Mezey Károly (MDF)
DR. MEZEY KÁROLY (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Felszólalásom mottója: addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér! E gondolat jegyében ott veszem fel a vita fonalát, ahol Wekler Ferenc képviselőtársam, az SZDSZ vezérszónoka kezdte. Azt mondta, hogy a kormánypárti képviselők az 1993. évre szóló címzett és céltámogatási összegből öt milliárdot elvettek. Azt gondolom, hogy ez afféle kötelező ellenzéki megjegyzés volt, mert köztudott, hogy valakitől valamit elvenni csak akkor lehet, ha az már a birtokában van. Kétségtelen, hogy a Kormány - bizonyítva valóban önkormányzatbarát politikáját - az előző évi 26 milliárddal szemben 33,2 milliárdot javasolt erre a célra. Az történt azonban, hogy a benyújtás és a parlamenti tárgyalás közé estek az ÉT-tárgyalások, amelyeken a társadalmi béke megőrzése volt a tét, és ezért főleg humán célokra - ezeken belül jelentős részben szociális ügyekre - 37 milliárdot kellett a költségvetésben átcsoportosítani. Úgy gondolom, hogy valamennyien a társadalmi békesség feltétlen hívei vagyunk, így nemigen lehet kifogás a Kormány kompromisszumkészségével szemben. Ezért méltatlan úgy beállítani a dolgot, hogy erre a célra a kormánypártok ezt a keretet találták, hiszen ennek csak egynyolcadát, 4,5 milliárd forintot kényszerültünk innen átcsoportosítani. Ez az összeg - a többi ÉT- megállapodásban foglalt tétellel szemben - éppúgy önkormányzatokban élő emberekhez jutott, egy akutan felmerülő szükséglet kielégítésére, mint ha céltámogatásként kerül ugyanoda. Kétségtelen tény, hogy a céltámogatási rendszer, minden fogyatékossága ellenére, nagy lehetőség az önkormányzatoknak, amivel élnek is. Az elmúlt néhány évben jelentős infrastrukturális fejlődés indult meg Magyarországon, ami különösen vidéken a leendő gazdasági fejlődés záloga. A céltámogatási rendszerből és különböző alapokból származó, pályázatok útján elnyerhető összegeket nem magukban kell szemlélni, hanem tudni kell, hogy az önkormányzatok egyéb forrásokból származó pénzét is mobilizálja, az önkormányzatokat alkotó gazdálkodásra, fejlesztésekre ösztönzi. 1990 óta ily módon mintegy 70 milliárd forintot fordítottak az önkormányzatok az infrastruktúra fejlesztésére. A jelen törvényre azért van szükség, mert a rendelkezésünkre álló összeg és a felmerülő igények között valóban ellentmondás van. Ezt kell mostani döntésünkkel feloldani vagy legalábbis enyhíteni. Első látásra abban a helyzetben vagyunk, hogy csodát kell tennünk, mint Krisztus tette a Genezáret- tó partján, amikor néhány kosár hallal és cipóval ezreket laktatott jól. Az induló helyzet ugyanis az, hogy erre az évre a címzett és céltámogatásra megszavazott 28,7 milliárd forintból az áthúzódó beruházások támogatására 20,8 milliárd már lekötött, tehát új, induló beruházásokra mintegy 8 milliárd jut. (18.20) Az augusztusi felmérés szerint az igény nem 40 milliárd forint, ahogy azt ellenzéki képviselőtársaim alaposan hangsúlyozták, hanem ennél is több, 48 milliárd. Azt azonban nem elemezték tisztelt képviselőtársaim, hogy ebből a céltámogatási igény "csak" 17,5 milliárd. A többi 28,4 milliárd 1267 tételben beadott címzett támogatási óhaj. A kettő között nagy különbség van az alanyi jogot illetően. Ez abból ered, hogy a címzett támogatásnál nincs kötelező saját erő, míg a céltámogatásnál van, függetlenül attól, hogy milyen forrásból származik. Ha az új, címzett támogatások mértékét most szűkítjük, akkor nem hat- nyolcszoros, hanem például háromszoros lesz a céltámogatási többletigény, amit 1994-re át kell vinnünk. A törvénytervezetben arról van szó, hogy ebben a szűkös helyzetben általunk előre szabályozott módon az 1992. évi LXXXIV. törvény alapján kell eljárnunk. És négy lehetőségünk van. Először: ha minden kötél szakad, az Országgyűlés felfüggesztheti a címzett és céltámogatási rendszert. Másodszor: szűkítheti a célok körét. Harmadszor: módosíthatja a támogatási arányokat. S negyedszer: rangsorolhatja a támogatási célokat, és a ki nem elégíthető igények fedezetéről a jövő évi költségvetési törvényben gondoskodik. Úgy vélem, hogy az önkormányzatok számára az utóbbi megoldás a legelfogadhatóbb, ami a Kormány előterjesztésének felel meg. Az ennél is jobb megoldás, amit az ellenzék hangoztat, hogy minden igényt ki kell elégíteni, az természetesen csak a vágyak birodalmában lehetséges. Mint a magánéletben, a politikában is meg kell találnunk a vágyak és a lehetőségek közötti megfelelő kompromisszumot. Jelen esetben arról van tehát szó, hogy a pályázók, ha saját fedezetük megvan, és megfelelnek a törvényes követelményeknek, továbbra is alanyi jogon jutnak hozzá a támogatáshoz, de ha a keret nem teszi lehetővé ez évben, úgy a törvény szabályozása szerint ígérvényt kapnak 1993-ra, ami végül is tervezhetőséget, bizonyosságot jelent. A javaslat 1. � (2) bekezdése rögtön sejteti, hogy nemcsak az igények nagysága, hanem a folyamatban lévő támogatások örökölt aránytalansága is gondot okoz. Ez a szakasz a megyei kórház-rekonstrukciók áttekintését helyezi kilátásba azzal, hogy a tervezett költségek jelentősen megnövekedtek. Nem véletlen, hogy az 1992. évi LXXXIV. törvény 1. �-a kizárja a címzett támogatások köréből a kórház-rekonstrukciókat az elkövetkező három évre. Miért? Mert a körülbelül két évtizede több lépcsőben folyó, főleg megyei kórházi rekonstrukciók, de például az ismert Honvéd kórházi 26 milliárdos rekonstrukció, a magyar egészségügy Bős-Nagymarosai. Például a székesfehérvári kórház harmadik üteme öt milliárd, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyeié három milliárd, és sorolhatnánk ezt a sort. Tudni kell, hogy ezek a több lépcsőben készülő megalomán fejlesztések rendkívüli mértékben megnövelték a magyar egészségügy működési költségeit. E jellegzetes voluntarista fejlesztések során értük el azokat a 100 000 lakosra jutó ágyszámokat és orvoslétszámokat, amivel a nemzetközi statisztikában döngettük a szocialista mellünket, és most jövünk rá, hogy nagy része felesleges, és a bevezetendő tb.-finanszírozási rendszerben e mamutintézmények ráfizetésesek lesznek. Ugyanakkor a középméretű kórházak, amelyek hatékonyak lehetnének, elmaradtak a fejlődéstől, mert az említett nagy fejlesztések minden pénzt elnyeltek. Most úgy látszik, a tehetetlenségi erő viszi tovább ezeket a mamutkonstrukciókat. Azt mondják, a megkezdett épületeket be kell fejezni, majd megtölteni méregdrága felszereléssel és státusokkal, így a szocialista statisztikát tovább javítjuk. Javaslom, hogy az 1. � (1) bekezdésben kilátásba helyezett felülvizsgálat az egészségügyi bizottság és a társadalombiztosítás bevonásával ésszerűen történjék. Csak helyeselhetők a 4., 5., 6. �-ok, amelyek a múlt évben megalkotott törvényben már jórészt kifejtett elszámolási rendszert egészítik ki a folyamatban lévő beruházások vonatkozásában. A pontosan és következetesen végrehajtott elszámolás javítja a céltámogatás hatékonyságát. Az az önkormányzat, amelyik hanyagságból, ne adj+ isten szándékosan szabálytalanul jut támogatáshoz, vagy azt jogtalanul leköti, más önkormányzatokat rövidít meg. Sajnos, erre vannak példák. Ráadásul bocsánatos bűnnek tartják, hiszen egy adott lakóközösség érdekének látszik az előnyszerzés, miközben ez mégis erkölcstelen, mert mások rovására történik. A törvényjavaslat legvitatottabb része természetesen az igények kielégítésének sorrendje. Érthető, hogy a felsorolt célok közül mindenkinek az a legfontosabb, amelyik környezetében, választókörzetében a legégetőbb gond. Mindazonáltal abban megállapodhatunk, hogy az egészséges ivóvízellátás prioritása jogos. Ez az a terület, ahol már karnyújtásnyira vagyunk az európai színvonaltól, és mégis minden más elé kell helyezni, hiszen ahol nincs egészséges ivóvíz, ott élet és egészség forog veszélyben. Ma a lakosság 73%-a megfelelő, 17%-a tűrhető, és körülbelül 10%-a egészségtelen ivóvízhez jut. Ennek a 10%-nak a helyzete sürgős orvoslást kíván, hiszen itt a csecsemők és terhes anyák palackozott vizet isznak, mert a vizek károsanyag-tartalma olyan szintű, hogy a fiatal szervezetekre fatális lehet. Más a helyzet a szennyvízkérdéssel. Ezen a téren nem karnyújtásnyira vagyunk Európától és a biztonságos szinttől, hanem fényévnyi távolságra. Szembe kell néznünk azzal a paradoxonnal, hogy minél több helyen oldjuk meg a vezetékesvíz-ellátást, annál inkább nő a közműolló, mert a szennyvíztisztítás és -elvezetés öszszehasonlíthatatlanul drágább. Bár helyeslem, hogy a program előresorolja a szennyvízkérdés megoldását, látni kell, hogy csak morzsákat jelenthet országos viszonylatban, hiszen ezen a téren 67%-os telítettség elérése 520 milliárd forintot igényelne. A g) pont alatt szereplő sérülékeny vízbázisok védelmét szolgáló szennyvízmentesítés, ami az országosnak csupán egyhetedét tenné ki, mintegy 66 milliárd forintba kerülne. Tehát a most rendelkezésre álló szabad pénzek teljes e célú felhasználása esetén csaknem tíz év alatt biztosíthatnánk be sérülékeny vízbázisainkat. A b) pont alatt második helyre sorolt szigetközi települések szennyvíztisztító-telep és csatornahálózata építésének előtérbe helyezése úgy gondolom, nem a bős-nagymarosi gát promt hatása miatt indokolt, hiszen az csak hosszabb távon fenyegeti a Szigetköz kavicságya alatt rejtőző nagy ivóvízkincset. Azzal egyetértek, hogy ettől függetlenül is ideje hozzáfogni e nagy vízkészlet megóvásához. A támogatás módját illetően azonban egyetértek Wekler és Schiffer képviselőkkel, hogy ezt a programot nem szabad külön céltámogatási tételként megfogalmazni. Van egy országgyűlési határozatunk, a 62/1992-es, ami a Szigetköz természetvédelmi, környezetvédelmi és területfejesztési kérdése tárgyában született. Ez program kidolgozására kötelezi a Kormányt, többek között a vízbázis védelmében, ami szennyvíztisztítás problematikája is. Józsa Fábián államtitkár úr szerint körülbelül 600 millió forintot igényelne a kérdés rendezése. Véleményem szerint ennek egy jelentős része akkor is realizálódna, ha egyenlő eséllyel pályáznának ezek a települések a céltámogatási rendszerben, valamint az idevágó környezetvédelmi és vízügyi alapokból, s a hiányzó összeget korábbi országgyűlési határozatunk szellemében tartalékalapból lehetne fedezni. A magam részéről szerencsésnek tartom az életveszélyessé vált iskolák, iskolai tantermek kiváltásának és a működő egészségügyi intézmények gép-műszer beszerzésének az élre sorolását. Az előbbi teljesen magától értetődik, míg az orvosi gép-műszer beszerzésnek különös fontosságot ad a most induló tb.- finanszírozási rendszer. Ezen a téren minden valamirevaló önkormányzat akkor jár el bölcsen, ha a tulajdonában lévő egészségügyi intézmények versenyképességét és ezzel területe polgárainak jobb ellátását oly módon szolgálja, hogy minél nagyobb saját erő nyújtásával pályázik erre a célra. (18.30) Végül néhány következtetés összefoglalásként: 1. A címzett támogatások volumenét 1993-ra célszerű szűkre szabni, hogy az 1994. évre prolongálandó céltámogatási igényeknek eleget tudjunk tenni. 2. A többütemű, nagy volumenű megyei kórházrekonstrukciókat az illetékes tárcák az egészségügyi és szociális bizottság, valamint a tb. bevonásával vizsgálják felül a költség és haszon elve alapján. 3. A Kormány már most készüljön fel arra, hogy az 1994. évi címzett és céltámogatási igényeknek megfelelő költségvetést készítsen elő. 4. Végül felhívom a tisztelt Ház figyelmét arra, hogy a 2. számú mellékletben szereplő 719 folyamatban lévő céltámogatási tételből mindössze 30 Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei, amelyik pedig tudvalevőleg az ország legelmaradottabb megyéje. Ez a rendkívül alacsony szám arra mutat, hogy az elmaradott térségek saját erő hiánya miatt nem egyenlő eséllyel részesülnek a céltámogatási rendszer nyújtotta előnyökből. Ezért a most megjelent 53/1993. számú kormányrendelet, ami a céltámogatási kiegészítő keretről rendelkezik, ennek a tartalmát a jövő évi költségvetésben méltó módon kell előkészíteni. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)