Tóth Sándor (KDNP)
TÓTH SÁNDOR (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A történelem nem felejt, így tartja a tudomány, amint az oktatásban és a nevelésben is szinte végtelen az idő. Tapasztalat tapasztalatra épül és politikai, társadalmi változások újabb és újabb feladatokat rónak oktatóra, nevelőre, törvényalkotókra egyaránt. Nehéz manapság erasmusi módon gondolkodni és olyanokat találni, akik ezt a nemes, humanista gondolatot úgy követték és követnék, ahogyan ő. Akik az értékrendet értékrendnek tartják és tudják, mit jelent a kereszténység Európa műveltségében, de igyekeznek szintézist teremtve, minden jóra rábólintani. Erasmus tragikusan önmagára maradt, mert amint róla a híres Stefan Zweig írja, "látta, hogy milyen kevés az ész hatalma a valóság felett". S bárhová nézett ő, Shakespeare sorainak értelmével találkozott: "Az érdem itt koldusnak születik, és hitvány semmiségre pompa vár, és árulás sújt minden szent hitet, és becsületet rút gyanú aláz." Visszapillantásunk az elmúlt időre ebben sem tévedhet, de az előretekintés parancsa erősebb bármely kritikai szónál és mint a görögök, a sokoldalú ember nevelésére kell törekednünk egy nem könnyű, nagyon is változó korban. S ha a politikai hatalom gyakorlásában alapvető a szolgálat szelleme, amely tisztává teszi a cselekvési szándékokat, mennyivel fontosabb ez az oktatásban, nevelésben, amikor a hangsúlyt a második szóra kell hogy helyezzük. Napjaink európai rangú iskolatörténészének, dr. Mészáros Istvánnak elég csupán a legutóbbi években írt úttörő jelentőségű munkáit tanulmányozni, hogy lássuk: egy valódi iskolaképben az oktatás és a nevelés szét nem választható és a magyar pedagógiában is mily nagyszerű mesterek álltak tanítványaik mellett a kisiskolától az egyetemekig. A kezünkben lévő közoktatási törvény reménység az értékeket összefoglaló törekvés megvalósítására, amely a Szent Pál-i liberalizmus szellemében ezt hirdeti: "Vizsgáljatok meg mindent, és ami jó, cselekedjétek!" A törvényjavaslat, minden ellenkező híresztelés ellenére, helytálló helyzetelemzésre épül, amikor az elérendő célt megjelöli: szerkezetében, tartalmában és oktatóiban, vagyis, hogy meg kell újítani a teljes magyar oktatást, amint annak részét, a közoktatást is. A funkció tekintetében mégis mit látok problematikusnak? A jelen társadalom elvárásaihoz az oktatás javára félő, túlságosan is hiányoznak az anyagi, a tárgyi és a személyi feltételek jelenleg. A gondom nem csupán abból ered, hogy az alapkoncepció vázlatos, hanem a miből és a hogyan állandóan kitetsző bizonytalanságából is. A felsőoktatáshoz hasonlóan, legalábbis párhuzamosan jelen-jövő láncolatában egy konszenzuson alapuló közoktatási koncepció, egy új pedagógiai nyelv bevezetése úgy érzem, nélkülözhetetlen lenne, vagyis hogy tudjuk, miről beszélünk. Egy alapkoncepció mindig megkönnyíti az amúgy is bonyolult összefüggések megfogalmazását és éppen az oktatásban, nevelésben a prioritás kijelölését. Ne felejtsük el, a régi gyakorlat még a domináns, ami a pedagógiai értékfelmérésben annak a lemaradásnak a jelenléte, amely jellegénél fogva aligha változhat egyik napról a másikra. A fentiek szellemében érzem az Átmeneti rendelkezések című fejezet helyzetfelmérő hangvételét is. Ugyanakkor éppen a valós helyzetből kiindulva teszem mérlegre az iskola strukturális átalakítására vonatkozó megfontolásokat. Nem a tartalmában kifejezett cél aggaszt, az valóban európai és modern, csupán a praxis eddigi, egyedi példái sugallják: az átmeneti időszak meghaladása után lesz-e igazán funkcióképes és általános a monolitrendszer felbomlását követő új gyakorlat, s ez nem kérdésként, hanem megállapításként hangzik el. Maga a törvény is utal rá: "Az e törvény alapján - olvasom - kialakítható iskolaszerkezet bevezetése a fenntartó döntésével történik. Az iskolaszerkezet átalakítása céljából többlet-költségvetési támogatás nem igényelhető." 123. cikkely (7) bekezdés. Pluralista társadalomban a sokszínűség erény. Ezért aggódva hiányolom a Nemzeti Alaptanterv végleges formáját az oktatás tartalmi alapkövetelményei érdekében, amint nem készültek el a kimenetet szabályozó, lezáró értékelési vizsgakövetelmények sem. A tervezetben ugyanis, véleményem szerint, a hangsúly az iskolatípusokról áttevődik a pedagógiai szintekre és az ezekhez kapcsolódó intézményekre. Kétségtelen, igaz a régiek bölcsessége: "Quem dii odire, pedagogum facere", azaz akit az istenek utálnak, gyűlölnek, abból pedagógust csinálnak. Csakhogy ebben a gyűlöletben a határtalan türelem jelentkezik, és amint már említettem, az idő. S ha régen azt tartották, a jó pap holtig tanul, tehet-e mást az új idők pedagógusa is? Ezért csak hangoztatni tudom: köz- és felsőoktatás menthetetlenül egymásra utalt, egyazon hivatás, és a szaktudományi felkészültség, a pedagógiai kultúra ennek a meghatározója. Szilasy János 1827-ben megjelent, A nevelés tudománya című munkájának fejezeteiben megjelenő követelmények ma is aligha lehetnek mások, például: természetes, jó ész, megfelelő könyvek olvasása, amely által szerezzen általános jártasságot a tudományokban, művészetekben a nevelő, oktató. De sorolhatnám a hét személyiségjegyet, köztük elsőként a hivatal, vagyis a hivatás szeretetét. (12.30) S bár a felsőoktatást illeti a címzés, itt sem hallgatható el, hogy az egyetemeken tovább folyik a tanári professzió leértékelődése, a tanárszakok leadása és így tovább. Így aztán leszögezhetjük, az oktatás-nevelés reformja mindenekelőtt a felsőbb szint függvénye. Ki kell mondanom, tudós tanárfők kellenek, akikről már annyiszor vallott a szakirodalom, vagy azok, akik maguk is szellemi haszonélvezői voltak példás tanítóknak, tanároknak, professzoroknak. Ők minden tudósságuk előtt emberek voltak. Jómagam csak Sík Sándorra utalok, a róla megrajzolt arckép híven igazolja, a nemes keresztény professzor, vérbeli pedagógus valóban a pánidea nevelési eszméjét követte, a minden értékre figyelő humanizmust. Ma is alapkoncepciója lehet egy jól működő oktatási törvénynek. Tisztelt Országgyűlés! A törvénytervezet józan, demokratikus centralizációja a közoktatási intézmény rendszerében dicséretes. Ennek működtetéséhez viszont nem olyan pedagógusokra van szükség, akik a szaktudomány, a metodika és a pedagógia avatott mesterei? De bizony ilyenekre. Kérdés, hányan lesznek, akik a tanítás mellett ezt is vállalják, és kik. A pedagógustársadalom nem egy tagjával beszéltem; önérzetében tiltakozik és aggódik, a módszer és a gondolkodás szabadsága mennyire érvényesül, ha különben a nagyon helyes regionális központ hivatalnokai netán szubjektív nemtetszésüket fejezik majd ki. Valljuk be, ez az érzékenység nem egészen megalapozatlan ma. Tisztelt Ház! Mint kereszténydemokrata képviselő, természetesen a KDNP álláspontját fogadom el a közoktatás finanszírozása kérdésében. "A közoktatásban való részvétel legyen mindenkinek egyaránt állampolgári joga és kötelessége. A közoktatás legyen ingyenes, és támogassa a hátrányos szociális helyzetű rászorulókat, az állam szektorsemlegesen finanszírozza, a fenntartótól függetlenül." Jómagam is a térítésidíj- és a tandíj- kötelezettségeket csak az előírt szakmai, tanulmányi kötelezettségek nem teljesítése esetén tudom elfogadni. Problematikus számomra a 115. cikkely b) pontja, amely az iskolai, kollégiumi diákkörben való részvételt pénzbeli térítéshez köti. A diákkörök fontosságát fölösleges kiemelni, hiszen mindenki tudja, mit jelent például egy diák önbizalmát e segédfoglalkozások jóvoltából visszaadni. Javaslatként is akár visszatérek a Nemzeti Alaptantervhez, amely az elfogadásra készülő törvénytervezet kiegészítéseként kezelendő, az alábbi szempontok szerint: 1. Az alaptanterv által meghatározott követelmények, értékelési és vizsgarendszer. 2. A struktúraváltás mint permanens folyamat megvalósításának, objektív feltételrendszerének kimunkálása. Tisztelt Ház! Engedjék meg, hogy epilógusként szóvá tegyem iskola, illetve óvoda és család kapcsolatát. Sok félrevezetés történt az elmúlt évtizedekben, de - és most utalok egy fontos nemzetközi konferenciára, amelyen az éppen itt mellettem ülő Horváth Tivadar barátommal vettünk részt a tavasszal - család, élet és társadalom aspektusából e konferencia tanulságait leszűrve hangoztathatom, a család a legelső iskola, ha tetszik, a legelső óvoda, ezért az óvodás korban az igazi esélyt a szülőknek adom meg - magam is nagycsaládos lévén, Tivadar barátom is -, és úgy érzem, keresztény családok megalapozó hitbeli, pedagógiai munkáját nem helyettesítheti senki és semmi. Természetesen a felekezeti óvodák fontosságát ez nem érinti. Hogy gond van a szülők felkészültségével? Ez már nem ebbe a tárgykörbe tartozik. A keresztény felnőttség a felkészülés kötelezettségét nem nélkülözheti. A kényelem sohasem erény. Mindezek után a törvényjavaslat elfogadását kérem. Köszönöm. (Taps a jobb oldalon.)