Mádl Ferenc
DR. MÁDL FERENC művelődési és közoktatási miniszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Attól tartok, hogy a napirend elején elhangzott felszólalás drámaisága egy kicsit árnyékba állítja annak a témának a jelentőségét, amiről itt szó van, de gondolom, ez átmeneti jellegű. Ez hosszú távon nagyon komoly ügy. Legyen szabad egy beszédrésszel kezdenem, amely kerek 125 évvel ezelőtt hangzott el a magyar Országgyűlésben. "Nem foglalja ezen törvényjavaslat magában az összes népoktatási kérdést, melynek egyik legfontosabb ága a felsőbb nevelés, de magában foglalja azokat az intézkedéseket, melyeket arra, hogy hazánkban a népnevelés végre egy, az ország állapotához méltó állást foglaljon el, szükségesnek tartok, s miután Alkotmányunk alapja demokratikus, úgy öszszes közoktatásunknak alapját is a népnevelésben kell keresnünk. Azt hiszem, ez mindenesetre az első lépés, amelyet ezen a pályán tenni kell. A mai időben teljes meggyőződésem szerint minden áldozat, melyet anyagi célok előmozdítására teszünk, mind nem fognak célhoz vezetni még az anyagi érdekek terén sem, ha nem gondoskodunk mindenekelőtt a nép értelmi neveléséről. Ebben fekszik legbensőbb meggyőződésem szerint ezen haza egész jövője. (16.50) Most, ezen a helyen más nemzetnek, mint valóban civilizált nemzetnek, nincs esélye." Illő alázattal mondom ki e szavak szerzőjének nevét: Eötvös József szólt így, amikor 1868. június 23-án - ahogy ő fogalmazott - a Ház asztalára tette 148 szakaszos törvényét a népiskolai közoktatás tárgyában. Ezekben a szavakban, Eötvös szavaiban - és sok hasonlóban a magyar történelemnek egy ugyancsak új szakaszában: egy évvel vagyunk a kiegyezés után, és kezdetén a polgári Magyarország újból nekifeszülő kibontakozásának - kifejezésre jut meggyőződése arról, hogy a nemzet jövője művelődési kérdés. Kifejezésre jut bennük, hogy a szabadság és egyenlőség teremtő kölcsönhatása a műveltség útján valósul meg. A műveltség ereje és a társadalom figyelme nélkül a szabadság az egyenlőség esélyeit, az állam útján leegyszerűsítve erőltetett egyenlőség pedig a szabadság erőit fojtja el. Azt is megfogalmazzák szavai és törvényei, hogy a közoktatás nemcsak ismeretek átadása, hanem nevelés is; nevelés a jellem kifejlesztésére, erkölcsi értékek megismerésére és gyakorlására. A nevelés nagy szerepe a legújabb kor magyar tanítóinál is egyértelmű: Karácsony Sándor életművére gondolok például vagy Márai Sándor röpiratára, amelynek címe: Röpirat a nemzetnevelés ügyében. Szent-Györgyi Albert az 1930-ban Szegeden rendezett oktatói tanácskozáson tartott előadásában kizárólag a nevelésről szólt, hogy tudniillik nemcsak könyvek kilóit kell a gyerekek fejébe tömni, hanem - ami ma különösen fontos - jellemben is erősíteni kell a jövő generációját. Az is világos Eötvös szavaiból és életművéből, hogy jól látta a közoktatás, a felsőbb oktatás és a tudomány egységét. Nála ezek fejlesztése a nemzeti megújhodás ára. A felsőoktatás ilyen filozófiája aztán fiának - aki szintén oktatási miniszter lett -, Eötvös Lorándnak oktatás- és egyetempolitikai tevékenységében teljesedik ki. Mindezt nemcsak valamiféle lateiner történelemszeretetből kellett elmondani: nagy nemzeti hagyományainkról van szó - a múlt tükrében a jelen feladatait, kihívásait is látni kell. Mint akkor elődeink, ma mi állunk korszakos kihívások előtt az oktatásügy és a tudományügy dolgaiban. A belső forradalmi átalakulás, az európai értékrend szerinti megújulás igényeire kell válaszolnunk. Korszakos jelentőségű törvényekhez, törvénykezéshez érkeztünk. A következő hetekben egymás után kerül tárgyalásra a Házban a közoktatási törvényjavaslat, a szakoktatási törvényjavaslat, a felsőoktatásról szóló törvényjavaslat, a Magyar Tudományos Akadémiáról szóló törvényjavaslat; nemrég tárgyalta a Ház a törvényeket a tudományos kutatási alapról, a "felzárkózás Európa felsőoktatásához" elnevezésű alapról; a Kormány nemrég tárgyalta a technológiapolitikai irányelveket, jóváhagyta a tudománypolitikai irányelveket. A címek és tárgykörök is jelzik, hogy szinte példa nélkül álló vállalkozásról van szó: a magyar oktatásügy, a tudományos kutatás szférájának átfogó újraszabályozásáról. Ebben persze a tartalom a lényeg: elért értékrendünk stabilizálása, a további reformok útjának megnyitása; az alkotómunka törvényes feltételeinek és nyugalmának biztosítása, a teremtő cselekvés bátorítása. Természetesen lehet azt kérdezni, hogy "Hát hol van az anyagi-pénzügyi erő az iskolaügyben, az oktatásban?" - hogy a tartalom tényleg kiteljesedjék, hiszen az anyagi szűkösség a baj, mint ma hallottuk a bevezetőben. Válaszul mit lehet mondani? Azt, hogy épp erről van szó: az oktatás- és a tudományügyben az emberi, szellemi, szervezési erőfeszítéseket is növelni kell, hogy ez a gazdasági, az anyagi fejlődés egyik meghatározó kiváltójává váljék. Ehhez pedagógusaink, kutatóink odaadó és áldozatos munkájára van szükség. Odaadó és áldozatos munkájukért ezért is elismerés illeti őket. Szellemi felkészültségükkel komoly szintet képviselnek nemzetközi összehasonlításban is, ezzel rendre túlnövik a dologi, anyagi feltételek korlátait. Nemzetközi viszonylatban mérve is van ezért okunk önbecsülésre - ami nélkül nehéz előbbre jutni. Az előbb feltett kérdésre azt is el kell mondani, hogy a Kormány - erre kötelezi a nemzeti megújhodási program - kidolgozza és fokozatosan megvalósítja azt a hosszú távú, 2000-ig szóló oktatáspolitikai és tudománypolitikai komplex cselekvési tervet, amelyben ez a terület stratégiai ágazatnak minősül, amelynek része lesz az, hogy mind a pedagógustársadalom, mind a tudomány művelői megkapják a társadalomtól azt az anyagi ellenértéket is, amit értékteremtő, áldozatos munkájukkal ők maguk nyújtanak a társadalomnak. Ezt az egyensúlyt helyre kell állítani. Bizonyos, hogy ezt a társadalom anyagiérték-teremtő képessége fokozatosan lehetővé is teszi. Kell, mert az intézmények és a fizetések sok helyütt azonnali segítségért kiáltanak. Természetesen a társadalomnak az egyensúly helyreállítására irányuló elkötelezettségét már közben is ki kell fejezni. A nehézségek és intézményi alapellátási bajok mellett történtek is nem kis dolgok - nem akarok ezekben részletesen elmerülni, de utalok arra, hogy ebben az évben a felsőoktatás az alapellátáson túl 2 milliárd kiegészítő költségvetési támogatást kap, amiből 1 milliárd ez évi béremelésekre jut; hogy 1989-től a négy egész valamennyi százalékos nagyságrendű GDP-részesedés 7%-ra nőtt napjainkra az oktatásügy területén; hogy az ez évi 10 milliárdos közalkalmazotti béremelési keretnek jelentős mértékű kedvezményezettje a pedagógustársadalom lesz és így tovább. De hogy a kevés és remélhetően növekvő anyagi forrásainkat jól használjuk, ahhoz most a távlatos szándékok megvalósításának koncentrált kifejezésére van szükség. Ennek különböző elemeiről a következő hetekben bőségesen lesz szó: ez jelenik meg az előttünk fekvő törvénycsomagban. A továbbiakban én ezek közül a közoktatási törvényről szólnék. Előbb arról, hogy főbb céljaiban mit akar ez a törvény elérni, másodikként főbb elveiről és végül, harmadikként egyes főbb intézményeiről - az alapon fekvő koncepció ezekben a problémakörökben jelenik ugyanis meg. A törvényjavaslatban kifejezett célok közül a fontosabbak: a nevelési, műveltségi színvonal általános emelése; oktatási-nevelési rendszerünk olyan átalakítása és fejlesztése, amely kifejezi új alkotmányos, kulturális és eszmei értékrendünket, nemzeti hagyományaink és európaiságunk lényegét, nemzetközi egyezményekben is vállalt kötelezettségeinket; az önkormányzatiság, a korszerű irányítás érvényesítése, hogy a szülők, tanulók, pedagógusok, a helyi önkormányzatok, az egyházi és magániskola- fenntartó közösségek, a szakmai érdek-képviseleti szervek, a központi és regionális irányító szervek lehetőleg jól harmonizáló cselekvési rendszere a szakmaiság és a demokrácia értékeit jól gyümölcsöztesse; a lehetőségek és jogi keretek megteremtése az új iskolafenntartók - egyházak, magánalapítványok, külföldiek - körének bővítéséhez; olyan sokszínű és nyitott iskolaszerkezet kialakítása, amely megfelelően szolgálja az e téren már megjelent igényeket; ennek megfelelően olyan tanterv- és követelményrendszer kiépítése, amely a szakmai, iskolai, pedagógiai autonómia és szabadság mellett biztosítja az általánosan követelhetőt; a társadalmi, gazdasági, demográfiai és munkaerő-folyamatok megfelelő számbavétele; korszerű finanszírozási rendszer kiépítése. Kodály Zoltán óta különösen nem vitatható a zenei és művészeti képzés az iskolák pedagógiai tevékenységében, és ennek szükséges törvényi erősítése is időszerű. Az óvodai nevelésben eddig is jelentős értékek fenntartása, fejlesztése fontos célkitűzése a tervezetnek. Nagyobb elkötelezettséggel, szeretettel kell viseltetnünk a fogyatékosságban szenvedők hátrányainak lehetséges kiegyenlítésében - ez is célja a törvényjavaslat erre vonatkozó részletes szabályozásának. Miként a célok, amiket röviden vázoltam, az alapon fekvő elvek is fontosak. Ezek nemcsak meghatározó statikai hordozói a törvénynek, de nagy szerepük lesz a mindennapi gyakorlat alakításában is. (17.00) Hadd nevezzem meg a legfontosabbakat: a tanszabadságot és a tanítás szabadságát, a tízéves tankötelezettséget, az intézményi iskolaalapítás szabadságát, emellett a helyi önkormányzatok és az állam általánosiskola- fenntartó kötelezettségét, a közoktatásnak a törvényjavaslatban meghatározott ingyenességét, a világnézeti és a vallásszabadság tiszteletét, a türelmet, a másság természetes elismerését, a nemzeti és etnikai kisebbségek anyanyelvi neveléséhez és oktatásához való jogát, mindenfajta diszkrimináció tilalmát, az önkormányzatiságot, a gyermeki és szülői, az emberi jogok biztosítását az alkotmányos és nemzetközi alapokmányoknak megfelelően, a nevelési, oktatási intézmények és pedagógusok szakmai önállóságának, alkotó, nevelő, tanító szabadságának biztosítását, a tanítás tárgyszerűségét és nézetbeli kérdésekben a többelvűség elvét az önkormányzati és állami iskolákban, az európai értékrendben kialakult alapvető erkölcsi tanok tanítását s az ezek szerinti nevelés, továbbá a vallásoktatás lehetővé tételét önkormányzati és állami intézményekben is, az egyenlő anyagi elbánás elvét a nem állami nevelési intézmények és iskolák javára is, olyan arányban, amilyen arányban ezek közcélú nevelési, oktatási feladatokat látnak el, állami, illetve önkormányzati feladatokat vállalnak el, a sokféleségben a természetszerűleg indokolt mértékű egység biztosítását, ennek ésszerű eszközei útján. Ezekben vázoltam a főbb elvi alappilléreit a törvényjavaslatnak. A törvényjavaslat főbb intézményeiről még szólnék: előbb az iskolarendszerről szólnék. Az iskolarendszer sokszínű és nyitott, átjárható jellegét szeretném külön kiemelni. Ennek lényeges elemei, hogy az általános műveltséget megalapozó, kötelező általános iskola, mint intézmény tíz évfolyamossá válna. Ebből az 5., 7. és 9. évfolyamtól kezdődően át lehet lépni 8, 6, illetve 4 évfolyamos gimnáziumba vagy szakközépiskolába. A kötelező, az általános műveltséget megalapozó tízéves nevelés és oktatás tehát ebben a rugalmas, átjárható rendszerben is teljesíthető lesz a törvény értelmében. De teljesíthető természetesen a tíz évfolyamos általános iskola végigjárásával is, a szakközépiskola és a gimnázium imígyen tehát lehet 8, 6 és 4 évfolyamos. A gimnázium egy évvel meg is hosszabbítható. Az utolsó három évfolyamon idegennyelvű, humán, természettudományos vagy más szakirányú osztályok szervezhetők. Ez az eötvösi terv és a külföldi líceumi gyakorlat mintájára jól szolgálhatja a gyakorlati életpályát, az arra való készülést, és a magasabb műveltségi igények, így a felsőoktatás növekvő igényességének is javára lehet. Míg a szakközépiskola az utolsó évfolyamot követően szakmai vizsgára készít fel, addig a munkába állást segítő elméleti és gyakorlati foglalkozás a gimnázium oktatási követelményei teljesítése mellett gimnáziumban is tartható. Sok jó szakiskolánk felkészült pedagógusaival arra is vállalkozhat a törvénytervezet intenciója szerint, hogy mintegy visszanyúl a tízéves általánosiskolai-képzés utolsó két évfolyamához, azt is végigviszi és így teljesíti ki szakiskolai programját. Azok is, akik végig bentmaradnak a tízéves általános iskolában, mindenképp a műveltség magasabb fokán lépnek ki az életbe, gyakorlati pályára avagy szakiskolába, gyakorlati pályájuk megkezdése előtt. Bizonnyal érzékelhető - tisztelt képviselők -, hogy valóban nyitott, a társadalmi, gazdasági igényekhez, az egyéni adottságokhoz és tervekhez, a sokféle kihíváshoz rugalmasan idomuló iskolarendszer képe jelenik meg a törvénytervezetben. Teret enged a pályaválasztás egyénenként eltérő optimális idejének, nem kényszeríti ezt ki mindenkitől egyformán 14 éves korban. A lehetőségek változatainak választását az iskolatípus működtetése oldaláról természetesen a fenntartókra bízza, miközben az alaptípusok működtetése mindenképp az önkormányzatok kötelessége. A már kibontakozó hazai gyakorlat is azt mutatja: jó, ha a törvény utánamegy ennek a fejlődésnek. Értelmes szerepét a nemzetközi gyakorlat is tanúsítja. Ez vezet át a nemzeti tanterv intézményéhez. A sokszínűségben, nyitottságban és átjárhatóságban szükség van az egyes nevelési és képzési szinteken a követelmények meghatározott körének stabilitására, jellegadó önazonosságára, arra, hogy a készségekre és az ismeretekre orientálva mi célból, mit és hogyan kell tanítani, mit kell tudni. Például az általános iskolai képzés tízéves. Mit és hogyan kell tanítani, tudni a gimnáziumi, szakközépiskolai, illetőleg szakiskolai képzésben, ha a tízéves, általános műveltséget megalapozó évfolyamokra is kiterjed, mint a szakirányú képzés utolsó három gimnáziumi évében? Ennek jól strukturált elveit és közös tartalmi követelményrendszerét foglalják magukban a nevelés és az oktatás tantervi alapjai. Ezek körében lesz meghatározva a nemzeti alaptanterv, amely általános elvekre és követelményrendszerre tagolódik, és iskolatípusonként kerettantervekre differenciálódik, a konkrét iskola és nevelőtestület szakmai kreativitása és autonómiája útján pedig helyi tantervvé konkretizálódik. A törvényjavaslat meghatározza a tantervi alapok kidolgozásának intézményi és eljárási kereteit, legáltalánosabb céljait és elveit. Innen a felelős szakmai közösségek és fórumok dolga lesz, hogy kimunkálják ezeket a részben normatív, részben leíró, magyarázó instrumentumokat, mint a közoktatásügy nagy fontosságú chartáit, hogy aztán az önkormányzati szférában, az iskola autonómiájában és a kormányzati szféra döntéseiben kiadják őket. Ez a törvényjavaslat szerint is többéves cselekvési sorozatot feltételez. Idáig egyetértés is van a különböző pedagógiai iskolák és fórumok között. Ezt támogatja az a tény is, hogy hasonló tantervi chartastruktúra általános a fejlett nyugati országokban, hasonló a kiadás rendje is. Megerősíti ezt az OECD egészen friss véleménye a magyarországi iskolapolitikáról. A pedagógustársadalommal sokunk felelőssége, hogy ezek az instrumentumok a már összegyűlt sok bölcsesség és tervezet értékével egyfajta teremtő szintézisben mielőbb elkészüljenek. Szólnom kell végül a törvényjavaslat egy további fontos kérdéséről. Arról nevezetesen, hogy a vallási, világnézeti és lelkiismereti szabadság hogyan jelenik meg, hogyan jelenjen meg közoktatásügyünkben. A törvényjavaslat e tekintetben alkotmányos alapelveinkre és azokra a nemzetközi egyezményekre, azokra a közjogi nézetekre épít, amelyeket ma irányadónak kell tekintenünk. Ezek lényege a következőkben áll ebben a kérdéskörben. A világnézeti, vallási és lelkiismereti meggyőződés szabadsága, mint érték, az ember emberi mivoltához, nembeli lényegéhez tartozik. A korszerű közjogi gondolkodás szerint ezt nem is a jog, nem is az állam adja. A jognak ezt mint feltétlen értéket, tisztelnie és védenie kell! Ezt teszi például, amikor a szólásszabadság, a sajtószabadság, a kommunikációs szabadság, a gyülekezési szabadság, az egyesülési szabadság jogi garanciáit törvénybe írja. Ezt teszi most is ez a törvényjavaslat, amikor biztosítja az iskolaválasztás szabadságát, hogy a szülők - választásuk szerint - világnézetileg elkötelezett vagy világnézetileg el nem kötelezett iskolába járathassák gyermekeiket. Akkor, amikor biztosítja a nem helyi önkormányzati és nem állami iskolák alapításának, működtetésének jogát, amikor ezek anyagi támogatásában a közérdekűségből és az egyenlő elbánás elvéből indul ki; amikor az állami vagy az önkormányzati iskolák egyházi átvételénél a szülők többségi akaratára, szerződéses megállapodásra, a türelem és a kölcsönös megértés követelményeire épít; amikor kimondja, hogy az ilyen megállapodás nem jelenthet aránytalan terhet azokra, akik az önkormányzati iskolát választják; amikor úgy rendelkezik, hogy az állami és a helyi önkormányzati nevelési, oktatási intézmény nem lehet elkötelezett egyetlen vallás vagy világnézet mellett sem, az ismereteket és a világnézeti információkat tárgyilagosan és többelvűen kell közvetítenie. (17.10) Ez nem jelent értékmentességet, értéksemlegességet, mert az alapvető erkölcsi ismeretek elsajátításával, az európai értékrend szerint kell nevelni és tanítani; amikor kimondja, hogy a közoktatás állami és helyi önkormányzati intézményeiben, óvodában, iskolában, kollégiumban lehetővé kell tenni a hit- és vallásoktatást, ennek körében az ilyen tartalmú nevelést, aminek megvalósítása az érintett egyházak feladata. Ehhez az iskolának megfelelő együttműködést kell tanúsítania, amiként ezt a helyi iskolai önkormányzatiságban, az érintettek konszenzusában megállapítják. Mindenkinek látnia kell, hogy e kérdésben nemcsak a mondott jogelvekről következik a kooperációkötelesség, nemcsak alkotmányos jogokról és kötelességekről van szó - mindenekelőtt természetesen ezekről. Szó van azonban a hittanra járó milliónyi gyerek és szüleik természetes igényéről, ennek természetes elismeréséről, emberi, nemzeti, közösségi önbecsülésünkről, a civil társadalom kultúrájáról, a másság természetes tiszteletéről, türelemről, politikai, etikai érettségünkről. A törvényjavaslatban ezt kérjük mindenkitől. Szólni kellene még sok intézményről a törvényjavaslatban, a tanulók, a pedagógusok jogainak széles köréről, a szakképzésről, az iskolaszékről, a diákönkormányzatról, a kormányzati és regionális oktatásügyi szervekről, a finanszírozásról, egyes intézmények, a törvényjavaslat egyes intézményeinek hatálybalépési fokozatosságáról és így tovább. Bízom azonban abban, hogy a törvényjavaslat arról, amit mond, világosan beszél. Amit befejezésül hangsúlyozni szeretnék: itt mindennek a gyerekért, a tanulókért, a jobb és műveltebb jövő generációért kell szólnia. A törvényjavaslatnak és minden erőfeszítésnek ezt kell szolgálnia. Biztos lehetne jobb és tökéletesebb törvényt alkotni. Ebben az irányban lesz nagy szerepe a parlamenti vitának és az önök indítványainak. De a tökély megteremtésének kísértésébe nem kívántunk és nem is volna jó, nem is volna szabad esni. Hosszú előkészítés és annyi felelős fórum vitája, vívódása és állásfoglalása után - amiben nemzetközi szakmai fórumok pozitív biztatása, bátorítása is szerepel - most a társadalom a törvény elfogadásával teremtő nyugalmat vár. Ez az igény hallatszik mind erősebben az ország számos területéről. Azt kérem az ellenzéktől és a koalíciótól is, legyen koncepciózusan kritikus. Ne általánosságokat vagy önmagukért való elméleteket fogalmazzon - ilyenből már van sok. Én is tudnék még néhányat mondani, ha volna sok valamennyiünk drága idejéből. Most egy jó törvény kell az országnak, ehhez használjuk az okos szót, mert József Attila csodálatos Ódájának szavaival szólva: "Csak a törvény szava a tiszta beszéd." Ehhez kérem segítségüket, és köszönöm a türelmüket. (Taps.)