Gaál Antal (MDF)

1993. március 1.

DR. GAÁL ANTAL (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! Én is azzal kezdeném: felemelő érzés, hogy egy szuverén Magyar Köztársaság parlamentje Magyarország biztonságpolitikájáról tárgyalhat. Amikor azonban a körülményeket vizsgáljuk, a világban végbement folyamatokat, közvetlen régiónk körülményeit, országunk helyzetét, akkor már kissé nehezebbé válik a helyzet. Abban minden fölszólaló és minden párt egyetértett, hogy négy fő vezérelv van, ami meghatározza Magyarország biztonságpolitikáját, és ezt a négy vezérelvet nem kerülte meg egyik felszólaló, egyik párt sem - hiszen ezért is volt konszenzus a pártok között. Az első nagy vezérelvet nyilván azok a nagy integrációs szervezetek jelentik, mint a közös Európa, az EBEÉ, a NATO, a Nyugat-európai Unió, és végül még megemlíthető - nem utolsósorban, hiszen nagyon fontos - az Észak- atlanti Együttműködési Tanács, amelynek már igen biztató lépései voltak. Amikor arról beszélünk, hogy nem lehet más útja biztonságunknak, éppen a biztonság oszthatatlanságának elve alapján, mint az ezekkel a szervezetekkel való fokozatos kapcsolatépítés, mindegyikkel külön-külön, közben figyelve, hogy régiónk többi országának - amelyek mindenképpen befolyásolják biztonságunkat - együttműködése hogyan halad ezekkel a nagy szervezetekkel, egy-két dolgot azért meg kell említeni. Mi konstansnak vettük - felszólalásokban is mindig erről hallottam, ezért szeretnék egy kicsit többet mondani róla -, kész ténynek a NATO, a Nyugat- európai Unió, az EBEÉ és a többi szervezet jelenlegi állapotát, a jelenlegi helyzetmegítélését. Itt azonban arról kell beszélni, ami nagyon fontos, hogy a kétpólusú világ megszűntével a NATO, a közvetlen fenyegetettség állapota után egyértelműen, mindig deklarálja, hogy az instabilitást és a kockázatot tartja új tényezőnek, ami meghatározza jövőbeli szerepét. Nem lehet megkerülni azt a tényt, hogy a NATO keresi a helyét, keresi azokat az új formákat, új lehetőségeket, amelyekkel meg tud felelni ennek az új elvárásnak. Amikor mi arról beszélünk, hogy közeledünk a NATO-hoz, hogy az egyes NATO-államokkal kétoldalú kapcsolataink vannak, nem lehet megkerülni azt a tényt, hogy a NATO is átalakulóban van. Átalakulóban van, így végső szerepét és pontos működését nem ismerve, nem tudjuk biztosan beépíteni saját biztonságpolitikai rendszerünkbe sem. Miről van szó? A kétpólusú világra jellemző volt az Egyesült Államok túlsúlya - ezt mindenki tudja. A kétpólusú világ megszűntével egyértelművé és világossá vált, hogy megváltozott Európa szerepe: Európának előrehaladva, az Európai Közösség szorosabbá válásával mindenképpen nagyobb szerepet kell vállalnia. Ugyanakkor nincs olyan nemzetközi fórum, ahol nem hangzik el egyértelműen és világosan, hogy bármennyire szüksége van is a NATO-nak Európa, az európai államok nagyobb szerepére, az Egyesült Államok szerepét a továbbiakban sem lehet figyelmen kívül hagyni, hiszen az Egyesült Államok hosszú távon is meghatározó szerepű kell hogy legyen a világ - és ezen belül Európa - biztonságában. Nemrégen volt az Egyesült Államokban az elnökválasztás. Aggódó tekintettel figyelte egész Európa, hogy az új amerikai adminisztráció hogyan fog reagálni ezekre a kérdésekre. Clinton már választási beszédeiben is, és közvetlenül megválasztása után is többször egyértelműen kinyilvánította, hogy az Egyesült Államok érzi, tudja azt a felelősséget, amely a világ biztonságában rá hárul. Úgy nyilatkozott több esetben is, hogy az Egyesült Államok vállalni is fogja ezt a szerepet. Ehhez csak azt kívánhatjuk és akarhatjuk, hogy egy stabil - gazdaságilag is stabil - és erős, a világ felé forduló Egyesült Államok legyen a következő években. Visszatérve Európába: nem véletlen, hogy előtérbe került a Nyugat-európai Unió szerepe, hiszen ez jelképe is egyúttal az előbb említett nagyobb európai szerepvállalásnak. Itt azonban, amikor a biztonságpolitikáról beszélünk és kapcsolatainkról, folyamatosan, naprakészen figyelnünk kell a Nyugat-európai Unió és a NATO egymáshoz való viszonyát, hiszen ez mindenképpen befolyásolja a mi biztonságpolitikai feltételeinket is. Annyit mindenképpen leszögezhetünk - és azt hiszem, ebben nem lehet vita közöttünk -, hogy nekünk párhuzamosan kell tartanunk a kapcsolatot valamennyi szervezettel, és követve az eseményeket, módosíthatjuk a kapcsolatokat az egyes szervezetekkel, ahogy azok a szervezetek módosulnak, illetve ahogy egymáshoz viszonyulnak. (12.20) Mindenesetre az leszögezhető, hogy az előttünk álló években vagy évtizedekben hatásos kollektív biztonságpolitikai rendszert egyik szervezet - sem az Európai Közösség, sem a NATO, sem a Nyugat-európai Unió, sem az EBEÉ - sem tud egyedül, önállóan kialakítani. Egyértelművé vált, hogy ezeknek a szervezeteknek összehangoltan, egymásra támaszkodva kell ezt a feladatot elvégezni, és csak együtt, közösen biztosíthatják. Ezért én úgy érzem, hogy az elmúlt években az új, szabadon választott Kormány kezdeti lépései ebből a szempontból, ebben a szellemben történtek; hiszen mindegyik szervezettel megpróbálta közvetlenül is és a kétoldalú kapcsolatok keretében is, a lehetőségeinken belül erősíteni a kapcsolatokat. Így megvan a reményünk arra, hogy ezeknek a szervezeteknek - kezdve az Európai Közösséggel, távlatokban a NATO-t, a Nyugat-európai Uniót illetően is - időt pontosan meg nem határozva, végleges tagjai lehessünk. Mielőtt a nagy integrációk szerepéről beszéltem, megemlítettem, hogy a négy vezérlő alapelv közül ez csak az első. A második és nagyon fontos vezérlőelv: a regionális kapcsolatok. Itt is hihetetlen nehéz körülményeket teremtett a magyar kormányzat és az első szabad kormány számára az elmúlt három év, hiszen, ha azt vesszük, hogy határaink mentén megszaporodtak a szomszédos országok, közvetlen régiónk teljesen átalakulóban van, ez önmagában is nagyon nagy feladatot és nehézséget okoz biztonságpolitikánk kialakításánál. De ha azt is figyelembe vesszük - és azt hiszem ez a leglényegesebb -, hogy mindezek az államok sajnálatos körülmények folytán nem olajozottan működő polgári demokráciai jogrenden alapuló, erős gazdaságon alapuló piacgazdasági berendezkedésű országok és ugyanazokkal, ha szabad ezt a szót használni, gyermekbetegségekkel küzdenek, amivel mi, akkor, és erre is szeretnék külön hangsúlyt fektetni, át kell értékelnünk azokat a gondokat, bajokat, amit, én úgy érzem, hogy néha túlhangsúlyozunk. Túlhangsúlyozzuk azt, hogy ennek a térségnek olyan öröklött történelmi keservei és kínjai vannak és az egymás közötti kapcsolatokra olyan árnyékot vető múltbéli konfliktusok vannak, amelyek szinte lehetetlenné teszik a jelenlegi hatásos regionális együttműködést. Anélkül, hogy ezt vitatnánk, hiszen azt nem lehet vitatni, hogy ezek megvannak a történelmünkben, én inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy ma, az 1990-es években ezekkel az államokkal, illetve a régiónkban lévő államok egymás közötti kapcsolatában talán a legnagyobb gond és a legnagyobb probléma nem ezek az öröklött gondok, hanem az, hogy ezek az államok nem gyakorolták, soha nem volt lehetőségük, hogy gyakorolják azt az egymás közötti kapcsolatélést, ami demokratikus berendezkedésű, piacgazdaságú államok között természetes. Én úgy érzem, hogy erről többet kellene beszélni, és ez talán segítene a kétoldalú kapcsolatok javításában is. Hiszen mindegyik állam, amikor a kifogásokat említi, amikor a másik országból hallott üzeneteket vagy üzenetértékű, félrehallott üzeneteket reagálja, eltekint attól, hogy hazáján belül ugyanazok a belső gondokból fakadó gazdasági, szociális, nemzetiségi gondok vannak, a piacgazdaság kiépítése, a demokratikus államrend, közrend, politikai rend kialakításával kapcsolatos problémái okozzák sokszor ezeket az üzeneteket vagy üzeneteknek vélt jelzéseket. Ha ezen a szemüvegen keresztül néznének ezek az államok, én azt hiszem, sokkal előbbre juthatnánk. Legyen ez egy hasznos fogódzó az egymás közötti kapcsolatban. Természetesen aprópénzre váltani nagyon nehéz. Nagyon sok szálon kell futni ezeknek a kapcsolatoknak, hiszen abszolút gyerekcipőben járnak a gazdasági kapcsolatok - a KGST felbomlásával teljesen elölről kezdve új alapokra kell helyezni. Nem akarom megkerülni, hiszen nem lehet megkerülni a kisebbségek helyzetét ezekben az államokban. Történelmünk így adta, meg kell oldanunk. Hátramutogatva, a múlt konfliktusait idézgetve nem lehet a kérdést megoldani. Adott körülmények, adott tények vannak, amelyeket nekünk kell megoldani. De ezt tudnia kell a régió minden országának. Azt hiszem, hogy itt is az egyetlen járható út, hogy ma, az 1990-es években érvényes nemzetközi normák, azok a keretek, azok a szervezetek, amelyek léteznek, megadják a lehetőségét ezeknek a nemzetiségi kérdéseknek a rendezésére, a kisebbségi kérdések rendezésére anélkül, hogy a határmódosítás erőszakos körülmények között történjen, hogy egyáltalán határmódosításról kelljen beszélni, hogy egyáltalán egyes népcsoportokban az arányok erőszakos megváltoztatására kerüljön sor. Ma már megvannak azok a nemzetközi normák, azok a nemzetközi keretek, amelyek egy +90-es éveknek megfelelő európai megoldást javasolnak és ajánlanak és lehetőséget biztosítanak ezeknek az államoknak. Én úgy érzem, ezen az úton is valamit tettünk, elindultunk, továbbjutva úgy érzem, rövid időn belül megoldható. A következő nagy kérdés tulajdonképpen kapcsolódik az elmondottaimhoz, és ha jól emlékszem, a FIDESZ és az SZDSZ képviselője, vezérszónoka erről hosszan beszélt, végül is itt sincs ellenvetésem, és egyet kell értenem azzal, hogy biztonságpolitikánknak nem is elhanyagolható, hanem nagyon fontos pillére az ország belpolitikai állapota. Egyes eseményeket, amelyek az országban történnek, lehet így vagy úgy értékelni, de összességében a polgári demokráciának azok az intézményei, amelyek végül többé-kevésbé Magyarországon állnak, azok tartalommal nincsenek megtöltve. Amíg nincsenek megtöltve, addig ez a belpolitikai instabilitás igenis van. Igenis nagyon óvó figyelemmel kell kísérnünk olyan jelenségeket is, amelyeket egy stabil, erős, polgári demokratikus berendezkedésű állam kibírna, azt egy ilyen ország, akár Magyarország, akár más régióbeli ország nem bírja ki. Ne zavarjon minket, hogy kényesek és érzékenyek vagyunk olyan eseményekre, olyan történésekre, amelyek egy polgári demokratikus berendezkedésű országban, egy mai Dániában, egy mai Franciaországban nem okoznának gondot. Igenis tudomásul kell venni, hogy ezek a mai Magyarországon gondot okozhatnak. Ezekben az első években, ezekben az induló éveinkben legyünk sokkal figyelmesebbek és sokkal gondosabbak ezeknek a kérdéseknek a megítélésében. Azt hiszem, hogy ez mindenképpen jótékony hatással lesz a regionális kapcsolatunkra, de az egész nagyobb térség: Európa vagy akár a világ, Magyarország és a térség megítélését illetően is. Utoljára hagytam, de nagyon fontos megjegyzéseket szeretnék tenni a negyedik nagy pillérre, amellyel kapcsolatban, még most is hallom, a fülemben cseng, Szent-Iványi képviselőtársam háromszor vagy négyszer elismételte, hogy utolsó, utolsó és utolsó szempont és utolsó feltétel az országnak a honvédelme. Anélkül, hogy ezzel vitába szállnék, természetes - hiszen ebben is konszenzus van közöttünk -, hogy a prioritásokat végigtekintve csakis utolsó lehet. Minden körülmények között utolsó lehet és olyan, amelyikre, reméljük, és azt hiszem, reményeink meg is valósulnak, nem is kerülhet sor és nem kerül sor. De mégis kiegészítésre szorulna a felszólalása - sajnálom, hogy nincs itt -, mégpedig abban az értelemben, hogy egy dolgot nem tehetünk meg, amikor a honvédségről beszélünk. Azt nem tehetjük meg, hogy a honvédségnek, a hadseregnek mindaddig, amíg a térség országaiban, amíg Európában és a világ valamennyi országában jelenleg a biztonságpolitika egyik tényezője a hadsereg, amíg ezekben az országokban, az ország gazdasági helyzetének függvényeként kisebb-nagyobb hadseregek vannak, addig nem lehet vita, hogy az országnak hadseregre van szüksége. (12.30) Ha viszont - és itt szeretnék nagyon hangsúlyosan válaszolni Szent-Iványi képviselőtársam fölszólalására - hadseregre szükség van, akkor mi politikusok nem alakíthatunk az ország véleménye előtt olyan képet, amely a lakosságban azt a hiedelmet kelti, hogy megkérdőjelezi a hadsereg szükségességét. És ezt joggal mondom, mert számos ilyen viszszajelzés van. Hiszen a civil szférának nincs olyan területe, amely normálisan működhet, ha annak a társadalmi megítélése nem normális, nem elfogadott. Ha a hadsereget nem úgy tekinti egy ország közvéleménye, mint ami a szerepe, amint aminek kell a szerepe lenni, akkor az a hadsereg működésére mindenképpen rossz hatással van, és tulajdonképpen évről évre az adófizető polgárok pénzéből a költségvetés hatalmas összegeket költ erre. És ennek minden egyes forintja indokolt kell hogy legyen. Hogy lehet indokolt egy olyan országban, ahol akár félrehallás kapcsán, akár nem félrehallás kapcsán politikusok szájából olyan sugallat származik, hogy gyakorlatilag az országban nincs hadseregre szükség. Természetesen ez a honvédelmi alapelvek kérdésénél kerül részletes megvitatásra. Én itt most csak egy-két mondatot mondanék róla. Azt tudomásul kell venni, hogy az a hadsereg, amely ebben az országban volt a Varsói Szerződés idején, amelyiknek ismert szerepe volt abban a keretben, a varsói szervezet keretén belül, az a hadsereg sem összetételében, sem létszámában, sem technikai felszereltségében, sem szellemiségében, sem kapcsolatában a civil társadalommal nem felel meg annak, amit egy polgári demokratikus államban, egy békés környezetben, egy kollektív biztonsági rendszer keretén belül képviselnie kell. De ez már túlmutat ezen az országgyűlési határozati javaslaton, ennek részleteit a honvédelmi törvény, illetve bocsánat, a honvédelmi alapelvek, először a honvédelmi alapelvek keretében kellene megtárgyalni, és ott is lesznek megtárgyalva, ott szeretném ezeket a gondolataimat elmondani. Itt csak annyit, hogy - azt hiszem, a FIDESZ felszólalásában, - ha jól emlékszem, Wachsler Tamás képviselőtársam ezt boncolgatta a honvédelmi alapelvek kérdésénél, igenis teljesen új kereteket kell adni a honvédségnek, igenis, olyan honvédségre van szüksége az elkövetkezendő években ennek az országnak, amely biztosítani tudja azt a szerepet, amit a biztonságpolitika szán neki, azzal a megjegyzéssel, hogy remélhetőleg nem kerül erre sor, és az az évtizedes, évszázados múlt, ami a hadsereg magyarországi helyzetét jellemezte a civil társadalomban, illetve a civil társadalommal kapcsolatban, igenis gyökerestől meg kell változzék. Egy polgári demokratikus berendezkedésű államban az a szerep, amelyet a hadsereg képviselt akár a két háború között, akár a Varsói Szerződés idején, idejemúlt, nem működhet egy mai Magyarországon, és legfőképpen az elkövetkezendő évek Magyarországán. Ezekkel a gondolatokkal szeretném befejezni mondandómat, és azt hiszem, hogy bár a honvédségről, az integrációs szervezetekről, a regionális kapcsolatokról egy-két dologban a hangsúlyt megpróbáltam máshova tenni, mint képviselőtársaim, összességében ez nem lépte át azt a keretet, amit konszenzusnak neveztünk ebben a kérdésben, mert valóban mindannyian ezen a négy területen próbáljuk fölépíteni Magyarország biztonságpolitikáját, és én azt hiszem, ennek nincs is más alternatívája. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps középen.)