Vastagh Pál (MSZP)

1993. március 1.

DR. VASTAGH PÁL (MSZP): Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Közhely, hogy az állampolgársági jog az egyik legbonyolultabb, legérzékenyebb, legtöbb gazdasági, politikai összefüggést érintő jogterület. Egy-egy ilyen törvény vitájában csak az őszinte szónak és a jobbító szándékú véleménynek van helye. Ha kritikusabb leszek, mint az előttem szólók, kérem, ezt az őszinte jobbító szándéknak tudják be. (11.10) Amióta állampolgársági jogról beszélünk, mindig összefüggött a szabályozás a kialakult nemzetközi viszonyokkal, a gazdasági helyzettel, egy ország foglalkoztatási viszonyaival, a migrációs folyamatokkal, tehát mindig valamilyen mögöttes gazdasági, társadalmi, politikai mozgások hozták létre azt a konstrukciót, ami a szabályozásban testet öltött. Hogy ez mennyire így van, nem véletlen, hogy az angolszász országokban, az Amerikai Egyesült Államokban a területen születés elve vált fő szabállyá, miután a lakosság gyér volt, és azt szerették volna, hogy minél több lakosa legyen az új államnak, és természetesen egészen más elv volt a fő szabály, a vér szerinti leszármazás elve vált fő szabállyá Európában. Ezért tehát, ha a törvényjavaslat kritikáját, vagy érdemeit fel akarjuk sorolni, ebből a társadalmi, gazdasági, nemzetközi folyamatból nem lehet kiragadni. És éppen ezt szem előtt tartva kell feltenni a kérdést: azok a feltételek, amelyek jelenleg Európában reáliákként léteznek, az ország belső viszonyai alkalmasak-e arra, hogy egy időtálló állampolgársági törvény szülessék. Ezzel kapcsolatosan szeretném önökkel megosztani kétségeimet, és közös gondolkodásra hívni önöket. Európában ugyanis egymással ellentétes folyamatok játszódnak. Egyidejűleg lehetünk tanúi a nemzetállami bezárkózásnak és egyidejűleg lehetünk - reményeink szerint - minél hamarabb cselekvő részesei az európai integrációnak, az együttműködésnek, amelynek nyomai és hatása nem maradnak el az állampolgársági jog szabályozásán sem. Hiszen 1963-ban olyan európai egyezmény született, amely a részes államok számára tulajdonképpen egy államon kívüli fórum által kialakított normarendszert állított követelményként a nemzeti jogalkotás felé, a nemzeti jogalkotás számára. Tehát nekünk el kell dönteni, hogy a mi törvényünk milyen orientációjú legyen. És vajon elegendő muníciónk van-e az európai jogfejlődés tendenciáinak értékelésében ahhoz, hogy a törvény általános karakterét ennek megfelelően alakítsuk? A másik gondolatsor, problémakör, amiről szólni szeretnék: kétségtelen nyomás nehezedik az országra a migrációs folyamatok következtében. Azonban nem feltétlenül az erre adandó válasz eszköze az állampolgársági jog szabályozása, hiszen a rendészeti joggal és a már többször említett más csatlakozó szabályanyagokkal tulajdonképpen ezekre a problémákra érdemi választ adhat az ország. Tehát az állampolgársági jog lététől kezdődően mindig kompromisszuális jellegű volt, mindig azok a reális tényezők formálták és alakították tartalmát, amikről már elöljáróban szóltam. A kérdésem tehát az, hogy most van-e az ideje az állampolgársági jog teljes és átfogó reformjának, ez a törvényjavaslat megfelel-e ennek a követelménynek és ennek az igénynek, vajon az újrakodifikálás során kellő tekintettel tudunk- e lenni a háttérszabályokra, amelyek nem elhanyagolható jelentőségűek, hiszen erről már a vita eddigi szakaszában is hallhattunk, amelyek szorosan csatlakoznak az állampolgársági joghoz, sokszor érvényesülésében döntő hatásuk van. Végezetül az utolsó kérdésem az, hogy vajon nem lenne-e célszerűbb az egész komplex szabályozást, átfogó szabályozást egy alkotmányozási folyamat részeként kezelni, és egy alkotmányozási folyamatba integrálni egy teljes, átfogó állampolgársági jogi szabályozást. Nos, ezek az előfelvetések tulajdonképpen még a törvény konkrét tartalmát nem érintik, de mindezekre szeretném nyomatékkal felhívni a tisztelt Ház figyelmét. Ami a törvényjavaslat általános, most már konkrét értékeléséhez tartozik, el kívánom mondani, hogy ez a javaslat nem felel meg az átfogó szabályozás követelményeinek. Elsősorban az állampolgárság megszerzésének jogcímeit, módját, és az azzal kapcsolatos eljárást szabályozza. Mivel támaszthatom alá ezt a meglehetősen sommás megállapítást? Azzal kívánom alátámasztani, hogy az állampolgári jogban, illetőleg az állampolgársági törvényben nincsenek jelen, és nem kaptak kellő teret olyan hangsúlyos kérdések, amelyeknek nemcsak az állampolgársági jog szempontjából van jelentőségük, hanem kihatnak az ehhez kapcsolódó egész joganyagra. Itt még egyszer majd az egészet szeretném visszakapcsolni az alkotmányozás folyamatára. Tehát itt konkrétan arról van szó, hogy a kétségtelen pozitívumok mellett, amelyeket alapelvi szinten rögzít és fejez ki a törvény: az állampolgársági jogról való lemondás alanyi jogi jellegének elismerése, vagy a megfosztás intézményének kiiktatása a hatályos joganyagból, amely egyébként szöges ellentétben áll a hatályos alkotmány 69. szakaszával, amely konkrétan kimondja 1989 óta, hogy senkit nem lehet állampolgárságától megfosztani, ezt az alkotmányos rendelkezést átvezeti, illetőleg az állampolgársági törvény részévé emeli a javaslat. Ez kétségtelenül pozitívum. Azonban számos olyan alapelvet joggal hiányolhatunk a törvény szövegéből, vagy inkább jószerével egy alkotmány részeként kell hogy hiányoljunk, mint az emberi jogként történő elismerése, és egyben alanyi jogi jogként való felfogása az állampolgársági jognak, a nemzetközi szerződések elsődlegességének elve, amely ugyan benne van a preambulumban, de ez alkotmányos jellegű alapelvi tételként kellene hogy megfogalmazódjék, a diszkrimináció tilalma, amely nemcsak a szerzés módja szerinti diszkriminációt foglalja magában, mint az 1. szakasz (1) bekezdése tartalmazza a törvénynek, az állampolgárság megváltoztatásának jogát, a kettős állampolgárság és az állampolgárság kizárólagosságának a viszonyát, a nők és gyermekek fokozott védelmét, az egyénenkénti elbírálás elvét, a közérdekűség elvét, a megszerzett állampolgárság jogi védelmének elvét. Tehát mi úgy gondoljuk, hogy ezeket az alapelveket vagy a törvényben, de még inkább alkotmányos szinten kellene az állampolgársági jog kapcsán rögzíteni. Másrészt, ami a törvény általános kritikájához kapcsolódik, a törvény nem fejti ki az állampolgársági jogviszony valódi és tényleges tartalmát. Az állampolgársági jogviszony tartalma a kezdetektől jelentős változáson, módosuláson ment keresztül. Kezdetben a római civitasban keveredtek a magánjogi és a közjogi elemek. A modern állampolgárság a XVIII.-XIX. század intézménye, lényegében tartalmilag teljesen közjogi elemekkel telítődött. Ez azért fontos, mert az állampolgárság mint jogviszony közjogi tartalma tulajdonképpen alapját képezi más ráépülő közjogi jogviszonyoknak. És ezért lenne szükség pontos megha- tározására annak, hogy valójában mit jelent az állampolgársági jogviszony tartalma, és ebből következően az állampolgárság megszerzése és megtartása ahhoz képest is igazodjék, hogy az érintett személy hajlandó-e, képes-e a magyar állampolgársággal járó jogok gyakorlására, és az abból fakadó kötelezettségek teljesítésére. Néhány gondolatot a beterjesztett alkotmánymódosításról. Mindazok, amiket eddig kritikaként elmondtam, jórészt az alkotmánymódosításhoz is kapcsolhatók. A jelenlegi beterjesztett szöveg tulajdonképpen a hatásköri kérdéseket rendezi oly módon, hogy visszautal az állampolgársági törvényre, a belügyminiszter és a köztársasági elnök közötti hatáskör-megosztást tartalmazza. Tehát korántsem azoknak a követelményeknek felel meg, amelyeket az elmúlt néhány percben próbáltam érzékeltetni. Tulajdonképpen abban is hiányos a szabályozás - és ez szintén egy lehetséges alkotmánymódosítás terrénuma kell hogy legyen -, hogy kimondja, hogy a Magyar Köztársaság, mint ahogy az állam általános fogalmában a terület, a főhatalom mellett a harmadik leglényegesebb elem a népesség, tehát azt alkotmányos szinten kellene rögzíteni, hogy a Magyar Köztársaság a szabad és egyenlő polgárok közössége, a szabad és egyenlő polgárok alkotják a Magyar Köztársaságot. (11.20) Ha egyébként a módosításban - amit az előterjesztők beterjesztettek - összeolvassuk az 1) és az m) pontot, tulajdonképpen felesleges ismétléseket tartalmaz a két szöveg egymás mellé téve, tehát a módosítás és az eredeti m) pontot tartalmazó alkotmányos szöveg, amit mindenképpen, kodifikációs szempontból is kifogásolni kell. A törvényjavaslat részletszabályait illetően néhány észrevétel eddig már a vita során elhangzott. Ezekre külön nem kívánok visszatérni, néhány ponton azonban szeretném megerősíteni az észrevételeket. A törvényjavaslat kétségtelenül nem oldja meg és nem oldja fel azt a helyzetet, hogy 1929 óta - elhangzott a hozzászólásban - a férfi és 1957-től kezdődően pedig mindkét nembéli felmenők jogán az állampolgárság örökölhetővé vált, és tulajdonképpen egy olyan hosszú láncolat jött létre, hogy az állampolgárságot illetően tulajdonképpen már-már családi hagyományok alapján tekinthetnek a magyar állampolgárságra. Azt hiszem, mindannyiunk véleményét tolmácsolom azzal, ha azt mondom, hogy a hazának szüksége van mindazok támogatására és szimpátiájára, akik leszármazási alapon valamikor magyar állampolgártól származnak; nem biztos azonban, hogy ennek alkotmányjogi, államjogi kapcsolatok keretében kell elsősorban kifejeződnie. A honosítási szabályokat illetően nyilvánvalóan vitát vált ki a szigorítás. Azért vált ki vitát, mert az európai joggyakorlat számai kétségtelenül azok, amit a miniszteri expozéban is hallottunk. Ugyanakkor egy más szempontot szeretnék a vitába bekapcsolni és itt szeretném még egyszer kiemelni: nem biztos, hogy ezekre a kérdésekre elsősorban az állampolgársági jog eszközeivel kell válaszolni, lehet hogy vannak más eszközök is. Jogos védekezés, hogy emeljük fel az itt lakáshoz szükséges időt, a másik oldalról viszont arról is szólnunk kell, hogy aki itt él Magyarországon huzamosabb időn keresztül, közhasznú tevékenységet folytat, teljesíti az állam iránti kötelezettségeit, az végül is egy provizórikus állapotban van. Tulajdonképpen, ha a honosítási feltételeket elemezzük, gyakorlatilag letehet különböző vizsgákat, teljesíthet különböző feltételeket, de akkor még mindig ott van az a diszkrecionális jog, ami tulajdonképpen bizonytalanságban tarthatja. Tehát a másik oldalról azt szeretném megjeleníteni, hogy vajon meddig humánus és meddig támogatható morálisan egy hosszú provizórikus időszak fenntartása egy-egy, egyébként hasznos tevékenységet végző személy esetében? Hiszen, ha nem azt végezne, vagy olyan jellegű tevékenységet folytatna Magyarországon, akkor ki kellene utasítani az országból. Tehát ennek mérlegeléséből, a két szempont öszszevetéséből nyilvánvalóan joggal mondhatjuk azt, hogy bizony ez a 8 esztendő nem kevés és nyilván ezen még lehet a további vita során is gondolkodni. Problémák nyilván adódhatnak az állampolgársági vizsga tartalmával, követelményeinek meghatározásával, eljárási rendjével - szintén hallottunk erről. Ez is nagyon érdekes közvetett eszközzé válhat, tehát ennek a pontos szabályozása azt hiszem, szintén komoly garanciális követelményeket vet fel. A visszahonosításhoz kapcsolódóan: tulajdonképpen a hatályos jog is biztosít lehetőséget arra, hogy visszahonosítás keretében sor kerüljön magyar felmenővel rendelkező állampolgár magyar állampolgársági kötelékbe kerülésére. A joggyakorlat számára - úgy gondolom - nem kevés nehézséget jelenthet majd a magyar nemzetiség, vagy az indoklás szerint a magyar származás megállapítása. És teljesen egyetértek azzal, amit a szabaddemokrata képviselőtársam beszédében elmondott, és hasonló a mi álláspontunk is: elsőrendű, legfontosabb nemzeti érdekünknek azt tartjuk, hogy a környező országokban élő magyarok szülőföldjükön tudjanak élni és boldogulni és ehhez kell számukra minden segítséget biztosítani. Végezetül kritikusan kell nyilatkoznom a 21. szakaszban javasolt megoldásról, az állampolgársági kötelékből történő elbocsátás megítéléséről. Itt szintén egy más elvet is szembe lehet állítani a javasolt megoldással, ez pedig a közérdekűség elve, amely azt mondja ki állampolgárságjog esetében, hogy lehetőség szerint állami közbeavatkozás, vagy állami közrehatás nélkül - leszámítva a klasszikus állampolgárság-szerzési módokat-ne kerüljön sor állampolgárság megszerzésére. Amennyiben a feltételek és a körülmények indokolják ezt a megoldást, hiszen nagy különbség van a megfosztás, illetőleg az elbocsátás között, ahol egyéni érdekek és egyéni motivációk is természetesen kényszerítő jelleggel közrehathattak, hiszen az adott ország állampolgársági törvénye lehet hogy kizárta a kettős állampolgárságot és ezért kényszerült lemondani magyar állampolgárságáról. Nyilvánvaló, hogy itt nem megalapozatlan mérlegelési lehetőség biztosítása ebben az esetben, illetőleg az elbocsátással 1990. május 2-a után is élt a magyar joggyakorlat, ismereteim szerint magyar állampolgársági kötelékből elbocsátásra került sor 1992. III. negyedévéig bezáróan körülbelül 1700 fő esetében. Ha előzőekben megalapozott az egyoldalú jognyilatkozattal történő állampolgárság-szerzés, akkor nincs okunk, hogy ezt a törvény hatálybalépéséig ne tekintsük irányadó szabálynak. Álláspontunkat összegezve tehát, tisztelt képviselőtársaim, még egyszer szeretném hangsúlyozottan kiemelni azt, hogy a belső és külső feltételek alakulásának, ezen feltételek összevetésének mérlegéből számunkra az következik, hogy nem biztos, hogy az idő alkalmas egy időtálló állampolgársági törvény megalkotására jelenleg. Szeretnénk egybekapcsolni ezt egy jövőbeni alkotmányozási feladattal, azzal együtt, hogy a legszükségesebb korrekciókat természetesen az állampolgársági törvényen el kell végezni. Nyilvánvalóan a tárgyalási alap nem ez lesz, mint amit én a hozzászólásomban elmondtam. Ennek következtében pedig számos módosító indítvánnyal próbáljuk a törvényjavaslatot számunkra is elfogadhatóvá alakítani. Köszönöm a figyelmüket! (Taps.)