Szőr Gyula (SZDSZ)

1993. május 17.

SZŐR GYULA, az SZDSZ képviselőcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm a szót, Elnök Úr. Tisztelt Ház! A politikai rendszerváltás és a piacgazdaság kiépítése érdekében tett intézkedések az iskolarendszer egyetlen elemét sem zilálták úgy szét, mint a szakképzést. A szocialista nagyüzemek átalakulásával megszűntek azok a gyakorlóhelyek, ahol korábban az ipari tanulók 85%-a tanulta a szakmát. Egy pillanatig sem kell sajnálnunk, hogy a gyakorlati képzésnek ez a módja lényegében összeomlott, mert igen magas arányban bocsátott ki komoly szaktudással nem rendelkező kváziszakmunkásokat. Többek között ez az oka annak, hogy ma annyi szakmunkás munkanélküli, mert az így képzett kváziszakmunkások nem képesek alkalmazkodni a piacgazdaság szigorúbb követelményeihez. A gyakorlati képzés korábbi kereteinek összeomlása azonban olyan űrt teremtett, amelyet mind a mai napig nem sikerült kitölteni. Az iskolák kétségbeesett próbálkozásokat tesznek annak érdekében, hogy a képzés stabilitását továbbra is biztosítsák, de ezek a kényszermegoldások többnyire nem vezetnek a képzés színvonalának emeléséhez. Néhány szakmunkásképző iskolában olyan erős a tehetetlenségi nyomaték, hogy a gyakorlóhelyek elvesztése és az adott szakmához tartozó vállalatok leépülése, sorozatos csődje ellenére tovább oktatják az elavult, igazi perspektívákat nem kínáló szakmákat, máshol pedig a szülők anyagi teherbíró képessége a feltétele annak, hogy a gyerek a mai és holnapi piacon versenyképes szakmát tanuljon, mert a gyakorlás lehetőségét olykor jelentős összegekért meg kell vásárolni. Az elmúlt három évben nem alakult ki az átalakulás mikéntjére vonatkozó határozott és világos koncepció. Az intézmények elbizonytalanodtak, éppen ezért érthető, hogy nagy várakozás előzte meg a szakképzési törvény beterjesztését. Az előttünk fekvő törvényjavaslat egy differenciált, a munkaerőpiac jelenlegi és jövőbeli igényeihez rugalmasan alkalmazkodó szakképzési intézményrendszer kialakítását tűzte ki célul, illetve az ehhez szükséges szabályozási kereteket kívánja megteremteni. (18.40) Úgy ítéljük meg, hogy a javaslat számos ponton jó megoldásokat kínál, és alkalmas a kitűzött célok megvalósítására. A szabályozásnak azonban három olyan lényeges eleme van, amelyben nem értünk egyet az előterjesztő álláspontjával. Az első vitapont a középfokú intézményrendszer szerkezetéhez kapcsolódik, és ilyen módon egyaránt érinti a közoktatási és a szakképzési törvényt is. A második vitapont az Országos Képzési Jegyzék és a szakképzési törvény viszonyát érinti. A harmadik pedig a gyakorlati képzés átalakításával kapcsolatos javaslatot. Ami a középfokú iskolarendszer szerkezeti átalakítását illeti, teljes mértékig egyetértünk abban, hogy az iskolakötelezettség 16 éves korig tartson, hogy ez mindenki számára tíz általánosan képző osztály elvégzését jelentse, és alapvizsgával záruljon. Indokoltnak tartjuk ezt egyrészt azért is, mert a nyugat-európai országokban is ez az általános gyakorlat, másrészt azért, mert a jelenlegi gazdasági helyzetben az iskolarendszerből kikerülő 14-16 éves szakképzetlen fiatalokra biztos munkanélküliség vár. Ezeket a fiatalokat pillanatnyilag a teljes marginalizálódás és a végleges leszakadás veszélye fenyegeti. Ha tovább maradnak az iskolában, akkor egyrészt csökken a munkanélküliség és valamelyest nő másrészt a beilleszkedés esélye. Indokoltnak tartjuk a tíz tanévig tartó általános oktatás bevezetését azért is, mert így kitolódik a szakmaválasztás időpontja, nő a megfontoltabb döntés esélye, és a gyerek később, érettebb fővel, felvértezettebben lép be a munkaerőpiacra. Egyetértünk a törvényjavaslattal abban is, hogy az alapvizsgára történő felkészítést általános iskolában, gimnáziumban és szakmai iskolákban egyaránt vállalhassák, hiszen a szakmai iskolák e tekintetben nem állnak rosszabbul, mint az általános iskolák. Ők is rendelkeznek olyan képzettségű pedagógusokkal, akik ezt a feladatot meg tudják oldani. Nem értünk viszont egyet a szakközépiskola és a többi szakmai képzést végző iskolatípus merev szétválasztásával. Véleményünk szerint valamennyi szakmai iskolának, a jelenlegi szakközépiskolának, szakmunkásképzőnek és szakiskolának lehetővé kellene tenni, hogy adottságaitól függően, az alapvizsgát követően, egy-két-három vagy akár négyéves szakirányú képzést, valamint felsőfokú továbbtanulásra, érettségire felkészítő képzést is folytathasson, és az érettségizett, de tovább nem tanulóknak is indíthasson szakképző osztályokat. Tehát a törvényjavaslattal ellentétben egységes szakiskolai intézménytípus bevezetését javasoljuk. Először azért, mert a szakképzésben az utóbbi három évben lezajlott spontán folyamatok arra az eredményre vezettek, hogy a szakképző iskolák majdnem fele, 45%-a már jelenleg is több képzési célú, időtartamú és fokozatú szakképzést folytat. Ezekben az iskolákban egyszerre folyik négyéves szakközépiskolai, hároméves szakmunkásképzési és kétéves szakiskolai képzés. Az iskolák autonómiáját erősítené, ha ezeknek a törekvéseknek továbbra sem szabnánk korlátot, rájuk, illetve a fenntartójukra bíznánk a különböző képzési formák megválasztását. Ilyen mennyiségű vegyes típusú iskola esetén már egyébként is indokolatlannak látszik a differenciált szabályozás fenntartása. Másodszor azért, mert az egységes szakképző iskola bevezetése, ahol az egyes osztályok képzési célja elkülönülne, és a szülők és gyerekek számára is világossá válna: lényegében ugyan megszüntetné a jelenlegi szakközépiskola típusát, de ezt nem tekintjük komoly veszteségnek, hiszen a szakközépiskola mindig is egy olyan hibrid képzési forma volt, amely a négyéves képzési idő alatt az érettségire is megpróbálta felkészíteni a tanulóit, és egyúttal szakmát is akart adni a kezükbe. Ezt a kettős célkitűzést a gyakorlatban nem mindig lehetett tisztességes színvonalon végrehajtani. Harmadszor azért, mert az egységes szakiskolai képzés bevezetésével lényegében megoldódna a jelenlegi szakmunkásképzők problémája is. A szakmunkásképzők mindig is a középfokú iskolarendszer mostohagyerekei voltak. Helyzetük az elmúlt évek változásai következtében még bizonytalanabbá vált. Pillanatnyilag sok ilyen intézmény a megszűnés veszélyével kénytelen szembenézni, míg az általunk javasolt megoldás megteremtené a lehetőséget számukra, hogy a középfokú intézményrendszer egyenrangú tagjaivá váljanak, és a korszerű, a kor követelményeinek megfelelő képzés műhelyeivé alakuljanak át. Ha a jelenlegi tendenciák tovább folytatódnak, akkor jelenős értékek, épületek, oktatási eszközök mennének veszendőbe. A meglévő értékek elpazarlásával szemben a minőségi átalakulás lehetőségének a megteremtése sokkal célszerűbb megoldásnak látszik. Negyedszer azért, mert az egységes szakiskolai koncepció a szakképző iskolák feladatává tenné a kevésbé elméletigényes, rövid tanulmányi időt igénylő szakképzést is. Így meg lehetne szüntetni a nem fogyatékos gyerekeknek szánt, úgynevezett speciális szakképzést. Ez a képzési forma pillanatnyilag a máshova fel nem vett, a mindenhonnan kihullott fiatalokat érinti, és hatékonysága erősen megkérdőjelezhető. Hiányoznak ugyanis a technikai feltételek, és sok esetben nem elégséges az oktatók szakmai felkészültsége sem. Az általunk javasolt egységes szakképző iskolában az alapvizsga letétele után egyéves szakképzéssel azok a gyerekek is elsajátíthatnák a nem túlságosan elméletigényes szakmákat, akik jelenleg ágazati szakképzés címén parkolnak, majd munkavállalásra esélytelen, szakképzetlenként kezdik felnőtt pályafutásukat. Az ebben a képzési formában részt vevő fiatalok sorsa már csak azért sem közömbös, mert számuk az elmúlt két tanévben több mint tízszeresére emelkedett. Ötödször azért, mert az egységes szakiskola bevezetése szakmai specializáció irányába fejlesztené tovább az intézményrendszert. Javaslatunk ugyanis azzal az eredménnyel járna, hogy az intézmények többsége egy-két szakirány köré szerveződne, és ezen belül biztosítaná a tanulói számára a különböző képzési fokozatokat. Azt reméljük, hogy ebben az esetben a kevésbé elméletigényes képzési szinteken is ugrásszerűen javulna az oktatás minősége. Hatodszor azért, mert reményeink szerint az egységes szakiskolai képzés bevezetése megszüntetné a középfokú szakmai iskolák évtizedek óta fennálló merev hierarchiáját. A képzés színvonalában és jellegében nem az iskolák közötti különbségek lennének a döntőek, hanem az egyes intézményeken belül teremtődnének meg a differenciált képzés feltételei. Így jelentősen megnőne az esélye annak, hogy a különböző képzési fokozatok egymásra épüljenek, hogy az alacsonyabb képzettségi szintet nyújtó fokozatok ne váljanak zsákutcává. Emellett az így létrejövő, szükségszerűen nagyon vegyes társadalmi összetételű iskolákban a különböző rétegekből érkező gyerekek egymás iránti toleranciája is megerősödhetne, és ez sokat segíthetne a társadalmi érintkezésben még meglévő rendies viszonyok felszámolásában. Mint említettem, a második vitapont az Országos Képzési Jegyzék és a szakképzési törvény viszonyát érinti. A törvénytervezet pontosan rögzíti, hogy az Országos Képzési Jegyzéknek milyen követelményeknek kell eleget tenni. Ezekkel a követelményekkel mi teljes mértékig egyetértünk, de éppen ezért elképzelhetetlennek tartjuk, hogy a szakképzési törvény előbb lépjen hatályba, mintsem az Országos Képzési Jegyzéket elkészítették és nyilvánosságra hozták volna. Álláspontunkat a következőkkel indokoljuk. A jelenlegi szakképzési struktúra modernizációra szorul, az elavult, funkciótlanná vált szakmákat ki kell gyomlálni, és meg kell teremteni az újonnan jelentkező igényeknek megfelelő szakmai képzés feltételeit. Ezt a feladatot a törvényhozás nem képes megoldani. Egy átgondolt képzési jegyzékre, amely a szakmák neve mellett az adott szakma képzési idejét, tantárgyi követelményeit is tartalmazza, vár az a feladat, hogy ezzel a rendkívül fontos problémával megbirkózzon. Ugyancsak a képzési jegyzék elkészítése a feltétele annak, hogy a szakképzés területén is elkezdődhessen a szakmai tantervek átalakítása és korszerűsítése, mert a szakmai képzést megdöbbentő anakronizmusok terhelik. A Munkaügyi Minisztérium osztályvezetője szerint "A szakképzés szakmai infrastruktúrája elképesztően elmaradott állapotban van. A szakmunkásképzők jelenleg 2600-féle tankönyvet használnak, amelynek közel 80%-a elavult. Van közöttük olyan, amelyet 30 évvel ezelőtt írtak." A halaszthatatlan és radikális változtatásokat csak a képzési jegyzékhez igazodva lehet végrehajtani. És végül, miután a képzési jegyzék tartalmazza, hogy melyik szakmában melyik képzési forma menynyi időt vesz igénybe, és milyen munkakörök betöltésére ad képesítést, így a képzési jegyzék közrebocsátása tájékozást és garanciát jelentene a szülőknek, illetve számonkérhető felelősséget jelentene az iskoláknak. (18.50) Enélkül a törvénytervezetben vázolt szakképzési struktúra hatékony működése elképzelhetetlen. Végül semmiképpen nem tudjuk elfogadni a tanulószerződéses rendszer bevezetését. Nem értünk egyet azzal az elképzeléssel, hogy a gyerekek egy részének gyakorlati képzését ezentúl csupán a tanulók és a termelőegységek által megkötött közvetlen szerződések garantálják. Célszerűbbnek tartjuk, ha a szakképzés továbbra is iskolarendszerű feladat marad, vagyis a szakképzésen belül nemcsak az elméleti oktatást, hanem - a gazdálkodó egységekkel együttműködve - a gyakorlati képzést is a szakképző iskolák biztosítják. Az iskolák továbbra is vállaljanak garanciát arra, hogy biztosítják tanulóik számára a megfelelő színvonalú és tartalmú gyakorlati képzés lehetőségét. Ez csak úgy lehetséges, ha ők kötnek szerződéseket a gazdálkodóegységekkel, és ők egyeznek is meg a képzés feltételeiről. Álláspontunkat a következőkkel indokoljuk: Először: a törvénytervezet az elméleti és gyakorlati oktatás szervezeti különválasztására épülő kettős modellt a német gyakorlatból veszi át. Ez a megoldás ott sem működik problémamentesen, pedig ott egy nagyvonalúan finanszírozott iskolarendszer és stabil gazdaság biztosítja a hátterét. Németországban a kettős modell hatékony működésének nélkülözhetetlen eleme a gazdasági kamarák aktív részvétele a képzés feltételeinek megteremtésében: szabályozzák a képzés tartalmát, ellenőrzik annak színvonalát, és finanszírozzák a tanárok és a tanulók továbbképzését, és még nagyon sok egyéb feladatuk is van. Nálunk a gazdasági kamarák kiépülése még éppen hogy csak elkezdődött - úgy is fogalmazhatunk, hogy alig-alig léteznek. Ráadásul kamarai törvényünk sincs még. Aligha képzelhető el, hogy belátható időn belül képesek lennénk a gyakorlati képzésben betölteni azt a szerepkört, amelyet a jelentős múltra és e téren is komoly hagyományokra visszatekintő német rokonszervezetek be tudnak tölteni. A tanulói szerződés bevezetését a törvénytervezet is a kamarai törvény megalkotásához köti. De a rendszerváltás eddigi tapasztalatai meggyőzhettek bennünket arról, hogy a törvény megalkotásától még nagyon-nagyon hosszú az út az igazán működőképes szakmai szervezetek kiépüléséig. Másodszor: a tanulói szerződés bevezetése ellen szól az is, hogy a szociológiai kutatások bizonyították: az ipari tanulók a gyakorlati képzés során túlságosan ki vannak szolgáltatva a termelőegységek napi gazdasági érdekeinek. Ezek az érdekek pedig gyakran azt eredményezik, hogy segéd- és betanított munkásként használják őket, és a képzés követelményeit elhanyagolják. Ha a gazdaság jelenlegi rossz helyzetében, az átalakulás kínjai és bizonytalanságai közepette kizárólag a tanulószerződés volna hivatva biztosítani a képzés színvonalát és a tanulók jogainak érvényesülését, ez bizonyosan a színvonal romlásához és a gyerekek növekvő kiszolgáltatottságához vezetne. Harmadszor: azért sem érthetünk egyet a tanulószerződések bevezetésével, mert ez a képzés teljes idejére ugyanahhoz a gazdálkodószervezethez kötné a gyereket, márpediglen a szakma megfelelő színvonalú elsajátításához ennél szélesebb körű gyakorlati tapasztalatokra van szükség. Bizonyosra vehető, hogy a végig azonos munkahelyhez kötött gyakorlati képzés nem növelné a magasan kvalifikált szakmunkások arányát - sokkal valószínűbb, hogy ilyen körülmények között a betanított szintű képzettséggel rendelkező kváziszakmunkások száma gyarapodna ismét. Az ő elhelyezkedési esélyeikről pedig mindennél többet mondanak a munkanélküli-statisztikák arányszámai. Negyedszer: nem vitatjuk ugyan, hogy a tanulószerződéses rendszer bevezetése enyhítene azoknak a szakmunkásképző iskoláknak a gondjain, amelyek - a nagyvállalatok sorozatos csődjével, illetve átalakulásával - elvesztették korábbi gyakorlóhelyüket, de méltánytalannak tartjuk, hogy ennek a válságos helyzetnek az összes ódiumát a szülőkre hárítsuk. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a tanulószerződés intézménye elsősorban az előnyösebb pozíciójú családoknak kedvezne, és a hátrányosabb helyzetből érkező gyerekeknek újabb súlyos hendikepet jelentene. Olyan verseny indulna meg ugyanis a jobb gyakorlóhelyekért, amely a jelenlegi kedvezőtlen tendenciákat csak felerősítené. Utaltunk már rá, hogy a magasabb presztízsű szakmák esetében a gyakorlóhely biztosítása már ma is jelentős, olykor több százezer forintos áldozatvállalásra készteti a szülőket. A törvényjavaslat elvileg kimondja ugyan, hogy a magyar oktatási rendszer az első szakma megszerzéséig ingyenesen biztosítja, de megfelelő garanciák nélkül ez a szándék megmarad a deklaráció szintjén. Csak a szakképző iskolák szerződéskötési kötelezettsége biztosíthat megfelelő védelmet a sokszor monopolhelyzetbe kerülő gazdálkodóegységek önkényességével szemben, és csak ez garantálhatja, hogy a nehéz anyagi helyzetű családokból érkező gyerekeket ne zárhassák ki a szakmatanulásból. A szakmunkásképzés eddig - összes ellentmondásával együtt - az alsó társadalmi rétegek mobilitásának egyik fontos csatornája volt. Nem engedhetjük meg, hogy a szükséges és elodázhatatlan átalakítás során ezt a funkcióját elveszítse. Végezetül: a törvénytervezetet általános vitára alkalmasnak tartjuk, és az általános vita során megfelelő módosító indítványokkal megpróbáljuk azt számunkra is elfogadhatóvá tenni. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)