Szűrös Mátyás (MSZP)

1993. május 9.

DR. SZŰRÖS MÁTYÁS (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársaim! A magam nevében kívánok szólni, az esetleges ismétlések kockázatával is. A vita, amely a magyar-ukrán alapszerződésről kialakult itt az Országgyűlésben, várható volt. Talán még annak bizonyos mértékű hevessége is. De a durva személyeskedő stílus és a káros tartalmú, éles hangvétel, amit néhányan használnak, nem indokolt és nem méltó a magyar Országgyűléshez. Az aggályoskodás és bizonyos fenntartások, illetve kritikai észrevételek megfogalmazása persze bizonyos értelemben érthető. De azért furcsa ez az országgyűlési vita abban az értelemben is, minthogyha az ellenzékiek védenék - úgymond - a Kormányt. Egyébként nem a Kormány védelméről van szó, de a kormánypártok soraiból még talán egy kivételével nem hangzott el igazán markáns véleménynyilvánítás. Ez mindenféleképpen egy sajátos vitája tehát az Országgyűlésnek. Persze zavart okozhatott például az a körülmény, hogy valamikor az Országgyűlés külügyi bizottsága egyhangúlag úgy foglalt állást, hogy vegyük le a napirendről a szerződés tárgyalását. Most meg a múlt héten ugyanaz a külügyi bizottság egy ellenszavazattal és egy tartózkodás mellett a ratifikálást ajánlotta a képviselőknek. Mi történt közben, merülhet fel a kérdés az emberben. Vagy feltehetőleg többen felfigyeltek Fejtő Ferenc nyilatkozatára, amely a Magyar Nemzet április 30-i számában jelent meg. Ő a következőképpen vélekedik: Azt hiszem, a magyar Kormány abszolút helyes álláspontot foglal el, amidőn ragaszkodik a helsinki alapokmány szövegéhez, és nem hajlandó örök időkre lekötelezni a magyar államot és a magyar népet amellett, hogy soha nem fog bizonyos változtatásokat követelni, bármi történjék is a szomszédos államokban. Majd így folytatja: Minden magát valamire értékelő államnak szüksége van egyfajta szilárdságra, másfelől azt hiszem, hogy a nyugati közvélemény megérti, hogy Magyarország nem hagyhatja magát zsarolni demokratikusnak nem nevezhető szomszédjaitól a kisebbségek dolgában. Nem tartom ugyan Fejtő Ferencet klasszikusnak a diplomáciában és a külügyi kérdésekben, de mint neves liberális értelmiséginek és politikusnak a véleményére célszerű odafigyelni, mégha én magam nem is teljes mértékben osztom az ő nézeteit és ebbeli értékelését. Egyben feltétlenül igaza van: az életben, a történelemben nincsenek örök dolgok, és egy diplomata soha nem mondja azt, hogy soha. (18.40) Másrészt úgy tűnik, hogy a szerződés tárgyalásának, illetve ratifikálásának jobb előkészítésével, időbeni több és jobb információval feltételezhetően el lehetett volna kerülni, de legalábbis mérsékelni lehetett volna az említett elfogadhatatlan hangvételt, miközben egyesek eleve kialakított beállítottságát valószínűleg a több információ és a tények szélesebb körű ismerete sem zavarta volna. Úgy vélem, abban valamennyien egyetértünk, hogy a szuverenitását és függetlenségét visszanyert Magyarország és az állami önállóságát elnyert Ukrajna gyorsan egymásra talált, jó viszony alakult ki közöttük, amit nagyra értékelünk és meg akarunk becsülni, sőt tovább kívánjuk fejleszteni. A magyar Kormánynak a magyar-ukrán kapcsolatok fejlesztésére irányuló törekvéseit, jó szándékát támogatnunk kell. Magyarország és Ukrajna egymásra van utalva. Együttműködésünk példaértékű lehet, miközben tudatában vagyunk a különbségeknek is. Mi Kelet felé Ukrajnán keresztül közlekedhetünk, építhetjük kapcsolatainkat, Magyarország pedig Nyugat felé lehet kapuja Ukrajnának. Már csak ezért is nagy felelősség hárul a magyar Országgyűlésre az alapszerződés ratifikálásával kapcsolatban. Őszintén meg kell vallanom, nekem is nem kevés vívódást és gyötrődést, egyfajta lelkiismereti konfliktust okozott a kérdés kezelése, végleges álláspontom kialakítása. Tulajdonképpen jól jött a vita néhány napos halasztása. Kissé csodálkoztam is magamban azon, hogy egy-egy képviselőtársam sokkal kevesebb nemzetközi és diplomáciai tapasztalattal viszonylag könynyedén foglalt állást az ügyben. Talán ők tájékozottabbak lennének vagy többet tudnának? - merül fel bennem a kérdés. Meglehet, de nem biztos. Talán ezt megengedik nekem, és nem tekintik szerénytelenségnek. Visszaemlékeztem arra, hogy valamikor kisebbségben voltam a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszerről szóló 1977-es magyar-csehszlovák szerződés megítélésében, felismerve, hogy a szerződés eleve a konfliktus lehetőségét építette be a két szomszédos ország viszonyába. Egyetlen képviselőtársam van itt, aki erről személyes tapasztalatokkal és ismeretekkel rendelkezik, mármint arról, hogy mi történt akkoriban egy felső szintű vitában: Szentágothai professzor úr. Összhangban volt-e ennek a dokumentumnak a határra vonatkozó része a Helsinki Záróokmánnyal? Valójában igen, hiszen a két fél békés tárgyalásokon állapodott meg, mégis balul ütött ki a dolog. Végül is a szlovákok egyoldalúan megváltoztatták a magyar-szlovák határ jellegét. Nem akarok párhuzamot vonni a mostani esettel, csak arról beszélek, hogy több minden eszembe jutott. Eszembe jutott az is, hogy a háború utáni magyar nagykövetek közül elsőként látogattam el Kárpátaljára, engedélyt kérve az akkori magyar vezetéstől, Moszkvától és Kijevtől, mert a magyar nagykövet akkoriban - bár úgynevezett baráti kapcsolatok fűztek össze bennünket - Moszkvában 50 km-es körzetben mozoghatott szabadon. Ha azon túlment, engedélyt kellett kérnie. Tudom, hogy milyen állapotok voltak akkor Kárpátalján, és van összehasonlítási alapom a mostani helyzettel. Visszatérve a tárgyhoz, azzal kapcsolatban engem a következő kérdések foglalkoztattak. 1. A magyar Kormány szuverén álláspontja tükröződik-e a szerződésben, vagy netalán engedett külső nyomásnak, hatásnak? 2. Tudatosan, a kölcsönös előnyök és érdekek érvényesítésének alapos mérlegelése alapján került-e be a szerződésbe a második cikkely (2) bekezdése, vagy csak egyszerűen így sikerült? 3. Túlmegy-e az alapszerződés a Helsinki Záróokmányon, és ha igen, indokolt-e? 4. Nemcsak általánosságban, elvi síkon, hanem garantáltan, gyakorlatilag is kedvezőbb lehetőségeket teremthet-e a dokumentum a Kárpátalján élő magyarságnak? 5. Példaértékűnek vagy nem megfelelő precedensteremtő jellegűnek tekinthető-e a szerződés más szomszédaink szempontjából? Most talán a legfontosabb kérdéseket fogalmazom meg. Hogy kérdéseimet tisztázzam és fenntartásaimat oszlassam, néhány napos tájékozódásra, elemzésre és gondolkodásra volt szükségem. Konzultáltam külügyi szakértőkkel, igénybe vettem a legautentikusabb forrásokat a tárgyban, és választókerületemben is érdeklődtem az emberek álláspontja, nézetei felől. Még március 15-én Kárpátalján lévén, szót váltottam néhány ottani vezető magyar személyiséggel is. Akkor bizonyos megosztottságot és tanácstalanságot tapasztaltam körükben. Feltehetőleg azóta ők is jobban végiggondolták az ügyet. Amennyiben több és jobb információ állt volna korábban rendelkezésemre, talán meg lehetett volna spórolni ezt az utánajárást, de legalábbis az idő egy részét. Felvetettem már többször, hogy az Országgyűlés alelnökeként is hiányolom a jobb tájékoztatást. Persze magamat is hibáztatom, hogy nem mélyedtem el előbb a kérdésben, és sajnálom, ha kellő informáltság hiányában esetleg magam sem megfelelő információkat adtam tovább a nálam érdeklődőknek. Most sorra veszem a kérdéseimet és az azokra kialakított válaszaimat és véleményemet. 1. A legautentikusabb forrásokból meggyőződtem arról, hogy a magyar szakértők és a Kormány képviselői tudatosan és szuverén módon tárgyaltak és jártak el, s a magyar álláspont ilyen tartalommal tükröződik az alapszerződésben. A külső hatásokat, más országok vezető tényezőinek véleményét az ilyenkor szokásos módon vették figyelembe. Részben külügyminiszter úr is utalt ezekre a szakmai szempontokra és tapasztalatokra. 2. Bár az ukrán fél javaslatára került be a szerződésbe a második cikkely (2) bekezdése, ezt a magyar fél külpolitikai irányelveinkből és alapállásunkból kiindulva tudatosan vállalta, illetve fogadta el, szem előtt tartva azt, hogy Ukrajna új, független állam, amellyel szemben, illetve amellyel kapcsolatban másképp merül fel a határ kezelése egy alapvető dokumentumban, mint több más szomszédunkkal kapcsolatban. Persze ezt nem tartom alapvatőkérdésnek. Itt ugyanis szakmailag változatlanul kifogásolom a szöveget, de szerencsére az nem rontotta le végzetesen a szerződés egészének szellemiségét. Továbbá e tekintetben komolyan esett latba a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogainak biztosításával foglalkozó közös nyilatkozat, amely melléklete a szerződésnek. A magyar fél tehát a kölcsönös előnyök és érdekek érvényesítésére törekedett, és nem mondott le olyasmiről, aminek birtokában lenne, vagy amire netalán lehetősége nyílna a jövőben. 3. A magyar-ukrán szerződés felfogásom szerint valamelyest túlmegy ugyan a Helsinki Záróokmányon, de úgy is felfoghatom - viszonyítás kérdése -, hogy alatta marad annak. De valójában nem kerül azzal feloldhatatlan ellentmondásba. Itt is figyelembe kell venni a szerződés egészét, különösen az abban foglalt kölcsönös biztonsági garanciákat, de a szerződés hatályának időtartamát is, és nem utolsósorban a nemzetiségi kisebbségek jogainak biztosításában is túlmegy érvényes nemzetközi dokumentumokon. Végül is, mint minden más szerződésnek, ennek is a gyakorlat lesz az igazi próbája. 4. A dokumentum az eddigi kétoldalú szerződéseknél tehát valóban több lehetőséget nyújt a nemzetiségi kérdés kezeléséhez, konkrétan a kárpátaljai magyarság helyzetének további javításához, miközben már eddig is több történt ott, mint egyik-másik szomszédunkban. Mint említettem, jó alapot teremt a további előrehaladáshoz a szerződés melléklete, a nyilatkozat, a két ország együttműködésének elveiről a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén és az ahhoz csatolt jegyzőkönyv. De én külön felhívnám még a figyelmet idevonatkozólag - és erről még nem esett szó - a magyar-ukrán vegyesbizottság létére - talán miniszter úr említette -, ami jelzi, hogy a felek egyértelműen túlléptek a belső jogalkotás kompetenciáján, a nemzetiségek helyzetének alakításában, beleértve azt is, hogy a Kárpátokon túli, a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségét tárgyaló félként veszik figyelembe. Rendkívül fontosnak tartom tehát a szerződés 17. cikkelyét, aminek persze ugyancsak a gyakorlat lesz az igazi próbája, de a problémák felvetésére a 21. cikkely megfelelő lehetőséget nyújt. (18.50) (Boros Lászlót Trombitás Zoltán váltja fel a jegyzői székben.) A magyar Kormány szem előtt tartotta köztársaságunk Alkotmányát, amely előírja számunkra, hogy most és a jövőben felelősséggel viseltetünk a határokon túl élő magyarság sorsa iránt. El lehet várnunk Ukrajnától, hogy például szabadkereskedelmi övezet, autonómia formájában különleges státust biztosít Kárpátalja népei számára. 5. Valóban precedensteremtőnek tekinthető-e a magyar-ukrán alapszerződés más szomszédaink szempontjából? Úgy gondolom, igen is, meg nem is. Néhány képviselőtársammal ellentétben úgy látom, egyelőre nincs realitása annak, hogy hasonló tartalmú alapszerződést kössünk egyik-másik szomszédunkkal - és nem elsősorban mimiattunk. Ezt azonban itt most nem részletezem, mert nem szeretném zavarni a folyamatban lévő, illetve majdani tárgyalásokat. Legvégül, összefoglalva, a következőt szeretném modnani - és lehet, hogy ez egy ellenzéki politikus szájából különösen hangzik: úgy vélem, hogy az ország érdeke a kialakult helyzetben az alapszerződés ratifikálása, és ennek az országnak mindenekelőtt békére, biztonságra és stabil kormányra van szüksége. De itt nem a Kormányról van szó elsősorban, tisztelt képviselőtársaim, hanem az országról, és nekünk, országgyűlési képviselőknek, bármilyen párthoz is tartozunk, ilyenkor a szűk pártkeretek fölé kell emelkednünk. Ezért tehát én a kialakult helyzetben - minden kritikai észrevételem fenntartása mellett - nem látok jobb megoldást most, mint a szerződés ratifikálását. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)