Tóth Sándor (KDNP)
TÓTH SÁNDOR (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Egy Széchenyi István tervezte címer, a sast itató istennő a nemzeti újjászületés optimizmusát fejezte ki a múlt században, s éppen a Magyar Tudós Társaság, az 1840-es évektől, elnevezésében, a Magyar Tudományos Akadémia életműködésére vonatkoztatva, amely tudós társaság már korábbi töprengések nyomán 1825. november 3-án Felsőbüki Nagy Pál szenvedélyes hangú szónoklatában fogalmazódott meg, s amelynek megvalósításához - tudjuk - Széchenyi István azonnal egyévi jövedelmét ajánlotta fel. A "legnagyobb magyar" - mint Kossuth Lajos mondotta - ekkor is "ujjait a kor ütőerére tevé, és megértette lüktetését. Százados hatásra számított lépései sem korán, sem későn nem érkeztek". A Magyar Tudományos Akadémia, a szellem fellegvára azóta is sok mindent kiállt, de olyan nemzeti intézményünk maradt, amely reménységünk szerint a jövőben csak erősíti értékes hagyományainak folytatását. Amaz első alapszabály, amely szerint mindenekelőtt kötelessége e társaságnak "a honi nyelvet mívelni és gyarapítani", jelentősen megbővült az idők során, és most is az a kérdés, "megújulása érdembeli lesz-e egy új és egy jó törvény által, amelynek nyomán a nemzet azzal is tanúságot tesz a jövőbe vetett tántoríthatatlan hitéről és életerejéről, hogy a magyar tudományos munka folytonosságát mostoha helyzetében is biztosítja." Igaz, 70 esztendővel ezelőtt hangzott el ez utóbbi megnyilatkozás, éppen a képviselőház törvényalkotásában az Akadémia támogatásáról. De nem valós-e ez a kép ma is? Tisztelt Országgyűlés! A Kereszténydemokrata Néppárt frakciója a Magyar Tudományos Akadémiáról szóló törvényjavaslat megítélésénél abból a tudománypolitikai alapelvből indul ki, amely szerint a Kereszténydemokrata Néppárt híve az emberiség haladását szolgáló alkotói gondolat kiteljesedésének, az erkölcs követelményeit tiszteletben tartó tudományos kutatás szabadságának. Széchenyi és a reformalapítók nyomán ezen elv megvalósulásának egyik intézményes eszközeként tekinti a Magyar Tudományos Akadémiát. Ahhoz, hogy lehetőleg tárgyilagosan mérlegelhessük az Akadémia törvényjavaslatában megnyilvánuló hatalom- és beavatkozásnövelő törekvések társadalmi érdekekre hivatkozó indokoltságát, vizsgálnunk kell, hogy országos érdekek figyelembevételével jogosak lehetnek-e ezek a törekvések. Elvi szempontból még azt is nézzük, hogy a törvényjavaslat a puszta deklaráción kívül valóban kínálja-e a kutatás szabadságát, a kutatás minőségének és a kutatási feltételeknek a javítását, továbbá hogyan biztosítja az alapkutatási eredményeknek a felsőoktatásba áramoltatásával a felsőoktatás színvonalának a kívánt mértékű emelését. A kérdés úgy is fölvethető, hogy az Akadémia kivívott-e a magyar társadalom előtt olyan tekintélyt, hogy az elismerésének kifejezéséül törvényi úton szélesíteni óhajtja az Akadémia tevékenységi körét. A törvényjavaslat lényege egyebek között e kérdés megválaszolásában rejlik. Az Akadémia 1830-tól számított 162 éves működése során sok világhírű tudóst választott tagjai közé, akik nemcsak hazánk kultúrájának színvonalát emelték, hanem akiknek tevékenységükkel szerzett nemzetközi tekintélyük hazánknak és a nagyvilágnak is dicsőséget szerzett. Akadtak tudósaink között a tudós névre sajnos méltatlanok is, és voltak közöttük olyanok, akik tudományos meggyőződésüket egyéni karrierjük érdekében minden lelkiismeret-furdalás nélkül feladták. A tudós mint a legmagasabb szintű szellemi tevékenységet végző értelmiségi elit tagja, munkájával egy ország kultúrájának teremtő, alkotó része, amiért nemcsak privilégiumokban megnyilvánuló méltó elismertsége nagy, de ehhez mérten a felelőssége is. Ez a szerzett tekintély és súlyos felelősség áttevődik a testületre is, amely a tudóst maga közé fogadja, esetünkben a Magyar Tudományos Akadémiára. Az egyes tudósok egyéni tekintélye és a tevékenységükkel járó felelősség testületükben nemcsak összeadódik, de a nemzet és a külföld előtt egyként kivívja a rangját. Ezért egy különösen nagy tekintélyű testület, mint a Magyar Tudományos Akadémia, rendkívül érzékeny kell, hogy legyen tagjainak tevékenységére, tudományetikai magatartására. Tisztelt Országgyűlés! Még fokozottabban áll ez a pártállami korszak Akadémiájára, amikor az már nemcsak az eredeti rendeltetésének megfelelő tudós testület, hanem egy idegen hatalmat kiszolgáló államhatalom része, szakigazgatási szerve is volt. Ez az Akadémia - meg kell mondanom - a ránk települt idegen kultúrát nemcsak kiszolgálta, hanem annak alkotórészévé vált. Ez az Akadémia, amely az előttünk fekvő törvényjavaslat által ki akarja szélesíteni tevékenységi körét, bizonyára a teljes reform híve, abban a babitsi szellemben, amely így nyilatkozott meg 60 esztendővel ezelőtt: "Az emberiség már-már egyetlen célja a harc lett, egymás pusztítása, kultúrája tisztán e harc érdekeit szolgáló anyagi kultúra. Látszólag sohasem voltunk oly távol a szellemi megújulástól, mint éppen ma. De az is lehet, hogy sosem voltunk oly közel hozzá." Ehhez mindenekelőtt egy mérsékelt öntisztulási gesztusra van szükség. Jelentős rehabilitációra, amely nemcsak régen elhalt akadémikusokra terjed ki, hanem az egyszerű kutatókat érintő súlyos sérelmek orvoslásának akár csak a szándékára is, lévén az Akadémia mindmáig kutatóintézeteinek állami főhatósága. Örömmel vennénk, ha a törvényjavaslat preambuluma dokumentálná a tevékenységének kiterjesztésére irányuló társadalmi igényt éppen az Akadémia szempontjából. E megállapítások mellett ugyanakkor minden tiszteletünk és elismerésünk azoké a tudományos teljesítményük alapján akadémikussá választott jeles tudósoké, akik példamutatóan, hivatásuknak élve alkotnak, és iskolájukban, tudományos műhelyeikben nevelik a tanítványaikat. Tisztelt Országgyűlés! A törvényjavaslat jogállása több oldalról kifogásolható. Mindenekelőtt azért, mivel a szöveg az Akadémia köztestületének tagjai közé sorol minden tudományos kutatót Magyarországon, lásd az 1. cikkely (2) bekezdését. Ez azt jelenti, hogy amíg az akadémikusok köztestületi jogaikat a közgyűlésen alanyi jogként gyakorolják, a többi kutató csak olyan képviselőik révén, akiket az akadémikusokból álló tudományos osztályok választanak, nem pedig a kutatók közössége választ. (11.10) Ez az önigazgatás közigazgatási viszonylatban azt jelenti, hogy az Akadémia az akadémikusok számára önigazgatási formában működnék, a nem akadémikus kutatók számára pedig közigazgatási formában. Így tehát egy önigazgatási elven működő közigazgatás jönne létre, ami bárhogy értelmezve is, fából vaskarika. Tény, hogy a törvényjavaslatban az Akadémia továbbra is fenn akarja tartani a kutatóintézetek felügyeleti jogkörét, de azt köztestületi formában tervezi, amely ugyanakkor önkormányzati elven működik, ahol az akadémikusok alanyi jogon életük végéig részesei az önigazgatásnak, a kutatók pedig a már fentebb leírt módon. Ebben az esetben rájuk nézve ez nem önigazgatás, hanem felügyeleti közigazgatás. Más oldalról azért kifogásolható a köztestületi jogállás, mert az klasszikus értelemben egy egész szakma egyenjogú képviseletét jelenti, amely esetünkben a tudományos kutatás. Ilyen formában lehetne beszélni például egy kutatói kamaráról, mint köztestületről, az orvosi és az ügyvédi kamarához hasonlóan. 200 akadémikus azonban semmilyen okból nem vindikálhat magának jogot egy tízezres létszámú kutatótársadalom feletti hatalom gyakorlására. Ez lehetett a pártállamban. Most is elképzelhető, hogy az Akadémia az egész magyar tudomány képviseletében nyilatkozzék, de csakis az esetben, ha - véleményünk szerint - nincsenek kutatóintézetei. A köztestületnek és az önigazgatásnak a törvényjavaslatban leírt módja szemben áll a demokrácia elvével, és számunkra akkor fogadható el, ha az csak az akadémikusok testületére vonatkozik. Mi egyébként is ezt fogjuk majd javasolni. Az Akadémia minden eredeti rendeltetése szerinti tevékenysége akkor nem kifogásolható, ha maga nem felügyelője saját kutatóhálózatának. Ilyen, valóban hozzá méltó feladata lenne például a tudományos kutatás értékelése. Viszont hogyne érhetné az elfogultság vádja a saját kutatóintézetei eredményeinek értékelése javára, ha érdekeltté válik azzal, hogy léteznek kutatóintézetei. Pedig ki más végezhetné el ezt a rendkívül fontos feladatot, ha nem a tekintélyes Akadémia, amelynek a tudományos eredmények értékelése az egyik fő feladata? Az érdekeltség a saját intézeti eredmények túlértékelésében a többiekéhez képest nyilvánvaló, mondjuk ki, hiszen annál több pénzhez jut a kutatói alapból. Egyúttal azonban ellenérdekelt is más intézmények kutatásainak fejlesztésében ugyanezen oknál fogva. Ez nemcsak elméleti fejtegetés, hanem az elmúlt évtizedek tapasztalata is, sajnos. Az akkreditálás és a fejlett európai felsőoktatási színvonal elérése a jövőben úgy lehetséges, ha értékes kutatási eredmények áramolnak közvetlenül a felsőoktatásba. Ezt a feltételt az Akadémiának a törvényjavaslatban olvasható egyéb feladatai sem segítenek teljesíteni, például az Athenaeum Bizottság létesítése sem. Most, hogy az általunk kisebb módosításokkal elfogadásra javasolt - majd elmondom a következő periódusban - felsőoktatási törvényjavaslatban megvalósul az akkreditációs bizottság törvényi szabályozása, nem nehéz észrevenni, hogy mellette az Athenaeum Bizottság nemcsak fölösleges, de illetéktelen beavatkozást jelent az egyetemi autonómia érvényesülésébe, s ami ennél is fontosabb, a fent kifejtettek értelmében létével gátolja a felsőoktatás színvonalának emelését, szemben deklarált céljával. Nem tartjuk valószínűnek, hogy az Akadémia vezető testületén kívül bárki érintett vállalkoznék arra, hogy az Athenaeum Bizottság létének szükségessége mellett érveljen. Tisztelt Ház! Divatos országgyűlési kifejezéssel élve azt mondhatjuk, hogy a Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság létesítése mellett az Athenaeum Bizottság törvénybe iktatása okafogyottá vált. Az Athenaeum Bizottsághoz hasonlóan fölöslegesnek tartjuk a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a doctor academicus tudományos fokozat létesítésének törvényi szabályozását is. Nem szólva arról, hogy ilyen fokozat sehol a világon nincs, de valódi értelme sincs, hiszen megszerzése semmilyen pozíció betöltésének nem feltétele, legfeljebb újabb zavart kelt a magyar tudományos fokozatok rendszerében. A tudományos csúcsteljesítmény elismeréséhez véleményünk szerint bőven elegendő az Akadémia levelező és rendes tagsága. Az akadémiai doktori fokozat lényegében csupán az akadémiai tagság előszűrőjeként funkcionálna. Vajon érdemes-e ennek eszközéül egy szűkített szerepkörű TMB-t, az Akadémia Doktori Tanácsát létesíteni? Az Akadémia Doktori Tanácsa akarva, akaratlanul ellene dolgozik az egyetemi habilitáció céljának. E fokozat létesítése esetén ugyanis fölvethető a kérdés, hogy amennyiben a habilitáció a felsőoktatási törvényben nem kötődik jól meghatározott, a PhD- nél magasabb szintű tudományos teljesítményhez is, akkor az egyetemi tanári kinevezéseknél a habilitáció feltétele minőségi visszalépést jelenthet az eddigi feltételekhez - tudományok doktora - képest. Mi ezért nem támogatjuk az akadémiai doktori fokozat törvénybe iktatását. A nyugati tudományos fokozati rendszerbe az eddigi tudományok doktora fokozat sem beilleszthető, s most az egyetem által odaítélhető doktori fokozat, a PhD mellett a Magyar Tudományos Akadémia doktori fokozata még kevésbé lesz kompatibilis. Ugyanakkor szó sincs arról, hogy mi a meglévő ilyen minősítést bárkitől is el akarnók venni, hiszen tiszta érdemű tudósokat aláznánk meg ezzel. A Kereszténydemokrata Néppárt az akadémiai törvényjavaslat megítélésének kulcskérdését abban látja, hogy az eredeti tervezet elfogadása biztosítaná-e egyáltalán, és milyen mértékben a kutatás minőségének javítását szolgáló feltételek fejlesztését, a kiképzett kutatói személyi állomány egzisztenciájának biztonságát, valamint a kutatásokra költött milliárdoknak a társadalom számára történő legnyilvánvalóbb hasznosulását, azaz az alapkutatások eredményeinek a felsőoktatásba való közvetlen bekerülését. Ez utóbbiról ugyanis az a véleményünk, amit tudománypolitikai és felsőoktatási szakbizottságunk számos rangos professzor tagja, kutatóintézeti főigazgató, igazgató, vezető és beosztott minősített kutató közös álláspontja alapján alakítottunk ki, hogy általa felsőoktatásunknak a fejlett európai színvonalra történő fölfejlesztése azonnal, nagy hatékonysággal, és minden külön anyagi ráfordítási többlet nélkül megindulhassék. Az általunk megfogalmazott első kérdésre, a kutatás minőségének javítását szolgáló feltételek biztosítására a jelen és még talán a távolabbi jövő pénzszegény időszakában is a minőségi szelekció látszik a legcélszerűbbnek. Ennek feltétele a versenyhelyzet, a valódi eredmények erkölcsi és anyagi honorálása, megfelelő egzisztenciális háttér biztosításával. Ebben a tekintetben nem mondható el, hogy a törvényjavaslat preferálna ilyen jellegű célokat. A másik fontos kérdés a jól képzett kutatói létszám létének biztosítása. Állítható, hogy ez a közelmúlt óta nem az Akadémián múlik. A brain-drain-ről és az elszegényedés miatti pályaelhagyásról gyakori a tájékoztatás. Az azonban elgondolkodtató, hogy a hazai kutatói létszám rendszeres erózióját a Magyar Tudományos Akadémia nem képes feltartóztatni. Erre irányuló kísérletei deklarációkban merülnek ki. Itt nem lehet feladatunk az okok elemzése. Az azonban megállapítható, hogy a törvényjavaslat e kérdés megoldásával nem foglalkozik kielégítően. Harmadik kérdésünk a kutatási, mindenekelőtt az alapkutatási eredményeknek a felsőoktatásban történő közvetlen hasznosulása. Az Akadémia jelenlegi struktúrája gyakorlatilag elszakítja a valódi kutatásokat a felsőoktatástól. Ez még a Révai és az Aczél kultúrkorszak tudománypolitikájában gyökerezik, de az akadémiai törvényjavaslatban sincs valódi radikális megoldás ennek a helyzetnek a fölszámolására vagy megváltoztatására. Az Akadémia ma is ellenérdekelt abban, hogy az alapkutatások oda kerüljenek, ahol azok eredményei közvetlenül hasznosulnak, az egyetemekre. A Kereszténydemokrata Néppárt a felvetett három probléma együttes megoldását egyetlen törvényi intézkedéssel megoldhatónak, de legalábbis a megoldást legjobban megközelítőnek látja. (11.20) Hosszú vita, valamint különböző szintű érdekek ütköztetésének vizsgálata arra a megfontolásra érdemes gondolatra vezetett, hogyha az alapkutatási akadémiai kutatóintézeteket teljes szellemi, anyagi kapacitásukkal, kutatóintézeti státuszuk megtartásának törvényi garanciájával az egyetemekre helyeznők át, mégpedig kutatóiknak az egyetemi oktatásban való kötelező részvételével, abban az esetben a kutatási eredmények azonnali, közvetlen hasznosulásával a felsőoktatás színvonala emelkednék, a felsőoktatási törvényben is előirányzott, megnövelt hallgatói létszám oktatói ellátása mennyiségileg és minőségileg javulna, a kialakuló versenyhelyzet kiváltaná az amúgy is szükséges oktatói, kutatói minőségi szelekciót, amelynek eredményeképpen a hallgatónak módja lenne a legjobb oktatókat kiválasztani. A kutató egzisztenciája biztosított lenne, hiszen rá a felsőoktatásban is szükség van. Ha pedig meggondoljuk, hogy az akadémiai kutatóintézeteknek a felsőoktatáshoz való felügyeleti kapcsolódásából adódó, fent felsorolt hasznosulás minden költségráfordítási többlet nélkül következnék be, és ha melléhelyezzük a felsőoktatás-fejlesztés előirányzatának 100 milliárd forintos költségigényét, szinte érthetetlennek tűnik, hogy a jelenlegi tudománypolitika ilyen, nyilvánvaló előnyökkel járó valódi reformlépést miért nem kezdeményez? Tisztelt Országgyűlés! Nem méltányolható törekvést fejez ki a törvényjavaslat azzal, hogy felhatalmazza az Akadémiát kutatóintézetek alapítására, megszüntetésére, átszervezésére, más intézetekkel való összevonásra és kutatóintézetek kutató központtá alakítására. Ezzel a törvényben biztosított joggal a kutatóintézetek és a bennük dolgozó kutatók kutatási szabadsága végképp ki lenne szolgáltatva kétszáz-egynéhány akadémikus egyéni és kollektív önkényének. Különösen vonatozik ez a kutatókra azzal, hogy az intézetek igazgatóinak kinevezése az Akadémia elnökének kizárólagos jogköre. Az így kinevezett igazgató révén a kutató az Akadémiával kettős függőségbe kerülne. A kutatás szabadságát csak a kutatói munkahelyek belső demokratizmusa biztosíthatja, amely fontossága miatt törvényi szabályozást igényelne, de ezt a törvényjavaslat az alapszabályra és az intézetek szervezeti és működési szabályzatára bízza. Tisztelt Ház! Problémát okozhat a törvényjavaslat vagyonkezeléssel kapcsolatos része akkor, amikor mellékletében nem sorolja fel az intézetek vagyonát, amelyek legalább ennyiben védettek lennének. Végül még egy kérdést kell érintenünk. A törvényjavaslat az igen általános törvényi szabályozás miatt rendkívül széles körű hatalmi mozgást biztosít annak az alapszabálynak, amelynek megalkotását a nem akadémikus akadémiai társadalom módosítani nem tudja. A közgyűlésbe választott kutatói képviselőket egyrészt a tudományos osztályok akadémikusai választják, akikkel ezért a képviselők már eleve lojálisak, másrészt mivel az akadémikusok számához képest abszolút kisebbségben lesznek, lehetőségük sem lesz képviseltjeik bármilyen érdekeinek érvényesítésére. Ekkora önkormányzati jog a kormányzottaknak teljes testületi diktatúrát jelentene, amelynek törvényi szentesítéséhez a Kereszténydemokrata Néppárt nem járulhat hozzá. Tisztelt Ház! Külön megoldást igényel a Művészeti Akadémia, amint tegnap Kulin Ferenc képviselőtársam is említette. A Művészeti Akadémia törvényi megjelenítése, amit nagyon fontosnak tartunk, és úgy gondoljuk, hogy nem külön törvénytervezetben. Ehhez úgy érezzük, konszenzuson alapuló további munkákra lesz szükség. Képviselőcsoportunk a törvényjavaslat egyes tételeihez a részletes vitában megteszi észrevételeit, és a kifejtetteknek megfelelő módosító indítványok benyújtásával kíván egy korszerű, új akadémiai reformtörvény megalkotásához hozzájárulni. A törvényjavaslat elfogadását a tisztelt Ház minden tagjának javasoljuk. Köszönöm. (Taps.)