Király Zoltán (független)
KIRÁLY ZOLTÁN (független): Köszönöm a szót, tisztelt Elnök Úr és tisztelt Képviselőtársaim! Mindenekelőtt bocsássák meg nekem: egy magánüggyel fogom kezdeni a mondandómat - egyszerűen azért, mert az elmúlt órákban már tűkön ültem, illetve tűkön álltam, miután délben megszületett negyedik gyermekem + (Taps.) Tűkön ülni és tűkön állni azért voltam kénytelen, mert a rám bízott nagyobbik gyermek, a másfél éves Marci viszont most - a szokásostól eltérően - nagyon későn fog ágyba kerülni felszólalásom miatt. És akkor, ha már ezt elmondtam, hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy bejelentsem a jegyzői irodának: kérem, tekintsenek a következő három hétben gyesen lévőnek + (Derültség.) + és igazoltan távollévőnek. Marci fiam meg talán megérti, ha felnő, hogyha az ember másfél hónapig energiát fektetett abba, hogy felkészüljön egy felszólalásra, tájékozódott, időt fordított erre, akkor ezt kár lenne elpazarolni, semmibe veszni hagyni. Azért is mondtam ezt, ha úgy tetszik, stílszerűen itt, a végén, mert magam is nagyon fontosnak tartom tárgyalandó témánkat, hiszen az energiapolitika hatása túlterjed az energetika zárt diszciplínáján, és meghatározza egy nemzetgazdaság beilleszkedését a nemzetközi munkamegosztásba. Másfelől viszont rendkívül komoly politikai-társadalmi hatásai is vannak - hiszen például az energiaárak jelentősen befolyásolják az életminőséget, a társadalom hangulatát. Éppen emiatt is, úgy érzem, szükséges annak vizsgálata is: miben és mennyiben van kompetenciája az Országgyűlésnek a magyar energiapolitikát illetően. Legutóbb erre nézve is kaptunk némi tájékoztatást Szűcs István képviselőtársunktól - akkor még képviselőként, MDF-es vezérszónoki minőségben mondta -, amikor is ő a következőképpen határozta meg az Országgyűlés érdekeltségét - idézem: "Döntési helye van az Országgyűlésnek az alaperőmű-fejlesztés szükségességében. Döntési helye van az Országgyűlésnek az energetikai törvények elfogadásában. Döntési helye van az Országgyűlésnek az új energetikai létesítmények elfogadtatásában." S mi az, amiben nincs döntési helye? Ismét idézem őt: "Tájékoztatást kell kapjon az Országgyűlés az energiaellátás diverzifikálásának ügyében - magyarul: a Szovjetuniótól való függőség megszakítása és az Európa-irányú függőség megteremtése érdekében." Eltekintve persze attól az "apróságtól", hogy a Szovjetunió már nem létezik, és hogy már túl vagyunk azon a politikai függőségen is, amelyet Szűcs István képviselőtársunk - energetikai megközelítésből - oly vehemensen megszakítani igyekezne, mindenesetre azt nagyon jó volna tudni, hogy mit ért ő - és nyilvánvalóan a tárca is - az "Európa-irányú függőség"-en. Persze, az is jó lenne, ha ilyen - szerintem nagyon is koncepcionális - kérdésben a Parlamentet nem pusztán tájékoztatásra, hanem döntésre is érdemesnek ítélnék. De számomra nem is ez a legnagyobb gond. Sokkal inkább az, hogy vajon nem történik-e meg, nem következik-e be az a helyzet, hogy egy volt függőségből egy másik függőségbe vezetnénk az országot az energiapolitikában. Gondom az is, hogy e tekintetben kicsit a tényeket és a sajátos magyarországi helyzetet is figyelmen kívül hagyja az anyag is - hiszen tényszerű és kényszerű helyzete hazánknak az, hogy Magyarország szükségleteinek majdnem 50%-át fedezi importból, ami nem szovjet és nem Európa-irányú, hanem tisztán energiafüggőség szempontjából természetesen rendkívül nagy hátrányokat jelent számunkra. Bár - zárójelben hozzátehetjük - ennek kétféle előnye is van. Egyfelől: ahonnan importálunk, oda megfelelő kereskedelempolitikával más ipari, mezőgazdasági termékeket exportálhatunk. Másfelől pedig: az energia- és energiahordozó-termeléssel összefüggő környezeti szenynyezés nem az országot, hanem az importforrás helyét terheli. Magam hiányolom az anyagból, hogy a stratégiai irányelvek fejezete nemigen a realitásokra épül. E tekintetben ugyanis úgy vélem, leszögezhetjük: a tartós energiaáramok logikusan megfelelnek az erőforrás helye és a felhasználási igények elhelyezkedési struktúrájának. Ennek megfelelően európai viszonylatban a Kelet-Európából, illetve a volt Szovjetunióból Nyugat-Európa felé történő energiaáram tartós folyamat. Ha tehát startégiai szempontból koncipiálunk magyar energetikai politikát, és ezzel összefüggésben vizsgáljuk a Független Államok Közössége szénhidrogéniparát, akkor sokkal bátrabb következtetésekre kellene jutnia az anyagnak a Magyarországot érintő hatásokról. A FÁK a világ szénhidrogénben leggazdagabb államainak együttese, mi pedig közvetlen szomszédja és tranzitterülete vagyunk. A FÁK területén megjelenő külföldi befektetők között a magyar iparnak, a magyar gazdaság egészének - vagy nagy részének - is ott kell szerintem lennie, földrajzi helyzetünket, ismereteinket, kapacitásainkat és szakértelmünket hasznosítani kell ott. (20.00) Meggyőződésem, hogy gazdasági diplomáciánknak egyik legfontosabb célpontja lehet a FÁK-kal kialakítandó üzletpolitika, és e kérdésben minden, más ügyben netán eltérő politikai megítélést közös nevezőre kell hozni. Az ugyanis bizonyos, hogy a több pólusú magyar energiapolitikáról a FÁK-kapcsolatok nélkül nem beszélhetünk. Általánosabban: úgy gondolom, hazánk külkereskedelmének mozgástere a jövőben is főleg Németország, Ausztria és Olaszország lesz, de szerintem lehetséges gazdasági növekedésünk feltétele az, hogy Magyarország ismét - most már politikai, katonai függőség és kényszer nélkül - megkapaszkodjék az orosz piacon. S ha mindehhez még azt is hozzátesszük, hogy az Európai Közösséghez való csatlakozásunk minden egyes további lépése valamelyest a magyar mezőgazdaságot is sújtja, hiszen a francia vagy osztrák tiltakozások mezőgazdák tiltakozásai, de az egyébként ebben a közösségben jelen lévő gazdag mezőgazdasági termékkel bíró országok: Dánia, Portugália, Görögország vagy éppen Spanyolország, ez a konkurencia is azt igényli, hogy keressük azokat a lehetőségeket - új piacokat, újmódi együttműködést -, amelyek éppen energiahordozók cseréjében a kelet-európai, a volt szovjet területekre irányíthatók. Én mindezek után - miután nem érzem igazán meggyőzően ezt a koncepciót az anyagban - azt is szinte természetesnek tartom, hogy szó sincs az anyagban arról, hogy a beszerzési források között számolnának netán külföldi koncessziók, olaj- és gázlelőhelyek kiaknázásában való részvételünkkel, az ily módon beszerezhető energiaforrásokkal. Tájékozódásom szerint a Magyar Olajipari és Gázipari Rt.-nak például Afrikában van vegyesvállalati érdekeltsége, ami ugyan nem kitermelésre, hanem kutatásra irányul. De felmerül bennem a kérdés: vajon miért nincs nekünk másik 20-25 millió dollárunk - vagy éppen a Molnak állami támogatással vagy segítséggel is - arra, hogy a volt Szovjetunió területén, mondjuk a tyúmeni kitermelőknél ott legyünk vegyesvállalat formájában, társtulajdonosi formában, koncessziós jogot szervezve, hiszen onnan közvetlenül szállíthatnánk haza az olajat. Kétségtelen tény persze, hogy például e tekintetben az olajipari részvénytársaság sincs jó helyzetben, hiszen az állami költségvetés megnyomorító hatásai nagyon keményen sújtják ezt a céget is, és ahogy én tájékozódtam - miután az egyik legnagyobb adófizető társaság, ha leszámítjuk mindazt, ami a benzinárba betett fogyasztási adó formájában kerül el tőlük, így is legalább 40-50 milliárdot fizetnek be, vagy pontosabban: von el például a magyar olajipartól az állami költségvetés. Tehát nincs könnyű helyzetben. Úgy gondolom, ehhez mindenképpen tárcasegítség, kormányzati segítség is szükségeltetnék, hogy például ilyen jelenlétet a kitermelőhelyeken: vegyesvállalati részvételt vagy tulajdont, koncessziós jogot megszerezni képes legyen - mondjuk - a magyar olajipari társaság. Hadd tegyek néhány konkrétabb észrevételt is. A tájékoztató 25. pontja igen vitatható elvet rögzít szerintem, amikor az energiáknál a valós értékviszonyokat a költségekből és a tisztességes haszonból vezeti le. Ha ez az elv érvényesülne az általában magas költségekkel működő magyar iparban - természetesen európai árszinten vett költségekkel számolva -, akkor konzerválódnának a pazarlásaink. Vagyis a Kormány dilemma előtt áll: vagy az integrált európai piac értékítéletét jeleníti meg az árakban, és akkor nem ismeri el az indokolatlan ráfordításokat, ezzel szigorú takarékosságra, esetleg felszámolásra kényszeríti a termelőegységek egy részét; vagy egy Európától elszigetelt, sajátos, önköltség típusú árrendszert alkalmaz, akkor viszont sorompót húz az európai integrálódás elé. S itt érdemes talán utalni az energetikai környezetvédelmi ráfordításoknak az árakban történő megjelenítésére. Úgy gondolom, valóban kívánatos, hogy az energetikai, környezetvédelmi beruházások költségei térüljenek meg az energetikai termékek árában, azonban ennek a kívánságnak a nyitott piacgazdaságban felső korlátot szab az európai versenyár. Mivel induló helyzetben a versenyárak a miénknél jobb technikai felkészültségű, kisebb ráfordítású külföldi termelési folyamat végtermékeinél jelentkeznek, a magyarországi környezetvédelmi lemaradásunk felszámolásának nagy költségterhei valószínűleg nem térülhetnek meg. Nyilvánvaló, hogy a kormányzat nem terhelheti a fogyasztókra a környezetvédelem extra költségeit, csupán adóterheinek mérséklése révén alakíthat ki olyan árrendszert, amelyben a fogyasztói árak nem haladják meg a környező országokét, a termelői árak viszont fedezetet nyújtanak az iparvállalatok környezetvédelmi intézkedéseire. A tájékoztató 32. pontja foglalkozik a természetes monopóliumok ellenőrzésének kérdésével. Egyet lehet érteni azzal, hogy e tekintetben a tulajdonosi és az ellenőrzési érdekek egymással ellentétesek, ezért ezeket kormányzati szinten szét kell választani. Valószínűleg azonban a tulajdonosok - közöttük a most befektetésre invitált külföldi vállalkozók - várják a Kormánynak és a Parlamentnek az energiapolitikában deklarált azon garanciáját, hogy az ellenőrzés rendszere megegyezik a nemzetközi gyakorlattal, vagyis az Európai Energia Charta kitételeivel. Magam is egyetértek azzal, ami az anyagban szerepel, hogy a termelő és szolgáltató társaságok működése a társadalom számára nyitott, látható és ellenőrizhető legyen. Kár, hogy erre konkrétabban nem tér ki az előterjesztő. Én csak egyetlen példát hadd hozzak, ismét az olajipar területéről. Nemrégiben egy interjút olvastam Subai Józseffel, a Mol Rt. elnök-vezérigazgatójával, aki ugyan magánvéleményként fejtette ki azt, hogy szívesen látnának magyar befektetőket, akár bizonyos százalékban lakossági részvényjegyzés formájában is, és miután ez 100 milliárd forintos nagyságrendet jelenthet, ez azt jelenti, hogy elvileg - mondjuk - akár egymillió kisbefektető is tulajdonrészt szerezhetne a magyar olajiparban. Ez nem semmi, ha tényleg komolyan gondoljuk azt a privatizációs politikát is, hogy minél többet, minél szélesebb társadalmi réteget, az állampolgárok minél szélesebb körét kell tulajdonhoz juttatni. Ő említi azt a példát is, ami Angliában vagyon, a British Gasnál szinte kizárólag kisbefektetők felé privatizáltak, s ma több mint hárommillió részvényese van a cégnek. Ezzel egyébként azt is valóban el lehetne érni, hogy sokkal nyitottabb legyen, és a társadalom, az állampolgárok által is ellenőrizhetőbbé váljék a társaságok tevékenysége az energetikai iparban is, és ezen keresztül azt a célt is talán könnyebben el lehetne érni, amit az anyag is megfogalmaz, hogy ezeknek a társaságoknak a tevékenysége a nemzet érdekeit szolgálja. E fejezet végén az anyagban szó esik a földgáz áralakításáról. A másutt deklarált nyitottság a társadalom és a döntéshozó Parlament számára akkor érvényesül e tekintetben, úgy gondolom, ha kimondatik a földgázár hatósági szabályozásában milyen időhorizonton várható a fogyasztói áraknak az európai gyakorlathoz történő igazítása, és hogy ez az árkorrekció a lakosságnál milyen mértékű áremelést jelent. Ez ugyanis nem derül ki az anyagból, ha el akarjuk fogadtatni - mondjuk, a Parlament és a képviselők - a társadalommal a döntéseinket, ezek rendkívül feszítő politikai kérdések is, társadalmi hatásokkal, akkor nekünk is, de úgy gondolom a társadalom egészének is ezekről a folyamatokról, elképzelésekről tudniuk kellene. Az alapelveken belül ismét csak jelentkezik a 25. pontban már tárgyalt ellentmondás. A magyar gazdaság jelenlegi állapotában ugyanis az energia ára nem tükrözheti egyidejűleg a világpiaci árviszonyokat és a tényleges költségráfordításokat. Vajon a két ellentmondó tényező közül az előttünk álló években melyiket preferálja a Kormány, és hogyan tervezi összhangjuk létrehozását? A támogatásmentesség elve a világpiaci árak mellett valószínűleg nem érvényesíthető, ha pedig azok egyértelműen érvényesülnek támogatások nélkül, akkor annak komoly társadalmi feszültségeivel kell számolni, következményei lehetnek. Hadd ne utaljak én most éppen a taxisblokádra, mint tényleg elég komoly példára. Ezzel összefüggésben ismét hadd utaljak Szűcs István felszólalására, aki itt a korábbi évek egyébként teljesen elfogadható kritikasorának a végén még azt is elmondta, hogy mindezeket tetézte az a politikai szemlélet, amely szerint az energia-alapszolgáltatás és terheinek egy részét az államnak kell átvállalnia. Én ugyan laikus vagyok, de számomra az energiaszolgáltatás alapszolgáltatás, mert hiszen az életem része, hogy gázzal fűtünk, hogy a gépkocsiba benzint tankol az ember, hogy a villany ég, ha felkapcsoljuk, tehát én nem tudom, miért baj ez, hogyha alapszolgáltatásnak tekintjük. (20.10) Ugyanakkor azt is hozzá kell tenni, erről többen szóltak már egyébként előttem fölszólalók, hogy ma ebben az átmeneti időszakban, amikor valóban lassan több millió ember képtelen arra, hogy fizesse a közszolgálati díjakat, a villanyszámla, a gázszámla árát, vagy éppen Pál László beszélt a korábbiakban a távfűtés anomáliáiról, illetve hogy nem tudnak fizetni az emberek, akkor vajon elfogadható-e az, hogy semmiféle támogatás, bizonyos ideig legalábbis, amig a fölzárkózásunk meg nem történik bérben, fizetésekben, életszínvonalban, addig ne legyen az államnak, a kormányzatnak s a Parlamentnek feladata. Tisztelt Ház! Itt a szénbányászatról én csak nagyon röviden szólnék, hiszen erről hosszasan szólt ugyancsak Pál László, és azokkal én alapvetően egyetértek. Én ez ügyben egyetlen dolgot szeretnék csak megemlíteni, ez talán inkább hangulati tényező. Én úgy gondolom, való igaz, hogy ez az ágazat volt legjobban kitéve az elmúlt évtizedekben a politikai, gazdaságpolitikai fordulatoknak, hiszen még ma is élnek az 50-es évek széncsatáiba belehajszolt generáció tagjai, azok, akik a két olajárrobbanás időszakában valóban szabadnapjaik föláldozásával termelték ki azt a szenet, amivel kiváltható volt az ország fizetőképességének megőrzése érdekében az akkor számunkra elérhetetlenül magas dolláráron beszerezhető kőolaj. Nagy kár, és számomra elfogadhatatlan, hogy ma sok évtizedes szénjárandóságunk is megkérdőjeleződik. Ugyanakkor helyesnek tartom magam is a kombinált elv érvényesítését és az energiatermelés decentralizálásának szükségességét. Emellett azonban azt is érdemes megmondani vagy elmondanom, hogy talán célszerű lenne megvizsgálni az 1946-os szénbánya-államosításkor elvett, szénbányákhoz tartozó erőművek, cementgyárak visszaadásának lehetőségét, mert ez jelentősen hozzájárulhatna a szénbányászat és az államháztartás közötti rendezetlen kapcsolatok tisztázásához. Bár tudom, hogy erre most van egy célbánya-, célerőmű- elképzelés, én azonban emellett javasolnám azt is megvizsgálni a kormányzatnak, vajon van-e lehetőség, és hol van lehetőség az eredeti, 1946-os állapot, pontosabban konstrukció - nyilván állapotot nem lehet viszszaállítani, de annak a konstrukciónak - esetleges viszszaállításához. Ugyanakkor idetartozik tán, hogy a szénbányászat gazdasági helyzetének rendezése során talán célszerű lenne figyelembe venni a még a Németh-kormány által kért világbanki szakértői állásfoglalást a szénbányászat világpiaci árakból levezetett, akkor indokolt termelői áraira vonatkozóan. A Világbank vizsgálati eredményeit egyébként például a német szénsegélyakció keretében beszerzett szenek árai is alátámasztották. Visszatérve végezetül a kiinduló gondolathoz, hogy az energiapolitika túlnő, túlmutat az energia zárt diszciplináján, az egész fejlesztési koncepció véglegesítése során úgy gondolom, figyelembe kellene venni, hogy az energetika mint megrendelő jelentős mértékben befolyásolhatja a magyar gazdaság szerkezetátalakítását. Egyfelelől, ha olyan helyről importál, ahová - mint említettem már - a mezőgazdaságunk exportálhat. Továbbá, ha az energiatakarékossági törekvéseinél kihasználja, hasznosítja az olyan adottságokat, amik vannak, ami magyar adottság és sajátosság, például a takarékos lámpacső gyártása, ha a korszerű elektronikai termékek felhasználásával húzóágazatként viselkedik a magyar műszeripar, elektronikai ipar fejlesztésében, s ha decentralizált energiatermelés-fejlesztési koncepció során igényli a nagy hagyománnyal rendelkező magyar energetikai gépgyártás termékeit. Tisztelt Ház! Végezetül hadd adjak sajnálkozásomnak is hangot, hogy a VI., soron következő Fő feladatok című fejezet csupán olyan igényt támaszt, amely szerint a már megkezdett stratégiai programokat kell végigvinni. Nem fogalmazódik meg ebben az elemző munka színvonalának emelése iránti igény. Úgy gondolom, sok példával igazolható, hogy az energetika szakemberei több olyan létesítménnyel gazdagították az energetika tőkeállományát, amelynek nemzetközi versenyképessége ma sem vitatható, például a százhalombattai erőmű, vagy éppen a Paksi Atomerőmű. Mindezek a példák is, úgy gondolom, alátámasztják, hogy az energiapolitika felelőssége, hogy a rendelkezésre álló szellemi tőkét és anyagi erőforrásokat milyen irányban hasznosítja. Az a vita, ami itt zajlott, és zajlani fog remélem a továbbiakban is a Parlamentben az energiapolitikai koncepcióról, szeretném remélni, hogy ehhez kellő érvanyaggal és kellő municióval szolgál. Tisztelt Ház! Én mindezek alapján azért azzal az állásponttal tudok egyetérteni, amit Pál László a módosító indítványában is megfogalmazott, hogy szükséges és érdemes még tovább vitatkozni erről a koncepcióról. Tehát egyelőre a Parlament ne fogadja azt el, hanem ahogy Pál László javasolta - vegye tudomásul, és kapjunk lehetőséget, vagy adjunk lehetőséget, hogy kiérleltebb anyag formálódjék ki ebből, éppen annak súlya és fontossága miatt. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)