Gali Ákos (független)
DR. GALI ÁKOS (független): Köszönöm a szót, Elnök Úr. Meglehetősen régen volt már olyan, tisztelt Országgyűlés, hogy egy kétharmados törvényjavaslat vitáját ilyen békésen folytathattuk le, mindenfajta előzetes háborúskodás nélkül, és én akkor is örülök ennek, hogyha nagyon jól tudom, hogy a szemléletünkben is volt egy kis hiba. A kétharmados törvényjavaslatokat eddig mindig az alkotmányos konszenzuskényszer felől közelítettük meg, nem pedig abból az irányból, hogy egyébként állampolgári alapjogokat érint. Mint ahogy ebben az esetben is egy alapjogról van szó, sőt az állampolgársági jog egyik alapintézményének is tekinthető, hiszen a jogi értelemben vett lakosság, az állami területtel, illetőleg az ezen gyakorolt állami főhatalommal az állam elengedhetetlen ismérvét alkotja, a szuverenitásnak egy nagyon fontos eleme. S hogy mennyire fontos elemről van szó, egyetlen példát hadd hozzak ezzel kapcsolatban a nem is olyan régmúltból. Az újraegyesítés előtti két német állam között rendszeres civakodás tárgya volt az, hogy az akkori NSZK következetesen nem volt hajlandó elismerni az NDK állampolgárságot, amit a Német Demokratikus Köztársaság, az akkori NDK természetesen a saját szuverenitása megsértésének tekintett. Meg kell jegyezni ugyanakkor azt is, hogy természetesen az állampolgárságnak az állampolgár, a polgár számára is nagy jelentősége van, hiszen ez határozza meg fő szabály szerint azt, hogy melyik állam joghatósága terjed ki rá, és melyik államtól várhat adott esetben védelmet. Nem térek ki arra, tisztelt Országgyűlés, hogy miként határozták meg az állampolgárság lényegét a természetjogi iskola hívei vagy a státusszemlélet követői, de ezekből a megjegyzésekből is nyilvánvaló, hogy kb. melyik történelmi korszak volt az, amelyik a mai értelemben vett állampolgárság kérdését felvetette. A legelső állampolgársági szabályokat is egy civiljogi kódexben, az 1804-es napóleoni kódexben lelhetjük fel. Mára azonban már a modern polgári jogtudomány képviselői egységesek abban, hogy az állampolgárság kérdése az alkotmányjogba sorolható, és megnyugvással mondhatjuk, hogy a múlt századbeli magyar jogtudósok munkássága - Szalay László és követőinek munkássága - óta a magyar jogtudomány is ezt a kérdést a közjog oldaláról közelíti meg. Tisztelt Képviselőtársaim! Engedjék meg, hogy nagyon vázlatosan magam is felemlítsem itt az Országgyűlésben a magyar állampolgársági szabályozás főbb mérföldköveit. Az 1879. évi L. törvény volt az első állampolgársági törvény, amely közel háromnegyed évszázadig volt hatályban. Egyik legismertebb szabálya szerint az a személy, aki Magyarországtól tíz évig távol volt, állampolgárságát automatikusan elveszítette. Nem lehet nem megemlíteni az 1939. évi XIII. törvényt, amiről legyen is talán ennyi elég. Szomorúbb annál, hogy az a 9590/1945-ös miniszterelnöki számú rendelet, amely arra lett volna hivatva, hogy némileg enyhítse ennek a törvénynek a szomorú jogkövetkezményeit - ezt idézőjelben mondom -, "jó szokás szerint" úgy oldotta meg, hogy rögtön egy másik csoporton ütött egyet, rögtön egy másik csoportot állított valamelyik korlátozás elé. Ezek azok voltak, akik 1945 előtt birodalmi német állampolgárságért folyamodtak, a rendelet ezeket kizárta a visszahonosítás lehetőségéből. 1948-ban került sor egy újabb állampolgársági törvényi szintű szabályozásra. Az évszámból kitűnőleg, ez a kor követelményeit, jegyeit hordozta magán, azonban a törvény védelmében meg kell jegyezni, hogy ez volt az a törvény, amely először megszüntette a különbséget a magyar állampolgársági szabályozásban a házasságból származó és a házasságon kívül született gyermekek között. Úgyszintén ez a törvény volt az, amelyik segített rendezni az akkori Csehszlovákiából áttelepített magyar nemzetiségűek állampolgárságának kérdését, illetőleg a hazánkban maradt német nemzetiség állampolgárságának kérdését. Végezetül pedig itt van ez a bizonyos 1957. évi V. törvény, a csatolt részeivel együtt most akarjuk lecserélni. S meg kell őszintén mondjam, éppen itt az ideje is annak, hogy szakítsunk azzal a hagyománnyal, ami ebből a kis felsorolásból is kitűnt. Nevezetesen arról van szó, hogy a magyar állampolgársági szabályozásnak egy lényeges jellemzője az, hogy politikai kurzusonként, politikai szándékból valakiket mindig ki akarunk zárni az egyszer már megszerzett állampolgárság élvezetének a lehetőségéből. Tisztelt Képviselőtársaim! Bár itt hetedikként valószínűleg nem fog újdonságként hatni, de azért szólnom kell néhány szót a törvényjavaslat tartalmáról is. Ez nemcsak azért nem fog újdonságként hatni, mert előttem szóló képviselőtársaim ezt kivesézték, hanem egész egyszerűen azért, mert amit az állampolgársági jogban ki lehet találni, azt mára már kitalálták. A javaslat ezeket az ismert megoldásokat rendszerezi egy, mondhatni egyszerű, tiszta, áttekinthető, világos rendszerbe. Megmaradnak a keletkezési elvek, a területi elv, a vérségi elv vagy a leszármazás vélelmezése, mint egy külön nevesített eset. Átláthatók, lépcsőzetesek a honosítás szabályai, egymásra épülnek ezek, és végül egy szélesen alkalmazható, rugalmas felmentési lehetőség is érvényesül. Ugyanígy világosak, méltányolhatók a visszahonosítás szabályai. Többen említették már előttem a határainkon túl élő magyar nemzetiségiekre vonatkozó kedvezményeket. Magának az állampolgársági eljárásnak a mechanizmusa lényegében már most is ismert, e tekintetben tehát sok újdonsággal a javaslat nem szolgál. A magam részéről csak üdvözölni tudom azt az új szemléletet, amely megjelenik ebben a törvényjavaslatban az állampolgárság megszűnésével kapcsolatban, és egyrészt kizárja az önkényes állami lépés lehetőségét, másrészt pedig teret enged bizonyos szempontból, ameddig el lehet menni - ezt Mészáros István mondta -, az egyén lehetőségeinek. Hangsúlyozottan örülök annak végül is, hogy eltűnik, és nagyon remélem, örökre eltűnik a magyar állampolgársági jogból a megfosztás intézménye vagy a magyar állampolgárság bármiféle automatikus megszűnésének a lehetősége. A magyar történelemben sajnos, nem egyszer fordult elő, hogy az állampolgárságtól való megfosztás intézményét nemtelen célra használták fel. Elegendő talán, hogyha két példát hozok föl, egymástól egyébként több évtizednyi távolságra lévő történelmi korszakból. 1879-ben a magyar országgyűlés a király, Ferenc József, nem csekély közrehatására egy olyan törvényt szavazott meg, amelynek alapján pl. Magyarország volt kormányzóelnökének, Kossuth Lajosnak tízévi Magyarországon való lakást kellett volna igazolnia az állampolgárság megszerzéséhez, amely számára nyilvánvalóan egy megalázó, és nyilvánvalóan lehetetlen feltétel volt. El is nevezték ezt a törvényt akkoriban Lex Kossuthnak, s nyilvánvaló, hogy az állampolgárság hiánya, amelytől azután 1890-ben Kossuth Lajost meg is fosztották, messze nem kompenzálta számára azt, hogy egyébként távollétében többtucatnyi magyar város díszpolgárává avatták. A másik korszak 1948 decembere. Az akkori törvényjavaslat vitája, az előterjesztő, Kádár János, akkori belügyminiszter. A díszlet még többpárti, de mi már azóta tudjuk, hogy Magyarország sorsa ekkoriban fordult évtizedekre meglehetősen szomorú irányba. (12.10) A vita során Groh József, a Keresztény Női Tábor parlamenti képviselője próbált még érvelni amellett, hogy az állampolgársági kötelék egy magasabb rendű erkölcsi kötelék egyén és állam között, és nincs helye a büntetés olyan mérvének a büntetések között, amely az állampolgárt az állam részéről megfoszthatja - egyoldalú lépéssel - ettől. A Magyar Dolgozók Pártja soraiból érkező közbekiáltásra, hogy "Akkor sem, hogyha Horthy Miklósnak hívják az illetőt?", Groh József azt válaszolta, hogy "Még akkor sem". Ma is helytálló szempont, ma is helytálló vélekedés ez. Őszintén megmondom, tisztelt Országgyűlés, hogy a törvényjavaslat elolvasása után nekem különösebben bíráló megjegyzésem nincsen. Azon elfilozofálgattam, hogy mi szükség van például az eskü-fogadalom kettősségének fenntartására, hiszen a két szöveg között mindössze az a különbség, hogy az eskünél szerepel az a bizonyos Isten engem úgy segéljen! formula. Ha a vallás magánügy, akkor nyilvánvaló, hogy egy hivatalos eljárásban egy ilyen megjegyzésnek nemigen lehet szerepe, hiszen az állampolgárságnak nem feltétele az Isten segítségében való bizodalom. Ha viszont nem tapad hozzá következmény, akkor úgyszintén felesleges ezt a különbségtételt fenntartani. Gondolják meg: országgyűlési képviselők, a köztársasági elnök vagy miniszterek eskütételében sem szerepel hivatalosan ez a kis kitétel vagy választási lehetőség. Mi indokolná, hogy egy egyszerű - remélem, nem hangzik sértően-"mezei" állampolgári eskü esetében ott legyen ez az akár kitétel, akár választási lehetőség. Én úgy gondolom, maradjon az eskü, az állampolgári eskü intézménye, és ezt a bizonyos formulát mindenki tegye hozzá meggyőződése szerint - egyébként is úgy az igazi. Ezt azonban nem ítélem olyan súlyos kérdésnek, hogy magam módosító indítványt nyújtsak be ezzel kapcsolatban: a Ház kollektív bölcsességére bízom, hogy ezt a rendelkezést hogyan változtatja meg, hogy megváltoztatja-e. Befejezésül engedje meg, tisztelt Országgyűlés, engedjék meg, képviselőtársaim, hogy egy szomorkásan humoros epizódot idézzek fel a magyar állampolgársági szabályozás történetéből: Az 1948-as szabályozásnak volt egy olyan - be nem vallott, de nyilvánvaló - célja, az a politikai szándék húzódott meg mögötte többek között, hogy a Nyugatra távozó emigrációt az állampolgárságtól való megfosztással sújtsa. A vitában a már említett Groh József utalt arra, hogy az akkori uralkodó párt, a Magyar Dolgozók Pártjának álláspontja meglehetősen kétszínű ebben a kérdésben, hiszen míg az állampolgárok bizonyos csoportját meg akarja fosztani állampolgárságától azért, mert a hazájukat elhagyják, addig másokat kifejezetten buzdít arra, hogy elhagyják a hazájukat - hiszen mi másként volna értelmezhető a pártnak az a szlogenje, hogy "Világ proletárjai, egyesüljetek!" (Derültség.) No, én azért ennél valamivel emelkedettebb parlamenti vitát kívánok ebben a kérdésben mindnyájunknak azzal, hogy támogatom ennek a törvénynek a gyors és minél zökkenőmentesebb meghozatalát. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)