Horváth Tivadar (KDNP)

1993. március 1.

DR. HORVÁTH TIVADAR, a Kereszténydemokrata Néppárt képviselőcsoportja vezérszónoka: Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A magyar Parlament eddigi működése során igen sok nagy fontosságú, az ország megújításával és talpraállításával kapcsolatos törvényt alkotott. Mindezek mellett azt gondolom, hogy elháríthatatlan feladatunk az, hogy újragondoljuk és újraszabályozzuk a magyar állampolgárság intézményét, amely mindenkoron erős bizonysága és biztosítéka volt az önálló állami létünknek. Az állampolgárság intézménye kétségkívül a legzorosabb közjogi kapocs az állam és az azt alkotó egyének között. Ebből következik, hogy egy adott állam több jogot biztosít saját polgárainak, mint bárki másnak, sőt jogaik védelmét is ellátja, de egyszersmind bizonyos kötelezettségek teljesítését is elvárja polgáraitól. Az állampolgári jogviszony keretében mindig a belső jogszabályoknak kell megállapítaniuk, hogy ki tartozik szervesen valamely államhoz. Illyés Gyula szállóigévé vált szavai szerint magyar az, aki magyarnak vallja magát. Ez a mondás pedig annak az igazságát húzza alá, hogy az állampolgári kötelezettség, kapcsolat nem csupán jogi kapocs, hanem abban hatnia kell a nemzethez tartozás érzelmi és erkölcsi elemeinek is. A magyar állampolgárság intézménye a magyar államiság viharos XX. századi törvénelmével párhuzamosan alakult és formálódott egészen napjainkig. Dávid Ibolya képviselőtársam nagyívű áttekintést adott a magyar állampolgárság intézményének fejlődéséről egészen a XIX. századi alapok megteremtésétől. Legelső kódex jellegű szabályozásunk az 1879. évi L. törvény volt, amelyik először teremtett rendet az állampolgársági viszonyokban, és az akkor alkotott törvény számos rendelkezése máig is előremutató és korszerű elveket fogalmaz meg. Ez a törvény nagyon egyszerűen kimondhatta abban az időben, hogy az tekinthető magyar állampolgárnak, aki Magyarország területén született, és mindaddig ezt a bizonyságot, ezt a vélelmet kellett jogalapnak tekinteni, amíg ellenkezőleg be nem bizonyosodott az, hogy az illető személy külföldi állampolgár. Nos, ez a paradicsomi jogi állapot egészen 1921-ig, a trianoni békeszerződés megkötéséig és a békeszerződést a +21. évi XXXIII. törvénycikkel beiktatott törvénynek a meghozataláig tartott. A trianoni szerződés a területi kérdésekhez hasonlóan durva és természetellenes módon avatkozott be a magyar állampolgársági viszonyokba is. Ez volt az első embertelen labdajáték, amelyet magyar állampolgárokkal kapcsolatban űztek. A békeszerződés az addigi magyar állampolgárokat úgy osztotta szét, hogy mindenki Magyarországnak vagy valamely osztozkodó államnak lett az állampolgára aszerint, hogy melyiknek a területén volt a községi illetősége. A Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal és Cseh és Szlovákiával kapcsolatban még egy olyan megszorítást is rendeltek, hogy ha 1910 után szerzett úgynevezett községi illetőségeket az ezekhez az új államalakulatokhoz tartozó területeken, akkor kérnie kellett attól az államtól az állampolgárságot, amely államnak joga és lehetősége volt az állampolgárság iránti igényt visszautasítani. Nos, ennek nagyon káros és messzemenően problematikus következményei adódtak Magyarországon, hiszen hiába volt az opció intézménye, amellyel orvosolni és jóvátenni lehetett az állampolgárságot nem szerzett volt magyar állampolgárnak azt, hogy egy kérelemmel Magyarország állampolgára is lehetett, de mivel sokan nem tudtak akkoriban erről a lehetőségről, a végrehajtás meglehetősen problematikus volt. Ezért az a helyzet állt elő, hogy emberek százezrei váltak hontalanná, egy valóságos hajsza indult meg különböző közokiratok beszerzéséért, számos ember kénytelen volt vagyonokat áldozni ezekért a sokat érő bizonyítványokért, és még a gyermekmenhelyen elhelyezett kiskorúaktól is kértek az első időben ilyen igazolásokat. Nos, az 1930-as években is csak az ország, az akkori Magyarország lakóinak 10%-a tudta hitelt érdemlően és az akkori jogszabályoknak megfelelően igazolni a magyar állampolgárságát. A +47-es párizsi békeszerződés és a +45-ös fegyverszüneti egyezmények lényegében visszaállították a trianoni békeszerződés állampolgársággal kapcsolatos cikkelyeit és a közbülső helyzetet, ami beállt 1938 és a háborús idők után, a háborús időkben, jogellenes közbülső helyzetnek tekintették, és ex tunc hatállyal állították vissza a különböző országokra vonatkozóan a lakosok állampolgárságát. Nos, 1945 után is kénytelen volt a magyar állam több százezer személynek, akik a területére menekültek, vagy a csehszlovák és a magyar lakosság csereegyezmény folytán területére került és hontalanná vált egykori csehszlovák állampolgárokat befogadni és honosítani. Előttem szóló képviselőtársaim hosszasan szóltak az 1948 és +53 között, majd 1957 után alkalmazott magyar állampolgárságtól való megfosztás intézményéről, amelyet 1948 és +53 között szinte teljesen politikai okból alkalmaztak azokkal a magyar állampolgárokkal szemben, akik külföldön tartózkodtak, és nyilván az volt a cél, hogy őket a politikai tevékenységtől, a politikai aktivitástól a külföldi országban is megfosszák és hátráltassák. Kétségtelen, hogy ez a gyakorlat az 1957. évi V. törvény megalkotása után is folytatódott, azonban korántsem akkora számban, mint +48 és +53 között, és hozzá kell tennünk, hogy köztörvényes bűncselekményeket elkövetett magyar állampolgároktól is megvonták a magyar állampolgárságot. A magyar állampolgárság viharos előtörténetével azért is lényeges e törvény tárgyalásakor szembenéznünk, mert ezeknek az eseményeknek máig ható következményei vannak, és az új törvényi szabályozásnak ezekre mindenképpen tekintettel kell lennie, gondolok itt a visszahonosítás eseteire, vagy a magyar állampolgár felmenőkkel kapcsolatos problémákra. Az állampolgársági jog sarokpillért képez az egyén számára, mert erre alapozva válhat a különböző gazdasági, magánjogi és politikai jogok alanyává. Ezeket a jogokat külön jogágazatok tartalmazzák. Ezekben kell összefoglalóan szabályozni ezeket a jogokat, és az összes alapjogok foglalatát pedig az Alkotmányban kell szabályozni. Ebben a vonatkozásban nem érthetek tehát egyet az előttem szóló Vastagh Pál képviselő úrral, hiszen az állampolgárság intézményének szokásos elvei, alapintézményei, az ezzel kapcsolatos jogok, eljárási szabályok megvannak a most tárgyalt törvényjavaslatban, és az elvek is implicite megtalálhatóak a rendelkezésekben. Azzal egyetértek viszont, hogy az állampolgársági jognak mindenütt közvetlen gazdasági és társadalompolitikai összefüggései vannak, és ezekre kétségkívül tekintettel kell lennie minden állam szabályozásának is. A törvényjavaslat koncepciója tekintettel van a határainkon túl élő mintegy 3 és fél millió magyarra, s örömmel találkoztam azoknak a képviselőtársaimnak a véleményével, akik a javaslatban tükröződő szabályokat szintén üdvözölték. (11.50) Tekintettel van továbbá azokra az utóbbi években felerősödött migrációs folyamatokra, amelyekre minden államnak valamilyen választ kell adni, akár a bevándorlási politikájának a megszigorításával, az idegenrendészeti szabályok átírásával, de az állampolgársági jogban is kétségkívül ennek konzekvenciái kell hogy legyenek. Állampolgársági szabályaink újrarendezésénél véleményünk szerint az egyik legfontosabb szempontként érvényesül a stabilitás igénye mind az egyén, mind az állam szempontjából. Érvényesülnek az új szabályokban az értékálló magyar hagyományok, jogforrásként Magyarország által aláírt multilaterális egyezmények követelményei, és alkalmazkodunk - alkalmazkodnunk kell - a bennünket körülvevő világban végbemenő folyamatokhoz. Ezt a stabilitást szolgálja például az, hogy az új törvénynek nincsen visszaható hatálya, és az állampolgárságra ható tényeket és eseményeket mindig a bekövetkezésükkor hatályban volt rendelkezések alapján kell ezek után is, a jövőben is elbírálni. A magyar állampolgárság a kontinentális jogrendszerekhez hasonlóan és hagyományainknak megfelelően vérségi alapon, az ún. leszármazás jogcímén keletkezik. A törvény a területi elven való származás elvét, a születés helye szerinti állampolgárságot kisegítő szabályként alkalmazza, ez is összhangban van a korábbi magyar tradíciókkal. Ez elősegíti azt a másik, nemzetközi gyakorlatban is alkalmazott elvet, hogy a hontalanság eseteit lehetőleg előzzék meg a belső jogszabályok, így a hontalan személynek Magyarországon született gyermeke és az olyan gyermek, akinek szülője nem állapítható meg, azt egy vélelem alapján a törvényjavaslat magyar állampolgárságot keletkeztető ténynek ismeri el. A kettős állampolgárság eseteinek redukálását célzó rendelkezések valóban nem szerepelnek a tervezetben. Ez idegen is volna a magyar jogi hagyományoktól, hiszen állampolgársági törvényeink soha nem is tiltották, illetve nem fűztek a kettős állampolgársághoz büntető jellegű konzekvenciákat, mint például a német jog, amely nem tűri el a kettős állampolgárságot. Nem vitás, hogy maga a kettős állampolgárság, illetve az ilyen helyzet számos zavart és vitás eseteket keletkeztethet az egyén életében, de az európai tendenciákra tekintettel - amelyekről ellentétes a véleményem Hegedűs Istvánéval - a külállamok szabályai egyre inkább tolerálják és nem korlátozzák a kettős állampolgárság keletkezését, és jó, ha a mi jogfejlődésünk is ezzel marad összhangban. Frakciónk úgy véli, hogy a hatályos +57. évi V. törvény honosítási szabályai mára már tarthatatlanok. Napjaink népmozgása és a szomszédos államalakulatok felbomlása fényében, az idegenrendészeti és bevándorlási politikánk változtatásával párhuzamosan korszerűbb és egyértelműbb honosítási szabályokra van szükség. A honosítási szabályok jelenlegi feltételrendszere véleményünk szerint túlzottan tág megfogalmazásokat takar, elvileg teljes az állami diszkréció lehetősége, ugyanakkor a kérelmező oldalán a törvény igazolandó és érdemleges feltételeket nem határoz meg. A nemzetközi gyakorlathoz jobban közelít az új törvényben a honosítás alapesetéhez jelenleg megkívánt 3 évnek 8 évre történő felemelése, amely idő alatt az országhoz való érzelmi, erkölcsi és egzisztenciális kötődés is szilárdabban kialakulhat. A korábbi, illetve ma is hatályos szabályok szerint a családi kötelék fennállása minden további nélkül megadta a jogot a különleges kedvezményes honosításra, lakóhelyére tekintet nélkül kérheti ugyanis ma még honosítását magyar állampolgár szülője, illetve házastársa. Ennek a hatályos rendelkezésnek köszönhetően, számos névházasság is köszönheti keletkezését Magyarországon, és a magyar állampolgárságnak az utóbbi években történt felértékelődése külföldön nemcsak az ország kedvezően stabil és kialakult belső viszonyainak köszönhető csupán, hanem a jelenlegi honosítási szabályok túlzott és megengedő liberalizmusának is. Úgy véljük a javaslattal összhangban, hogy az állampolgársági jogban - amely a közjognak egy speciális része - a magánjogi aktusoknak közvetlenül nem szabad állampolgárságot keletkeztetniük. A családjogi kapcsolatot, illetve a menekült státuszt a honosítás kedvezményes esetei rövidebb, 3 éves itt lakást megkívánva, kielégítően méltányolják a törvényjavaslat szerint. A visszahonosításnál a +45-ös és a +48-as szabályozással szemben kérelemre indul az eljárás, tehát nem igaz az a feltételezés, hogy itt valamiféle törvényi aktussal beavatkozna a Magyar Köztársaság akár a környező államok szuverenitásába is. Az egyén kérelmére indul, tehát két fontos eleme van, az, hogy az illető kérelmező magyar nemzetiségű legyen, Magyarországon lakjék és vagy neki vagy a felmenőinek magyar állampolgársága volt. Ez a szabály, ez a rendelkezés az - a mi véleményünk szerint -, amelyik tekintettel van a magyarság történelmi helyzetére a Kárpát-medencében, tekintettel van a magyar múltra, a magyar közjogi hagyományokra, és bizonyos erkölcsi szolidaritás is a magyar nemzetiséghez tartozó honfitársainkkal kapcsolatban. Ez egy méltányos preferencia, a nemzetközi gyakorlatban is található hasonló példa. Az állam diszkrecionális joga az, hogy milyen kedvezményes körnek nyújt előnyöket a honosítás vagy a visszahonosítás területén. Mind a honosítás, mind a visszahonosítás esetében fontosnak ítéljük a közrendvédelmi és a nemzetbiztonsági szempontok fokozott vizsgálatát, ellenőrzési rendszerének a működtetése helyett. Az elbocsátás helyett a lemondás intézményének bevezetését mi is jónak tartjuk, a belügyminiszteri döntéssel és hatáskörbe helyezésével kétségkívül gyorsabbá válik az eljárás, és a feltételek igazolása esetén kvázi alanyi jogon elbocsátható lesz, tehát megszűnik a kérelmező magyar állampolgársága. Az, hogy például más állam állampolgárságának megszerzését kell igazolni, itt is figyelemmel van a hontalanság eseteinek kiküszöbölésére. Az állampolgárságtól való megfosztás, a magyar állampolgárság kötelékéből való kitaszítás intézménye szintén nagyon pozitív rendelkezés, időszerűtlen és politikailag tovább nem tartható intézménye volt ez a hatályos törvénynek, sem az állam, sem az egyén részéről nem lehet olyan egyoldalú jogi aktusokat tenni, amelyik az állampolgársági jogviszonyt illetően bontó feltételként hat. Az, hogy az állampolgárságtól való megfosztás intézményét alkalmazták, nemcsak nemzetközi elvekkel és egyezményekkel volt ellentétes, de végeredményben súlyosan beavatkozott más államok szuverenitásába is, hiszen állampolgársági vonatkozásban sincsenek uratlan területek, és a kitaszított és állampolgárságától megfosztott személy kénytelen volt valamelyik országban letelepedni és ott állampolgárságot igényelni. Tisztelt Országgyűlés! Az új törvény zárórendelkezései közé került az a nyilatkozat, hogy egyoldalú kérelemmel vissza lehet állítani a korábbi magyar állampolgárságot, akit attól megfosztottak vagy elbocsátással szűnt meg a magyar állampolgársága. (12.00) Ezt a rendelkezést lehet pozitív szabálynak értelmezni, hogy az állami erőhatalommal okozott sérelmeknek a megszüntetését célozza, de ugyanakkor aggályos abból a szempontból, hogy ismét egy egyoldalú nyilatkozattal keletkeztet állampolgársági jogot. Én is - Böröcz István képviselőtársammal - úgy értékelem, hogy gondos előkészítő munka előzte meg ennek a törvényjavaslatnak az előkészítését, és az a konstruktív hozzáállás, ami számos képviselőtársam hozzászólásában megnyilvánult, úgy érzem, hogy egy időtálló és előremutató törvényt fogunk alkotni az állampolgárság viszonylatában. Még az állampolgársági joggyakorlat és az állampolgársági ügyintézésre vonatkozóan annyit szeretnék mondani, hogy a személyi és tárgyi feltételeket korszerűsíteni szükséges, hiszen az állampolgársági ügyek száma megötszöröződött az utóbbi években, 1989 óta, és ezzel nem mindenben tartanak lépést a jelenleg is biztosított feltételek. Bár kétségkívül az állampolgársági ügyintézés gyorsasága nemzetközileg is példás, másfél, kétéves átfutási idő kevés állam joggyakorlatában észlelhető. Frakciónk részéről a törvényjavaslatot támogatásra ajánlom. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)