan igazítsák hozzá az importárakhoz, és a különbséget hogyan biztosítsa a szénbányászat számára a költségvetés: vagy az állami vagy pedig a területi, tartományi költségvetés. Nem véletlen, hogy ezt megengedik maguknak a németek, bár sokkal jobb körülmények között sokkal jobb szenet bányásznak, mint amire mi képesek lehetünk. (19.00) A hazai energiaforrások hasznosítását vagy legalábbis annak a tartalékként való fenntartását minden kormány komolyan kell, hogy vegye, komolyan kell vennie a magyar Kormánynak is. A második időszakban - ugye, említettem, hogy több időszak volt a szénbányászat sorsát illetően - létrejött egy egyéves megállapodás a Kormány bábáskodása mellett a Villamos Művek és a szénbányászat között. A megállapodás teljesítése körül voltak feszültségek, én bíztam benne, hogy ezek kisebbek lesznek, és bíztam benne, hogy hosszabb időre jönnek létre ilyen megállapodások. Sajnos, úgy tűnik, hogy tekintettel - megintcsak - a piacgazdaság túlzott értelmezésére, itt a Kormány nem kívánt beavatkozni, és ráhagyta a részvénytársasággá átalakított Villamos Művek magánérdekeire azt, hogy hogyan folytatódik ez a kapcsolat. Egy kérdésben volt előrelépés a harmadik szakaszban, a szénbányák és az erőművek egy részének összekapcsolásában. Ez a szervezeti lépés nagyon helyes, támogatható, azonban vegyük észre, hogy csak részlegesen oldja meg a problémát, és eljuthatunk a többi szénbánya esetében olyan helyzetbe, mint amilyen helyzetben egyszer már, a +68-as mechanizmus eufóriáját követően +73- ban volt ez az ország, amikor újra kellett nyitni. Jó lenne megkerülni ezt az "osztályismétlést". Erre voltak javaslatok, vannak javaslatok, sajnos, a koncepció ilyet nem tartalmaz, például a "szénfillér" gondolata, azt hiszem, nem rendszerellenes, nem piacellenes, megvalósítható és vizsgálható változat, de nem lehet ráhagyni az érintett vállalatok belső ügyekénti tárgyalásra ezt az ügyet. Nem tudják belső tárgyalásokban elintézni, amíg az általános szabályok szerint működik a Villamos Művek, addig nem fog vele senki speciális szabályt elfogadtatni. Tehát feltétlenül változtatni kell ezen a helyzeten. Van az anyagnak egy fejezete, amit nagyon élesen szeretnék megbírálni, ez a rugalmas rendszerfejlesztés nevű fejezet. Azért szeretném megbírálni, mert nem arról szól, mint ami a címe, és sajnos, arról nem szól a dokumentum, ami ennek a címe, vagy legalábbis keveset. Ez a fejezet arról szól, hogy hogyan kell Magyarországon energetikai készleteket a jövőben felhalmozni. A készletezésről készült egy törvénytervezet, be van nyújtva, ezt tárgyalni is fogjuk, nagyon helyes, ezt csak támogatni lehet. Azonban a rugalmas rendszerfejlesztés számos más szempont megfontolását is igényli. Nagyon fontos szempont az, hogy gondolkodunk-e nagy erőművekben vagy sok kicsiben. Gondolkodunk-e abban, amit például a Kisgazdapárt vezérszónoka elmondott, hogy hasznosítjuk az üzemen kívül lévő üzemi erőműveket a jövőben vagy nem? Gondolkodunk-e abban, hogy hulladékégető, szemétégető műveket fogunk-e hasznosítani vagy nem? Tehát számos más lehetőség van, amivel az anyag nem nagyon foglalkozik, pedig a kazánok jelentős része kis módosítással alkalmassá tehető ilyen típusú fűtőanyagok befogadására, és növeli a rendszer rugalmasságát. Tehát én nagyon fontosnak tartanám ennek a fejezetnek a valódi kidolgozását. A következő kérdéskör, amit megemlítenék - egy kicsit élesebb fogalmazásban, mint a korábbi hozzászólók ezt megemlítették -, ez a távfűtés kérdése. A koncepció itt mint lehetőségről beszél arról, hogy a távfűtő művek kikerülnek a Villamos Művek rendszeréből és átkerülnek más tulajdonviszonyok közé, többek között az önkormányzatok vagy esetleg mások tulajdonába. Ez a lépés nem került még egyeztetésre, mikor már meglépte a tárca, illetve meglépte a Villamos Művek. Ennek a következményei, sajnos, rendkívül negatívak lesznek. A helyzet az, hogy a távfűtő művek döntő többsége ab ovo több okból - részben történelmi, részben nem csak történelmi okokból - gazdaságtalanul működik. A gazdaságosságot, a lakosság számára a fogyaszthatóságot csak az biztosította, hogy a Villamos Művek rendszerén belül, igaz, hogy nem nagyon divatos, de keresztfinanszírozásokkal fenn tudták tartani a működés kvázigazdaságosságát. A viszonylag olcsó energiaimport is segítette azt, hogy kiegyenlítődjenek a távfűtés árviszonyai. Azáltal, hogy önálló korlátolt felelősségű társaságokba mentek át a távfűtő erőművek, az önkormányzatok nem fogják tudni finanszírozni a fejlesztéseket, a lakosság nem fogja tudni megfizetni - vagy jelentős része nem fogja tudni megfizetni - a folyamatos üzemeltetés költségét. Ez tudomásom szerint csak Budapesten 270 ezer lakást, az országban közel félmillió lakást, ennek megfelelően másfél millió embert érint. Hogyha érvényesül az az árelv, amit tartalmaz a dokumentum, hogy az árakban biztosítani kell az üzemeltetés, az amortizáció, a helyreállítás, a rekonstrukciók összes költségét, ebben az esetben minimálisan további 40%-os áremeléssel számolni kell a távfűtés tekintetében. Nem fogja tudni elviselni az érintett lakosság jelentős része, társadalmi feszültségeket fog okozni. Igaz, hogy ezzel a szervezési lépéssel, látszat- tulajdonváltási lépéssel azt elintéztük, hogy a Villamos Művek jövőre esetleg ne legyen veszteséges, de azt is elintéztük, hogy a lakosságban jelentős feszültségek fognak keletkezni. Ennek megfelelően én az anyagban rögzített árelvet elméletileg jónak, a gyakorlatban használhatatlannak tartom. Kérem, hogy a Kormány az ide vonatkozó elképzeléseit módosítsa. Ehhez hozzátartozik az is, hogy az elmúlt három évben részben joggal, talán a szükségesnél egy kicsit gyorsabb ütemben felszámolásra kerültek az energetikában a költségvetési ártámogatások. De vegyük észre, hogy nemcsak az ártámogatások estek vissza és szűntek meg, hanem megszűnt az olcsó energiaimport is, hiszen a volt Szovjetunióból származó olaj-, gázimport ma világpiaci áron jön. Én ezzel nem vádolok senkit, nehogy félreértés essék, de egyszerre szakadt a magyar fogyasztó nyakába az ártámogatás megszüntetése és az import árának a felemelkedése. Ez szintén hozzá fog járulni azokhoz a problémákhoz, amit az előbb a távfűtés kapcsán elmondottam, de nemcsak a lakosságot, hanem a vállalatok működését is jelentősen befolyásolni fogja. Az alaperőmű kérdése: a dokumentum azt tartalmazza, hogy 1992-ben el kell jutni a döntésig. Nem tudom, hogy eljutott-e a tisztelt tárca a döntésig, nem tudom, hogy eljutott-e a Magyar Villamos Művek a döntésig, hallgattam vasárnap reggel a tárca helyettes államtitkárának nyilatkozatát, abból úgy tűnik, hogy igen. Persze, ez egy közvetett következtetés, lehet, hogy még nem. Három alapvető változat az, amelyik tárgyalásban van, és én örülök, hogy a Kormány a dokumentumban azt írja, hogy megfelelő társadalmi egyeztetések lefolytatását követően lehet dönteni. Persze, ez azt is jelenti, hogy a Kormány vagy még nem tudott, vagy még nem mert döntési alternatívákat előterjeszteni. A három alapvető változat: a ligniterőmű hazai lignitbázison, az import kőszénen alapuló erőmű és az atomerőmű. A három változat közül én szeretném elmondani, hogy mind a háromnak jelentős problémái vannak. A ligniterőműnél az első számú probléma az, hogy a környezetszennyezés megakadályozásának a költségei olyan nagyok, hogy a ligniterőmű beruházását összevethetővé, összemérhetővé teszik egy atomerőmű-beruházással. Az importkőszénre alapozott fejlesztés azt jelenti, hogy importfüggőségünk a jövőben nem csökkenni, hanem növekedni fog. Mellékesen megjegyzem, hogy fölfelé és lefelé jól hajózható Dunát fog igényelni egy importkőszénen alapuló erőmű, aminek a megfelelő feltételei, azt hiszem, ma még nem biztosítottak. Az atomerőművel szemben egy potenciális veszély az, amivel szemben a társadalmi ellenállás viszonylag nagy, amely társadalmi ellenállással szemben csak a párbeszéd, csak a szakmai érvek és a megfelelő bizonyítékok azok, amelyek megfelelő hatással lehetnek. Én személy szerint - és ezt nem a frakcióm nevében mondom - meg vagyok győződve arról, hogy Magyarország számára az atomerőmű az elfogadható, a legjobb irányzat. Ennek kapcsán hadd mondjam el, hogy vannak alternatívák, vannak olyan változatok is, amelyek lehetővé teszik, hogy ezek a fejlesztések nem egy gócpontban, hanem decentralizáltan, kisebb blokkokban valósuljanak meg, ennek a vizsgálatát én szintén szükségesnek és lehetségesenek ítélem. Ezt azért is mondtam el, mert úgy éreztem abból az említett rádióriportból, ahol a helyettes államtitkár úr nyilatkozott, mintha az ellenkező döntésre hajlana, mintha azt próbálta volna igazolni, hogy csak a szénbázisú erőműfejlesztés lenne elfogadható. (19.10) Én azt hiszem, hogy ez ha eldőlt, akkor nem egyezik meg a döntés mechanizmusa azzal, amit a dokumentum tartalmaz, tehát nem került sor a társadalmi közmegegyezésre ebben a kérdésben. Itt persze fel szokott merülni egy alapvető vita arról, hogy kell-e egyáltalán az alaperőmű. Itt többen utaltak arra, hogy jobb lenne energiatakararékossági stratégiákat célul kitűzni. Én azt hiszem, amellett, hogy az energiatakarékosságot alapvetően fontosnak kell tekinteni, minden meg nem épített és meg nem építendő erőmű többet ér, mint a megépítettek. Ennek ellenére az évezred fordulójára szüksége lesz az országnak egy új belépő, viszonylag nagy teljesítményű erőműre, már csak azért is, mert a rekonstrukciók révén nem lehet biztosítani egy kicsit is fejlődő gazdaság energiaellátását. A határozati javaslatról néhány szót szeretnék szólni. Benyújtottam a gazdasági bizottság által előterjesztett határozati javaslathoz két kicsinek tűnő, de szerintem mégis jelentős módosítást. Az egyik javaslatom arról szól, hogy a Parlament ne az egyetértését fejezze ki a határozatban a dokumentummal kapcsolatban, hanem vegye tudomásul ezt a dokumentumot. A kettő közötti különbség, azt hiszem az, hogy van számos kérdés, amelyik itt a Parlamentben is még vitatott. És ha csak tudomásul vesszük a dokumentumot, de emellett elfogadjuk a gazdasági bizottság által beterjesztett ötpontos konkrét lépéssorozatot, akkor módunk lesz azokkal egyetérteni, hiszen minden olyan kérdést, amit ott kell eldönteni, itt ha nem a tudomásulvétel lenne a határozatban, akkor szabad kézzel adnánk át a Kormánynak. Én azt hiszem, ez nem megalapozott. A másik módosító javaslatom pedig összefügg avval, amit az előbb mondtam a szénbányászat kapcsán, hogy a szervezeti intézkedéseken túlmenően további, hosszabb időre érvényes megállapodások megkötését elengedhetetlennek tartom; a szénbányászat fennmaradó részének a szétverése nem lenne helyes. Végül szeretném azt elmondani, hogy van olyan parlament, mely közvetlenül parlamenti bizottságként - bár nem a képviselőkből álló bizottságként - folyamatosan működtet energetikai tanácsadó testületet, tanácsadó szervezetet, tekintettel arra, hogy az energetikai döntések - ahogy az elején elmondtam - hosszú távúak, és az egész társadalmat érintik. Én nem határozati javaslat formájában írtam le, de az érdekeltek számára megfontolásra javasolnám, hogy gondolja meg a magyar Parlament is egy ilyen típusú szervezet működtetését, nemcsak a jelen ciklusban, hanem hosszabb távra. Érzésem szerint a nehéz energetikai döntések meghozatalát egy ilyen testület működtetése nagymértékben segítené. Zárszóként annyit hadd mondjak, hogy a pozitív vonások mellett - amiket próbáltam szintén aláhúzni a dokumentumban - nekem vannak rossz érzéseim. Van egy olyan félelmem, amire részletekben utaltam, hogy 1993-94-ben a fogyasztás, a fogyasztók terén feszültségek lehetnek az energetikai problémák következtében, elsősorban az árak és az ezzel összefüggő fizetőképtelen kereslet miatt. Hosszabb távon pedig a meg nem hozott döntések okozhatnak jelentős probémát, akár kieséseket is. Remélem, hogy azért időben a jó döntések meg fognak születni. Köszönöm szépen. (Taps.)