Sasvári Szilárd (Fidesz)

1993. június 7.

SASVÁRI SZILÁRD, a Fiatal Demokraták Szövetségének vezérszónoka: Köszönöm szépen a szót, Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! A felsőoktatási törvényjavaslat vitájakor három dolgot szeretnék hangsúlyozni elöljáróban. Ez pedig az a helyzet, amivel a felsőoktatási törvénytervezetnek törvényjavaslat formájába való átkerülésével a Ház most találkozni fog, és az én álláspontom szerint ezzel kapcsolatban három dolgot kell elmondani. Az egyik, hogy a 80-as évek közepétől folyamatos törekvések vannak ebben a szférában, hogy átalakuljon ez az intézményrendszer és megteremtse az autonómiáját. Ez az átalakulási folyamat ezzel a törvényjavaslattal egy átalakítással kapcsolódik össze, és a kettő egymásra épüléséből fog kiderülni az, hogy mivé is fog válni a magyar felsőoktatási rendszer. Ennél a résznél azt kell megvizsgálni, hogy miben korlátozza ez a törvényjavaslat, vagy miben engedi, miben támogatja ezt a mozgást. A másik ilyen alaptétel, ami ugyancsak egy helyzet ebben az országban, az pedig az, hogy a hallgatói létszámot - szinte valamennyi párt így nyilatkozott - meg kellene emelni és ennek bizonyos feltételeit kell megteremteni. A hallgatói létszámmal kapcsolatban egy különleges gond az, hogy a megfelelő korosztályon belül, ha jól emlékszem, Magyarországon egy 10%-nyi iskolázottsági arány van a nyugat-európai átlaghoz képest, ami tulajdonképpen azt jelenti a távlatokban, hogy miután a megfelelő korosztály aránya, akik most be fognak kerülni az egyetemekre, az nagymértékben megnőtt. Tehát tulajdonképpen kettős kihívással néz szembe ez a terület: egyrészt azzal, hogy a hallgatói létszámot általában emelni szándékozzák a politikai döntéshozók, és a szféra is nyitott erre; ugyanakkor a mostani korosztály jóval nagyobb létszámú, mint amennyit eddig megszokott a magyar felsőoktatás. (12.20) A harmadik ismérv, amit a törvényjavaslatnál figyelembe kell venni, az az, hogy a felsőoktatás rendszere, illetve az akadémiai szféra egésze nemzetközi jellegű. Tehát ez azt jelenti, hogy nem lehet önmagában a magyarországi viszonyokkal vizsgálni ezt a rendszert, hanem bele kell helyezni a nemzetközi összefüggésbe mind a tudomány esetében, tehát a kutatások és a tudomány művelése terén, mind a felsőoktatási rendszer egészén keresztül. Ez a kettős dolog, tehát a hallgatói létszám növelése és ennek az átalakítandó szférának a nemzetközi jellege persze azt jelenti, hogy szembe kell néznünk azzal, hogy milyen szükségletekre kell választ adnunk és kielégítenünk, és erre milyen lehetőségekkel bírunk. Ezért az itt elmondottak miatt fel kell tenni azt a kérdést, hogy mi ez a törvényjavaslat itt és most, ebben a helyzetben. Én azt gondolom, hogy felsőoktatás-politikai szempontból a hangsúlyos politikai kérdés nem ez a törvény, hanem a felsőoktatás fejlesztéséről szóló koncepció. Ez tehát az a terület, ahol komoly politikai kérdések merülnek fel. Ehhez képest ez a törvényjavaslat csupáncsak a felsőoktatási szféra rendszerét, szerkezetét határozza meg, vagyis azt a keretet, aminek a segítségével mozogva el lehet indítani a különböző fejlesztési irányokat. Ebben a megközelítésben tehát az állam és a felsőoktatás viszonyrendszerét kell megvizsgálni, és ha megengedik, itt négy alaptételt szeretnék rögzíteni, mielőtt rátérnék a törvényjavaslat bizonyos pontokba szedett kritikájára, illetve a felsőoktatás hallgatói létszámának növekedésével kapcsolatos problémákra. Elöljáróban még azt azért szeretném elmondani, hogy az olyan, mondhatni "humoros" részletekre nem kívánok kitérni, mint amit az a javaslat tartalmaz, ami itt előttünk van, hogy külföldi állampolgárok ne lehessenek egyetemi professzorok, vagy hogy a gazdasági főigazgatókat a minisztérium hozzájárulásával kelljen kinevezni. Tehát ezekre már eleve nem kívánok reflektálni és beszélni, mert ezeket én olyan alapvető problémáknak tartom, amin egy egyszerű, elhagyó indítvánnyal segíteni lehet. Tehát négy kiemelt részt szeretnék elmondani. Az első kérdés az autonómiát érinti, hogy hogyan is értelmezem és hogyan is értelmezzük mi ezt. A második azokra a hiányokra szeretne rámutatni, amiket ez a törvénytervezet tartalmaz. A harmadik kérdés a finanszírozási rendszer, a negyedik alapvetés pedig egy alapvető kérdés feltevése, hogy kié az egyetem, kié a főiskola, és hogyan irányítják ezt, vagy ki a tulajdonosa ennek a területnek. Az első tézisben azt szeretném rögzíteni, hogy számomra, ha a törvényjavaslatot tekintem, akkor azt kell mondanom, hogy a törvényjavaslat számomra nem azt jelenti, hogy politikai célként az autonómia megteremtését tűzöm ki, hanem e törvényjavaslat az autonómia szempontjából számomra eszköz és az autonómia is eszköz. Eszköze annak, hogy a felsőoktatás hatékonyan működjön, hogy a felsőoktatás iránt megnyilvánuló társadalmi elvárásokat kielégítsük és hogy a nemzetközi integrációba való bekapcsolódásunk megteremtődjön. Tehát ilyen szempontból az autonómia eszköze az ilyen hatékony működésnek és az ilyen társadalmi elvárások kielégítésének. Ez már csak azért is hangsúlyozandó, mert azt gondolom, nem lehet attól eltekinteni, hogy a magyar felsőoktatás egésze jórészt központi pénzekből, illetve helyesebben fogalmazva közpénzekből származna. Szerintem az érdekeltek, tehát a felsőoktatási intézményekben részt vevő döntéshozók abban érdekeltek, hogy eredményesen és hatékonyan használják fel ezeket a közpénzeket, és hogy az alkotói szellemi kutatások révén az ország gazdaságának, illetve egészségügyének vagy kultúrájának olyan hozzájárulásait tegyék le vagy olyan fejlesztéseit tegyék le, amivel egyúttal kielégítik a fiatal állampolgárok igényeit is, akik a piacon vagy a társadalmi élet különböző polcain el fognak helyezkedni vagy erre törekszenek. A második tézisben az elfogadás előtt álló törvénytervezet az én véleményem szerint nem érint, egyenesen a problémákat félreismerő módon taglal olyan alapvető kérdéseket, amelyek megoldatlansága idejétmúlt válaszfalakat tart fenn és illuzórikussá teszi a hazai emberi erőforrások komolyabb fejlesztését. Engedjék meg, hogy a hiánnyal és az elkendőzött problémákkal kapcsolatban csupán tömör felsorolással éljek. A törvényhozásból, illetve a törvényjavaslatból kirekesztődött a távoktatás, a post-secondary tanfolyamok piaca, a felnőttoktatás, az esti és levelező képzés, az átképzés intézményrendszere, a népfőiskolák és a most létesülő közösségi főiskolák rendszere. Ez komoly feszültséggel járhat majd, hiszen a de jure el nem ismert, nem hagyományos képzési formák jó úton vannak afelé, hogy a fejlett világhoz hasonlóan nálunk is megfosszák a képzési monopóliumoktól az egyetemeket és főiskolákat. A koordinálatlanság, tehát hogyha nem jön létre a két intézményrendszer között koordináció, a meglévő források pazarlásához és a párhuzamos intézményrendszerek kiépüléséhez vezet. Erre hadd hozzam fel példaként, hogy külön átképzési központok épülnek, alakulnak ki, miközben vidéki főiskolák szellemi kapacitása kihasználatlanul van. Azt gondolom, hogy a kettőnek össze kellene kapcsolódnia, és ez egy hatékony kihasználása lehet annak a szellemi potenciálnak, amit egy vidéki főiskola vagy egyetem magában tud hordozni. Erre a problémára az előző hozzászólásban is kitért már a képviselő úr, itt csak hadd utaljak arra, hogy tulajdonképpen a tavalyi költségvetés vitájakor már kifejtettem abbéli nézetünket, hogy a vidéki közösségi főiskolák, ahol az önkormányzat bekapcsolódhat erre a területre, milyen haszonnal és milyen reményekkel kecsegtetnek, illetve azt, hogy a regionális igények kielégítése milyen társadalompolitikai haszonnal jár. Ennek az előnye nagyrészt abban állna, hogy azt gondolom, hogy az utazás, a kollégiumi elhelyezés, ha regionális beiskoláztatás van, illetve lehetőség van biztosítva arra, hogy a közeli városban vagy helységben tanuljon valaki, az mindenképpen hasznos azon fiatalok számára, akik a környéken laknak. Ugyanakkor ehhez kell biztosítani egy valamilyen fajta, több lábon megálló főiskolai rendszert, tehát mondjuk például, amire a kecskeméti főiskolai szövetség törekszik, hogy több intézményből álló szövetséget alakít ki, ahol többféle képzéssel eleget tud tenni a különböző, feléje megnyilvánuló igényeknek, azaz megfelelő módon alakíthatja a mai felsőoktatási rendszer sokféleségét. Azt gondolom, hogy az említett szféra, tehát ez a nem egyetemi, nem főiskolai vagy a főiskola keretében azért valamelyest beilleszkedő terület egyesítése az emberi erőforrások fejlesztésének tág kereteiben lehetőséget adna az egyének, a kisebbségek és a régiók esélyegyenlőségének megteremtésére. Az egyesítés alatt egy olyan képzési piacot építő politikát és törvényalkotást értek, amely a normatív állami támogatást vagy annak egy részét átadás helyett cserébe, az említett képzési dzsungel programjainak önkéntes akkreditálását szabná feltételül. Most rátérnék a harmadik tézisre, amelyben a finanszírozási rendszerre térnék rá, arra, hogy a hagyományos felsőoktatás esetében is képtelennek bizonyul a finanszírozás rendszerének gyökeres átalakítása nélkül az, hogy megújuljon ez a szféra. Itt fell kell hívnom a figyelmet arra, hogy a normatív finanszírozás bevezetése, a tandíjrendszer kiépítése és a szociális támogatások átalakítása nélkül a magyar felsőoktatás modernizációja nem fog megtörténni. Vonatkozik ez a felsőoktatásban és a kutatásban érdekelt körülbelül 7000, azaz hetesezer alap és alapítvány áttekinthetetlen sűrűjére is, amelyek ma teljesen koordinálatlanul osztják a fejlesztési forrásokat. Koordináció nélkül marad az a pezsgés, amely a forrásbőség és a kontrollálatlan pályázatdzsungel közepette Közép-Európa legdinamikusabb intézményi lobbystáinak aktivitására épül. Az általam javasolt átállás nem az intézményfinanszírozással felhígítottan, normatív módjára korántsem olyan bonyolult, mint amilyennek első pillantásra látszik. A képzési áganként és intézménytípusonként kialakított normatívák kidolgozása a közoktatási finanszírozási rendszer reformjának mintájára történhetne. Az esetleges feszültségek már egy, következő évi költségvetési vita során korrigálhatók lennének. A munkapiaci változások, a még oly csekély összegű tandíj piacot követő, piacot modellező hatása és a normatív állami támogatás együttesen olyan önálló modernizációs és alkalmazkodási nyomást hozhatna létre, amely a napi oktatáspolitikát felmentené a folyamatos reformálgatás kényszere alól és jóval áttekinthetőbb feladattal ruházná fel. A negyedik tézis, amire most rátérnék, az, hogy a törvénytervezet, törvényjavaslat teljesen elhibázottan válaszolt arra a kérdésre, hogy kié az egyetem. (12.30) Olyan mindentől és mindenkitől független lebegő autonómiafogalmat fogadott el, amelynek szervezeti következményei a későbbiekben komoly feszültségeket okozhatnak. A három évre választott rektor, a hivatalnokszerű intézményi adminisztráció és a költségvetési ügyekben is szavazó egyetemi, főiskolai tanács mint hatalmi-politikai szerkezet csak rövid távú és kézzelfogható eredménnyel járó intézménypolitikában, tehát csak rövid távban érdekelt. A törvény-előkészítők joggal hivatkozhatnak arra, hogy más nyugat-európai rendszerek jogi szabályozása is hasonló képet mutat, csupán arról nem tudnak, hogy ezekben a rendszerekben immáron 20-25 éve keményen dolgoznak az autonómia, az állam és a társadalom új egyensúlyhelyzeteinek a kimunkálásán. Az Egyesült Államok és újabban Nyugat-Európa válasza tehát az, hogy az autonómia csak akadémiai lehet, azaz csupán az oktatásra vonatkozik. Ami viszont az intézmény irányítását illeti, annak elszámolható és felelős politikát kell produkálnia a helyi társadalom és az adófizető polgárok közösségének. Akárcsak minden más társadalmi szférában, a felsőoktatásban is elkerülhetetlennek látszik igazi tulajdonosok találása. Ha nem is közvetlen gazdasági értelemben, hiszen egy egyetem - a nonprofit szférával egyetemben - nem keverhető össze egy gyárral. Itt elsősorban a professzionális, szakszerű intézőtanácsok felállítása és az intézményi adminisztráció szakszerűségének megteremtése, illetve továbbképzése ígér komoly eredményeket. Megfontolandó e tekintetben a svédek új törvénye, ami döntően állami fenntartású, de professzionális vezetésű vagyonkezelő alapítványokká alakítja a korábban szigorúan ellenőrzött egyetemeket. Egyes univerzitásoktól távoli, válsággal küszködő kiürülő főiskolákat az érdekelt önkormányzatok szerepvállalásával akár privatizálhatunk is. Erre tettem egy utalást például Kecskemét esetében. Tudnunk kell, hogy a fenti javaslatok nélkül megállíthatatlanul halad tovább az állami felsőoktatás spontán privatizációja, amelyet olyan jelenségek kísérnek, mint a minimális óraszámok és a maximális különmunkák minden belső dinamizálást megakadályozó burjánzása. Tisztelt Országgyűlés! Most röviden szeretnék kitérni - mert az idő már előrehaladt - azokra a körökre, amelyek problémákat jelentenek számunkra. Az első ilyen az ágazati irányítás megléte, illetve az a döntésképtelenség, ami a kormányt jellemezte az utóbbi időben, vagyis az A-, B-verzió benyújtása az ágazati irányítás esetében. A mi álláspontunk szerint e törvényjavaslat ilyetén való előkészítése és javaslatának tétele gátolja az egyesítést, a különböző egyetemek és főiskolák közötti egyesítést, integrációt, és a már elkezdett társulási folyamatokat is leblokkolja. Nem tudunk tehát azzal egyetérteni, hogy az elkülönülő ágazati irányítás hosszú távon megmaradjon. A másik probléma, amiről már beszéltem, tehát arról most nem is kívánok szólni, a közösségi főiskolák esete, amelyekbe a mi álláspontunk szerint érdemes volna helyi hatásköröket beengedni, hogy ezzel is helyi forrásokhoz juttassuk a felsőoktatás ezen területét. Ugyanilyen expanzió, tehát a felsőoktatás kinyitása lenne az új egyetemeknek a megléte. Mi azon az állásponton vagyunk, hogy amennyire lehetséges, a magánegyetemek létrejöttét támogatni kell, vagyis nem előzetesen, a kapuk bejáratánál kell teljes mértékű garanciákat követelni a magánegyetemek beindulásában, hanem lehetővé kell tenni azt a fokozatos nyitást, aminek a végénél követelni lehet azokat a feltételeket, amelyeket egy magánegyetemnek ahhoz, hogy diplomát tudjon kiadni, teljesíteni kell. Nem az elején kell tehát engedélyeztetnünk - a mi álláspontunk szerint -, hanem a végén kell a diplomát valamilyen formában akkreditálni vagy minősíteni. Ilyen típusú lehetőség számunkra a külföldi egyetemek vagy a külföldi képzések Magyarországra való honosítása vagy hozatala, amire az úgynevezett master business school esetében már vannak törekvések, amely tulajdonképpen már egy alapdiplomán nyugvó és szakirányú továbbképzést biztosító felsőoktatási képzési lehetőség. Ehhez a körhöz tartozna az a testület, amelyik akkreditálná ezeket a képzéseket, akár intézményi, akár képzési programszinteken. Ezért egy alapkérdés az, hogy az akkreditációs bizottság milyen összetételben és milyen hatáskörrel bír. Erre a későbbiekben még ki fogunk térni. Itt azonban hadd előlegezzem meg azt, hogy az én álláspontom szerint az akkreditációs bizottságnak komoly külföldi szakértők bevonásával kell működnie, hiszen a magyar tudományos elit olyan kisméretű és ez az ország olyan kisméretű ezen a téren, hogy csak egy ilyen kihelyezett, kinyitott, tág hozzáállással lehet biztosítani azt, hogy megfelelő, objektív minősítése történjen meg a programoknak. Nagyon röviden még két dolgot itt, ezen a téren. Az egyik, hogy a hallgatókról szeretnék néhány dolgot mondani, visszatekintve a nyolcvanas évek változásaira is, már csak azért is, mert itt az MDF vezérszónoka azt mondta, hogy azokkal a jogokkal, amelyekkel az egyetemi hallgatók bírtak annak idején, tulajdonképpen a tanárok visszaéltek és manipulálták a hallgatókat. Azt gondolom, hogy - főleg egy bölcsészkari oktató részéről - ez talán egy nem feltétlenül megalapozott állítás volt, hiszen amennyire én ismerem az ELTE-nek abban az időben végbemenő változásait, pontosan a hallgatók törekedtek arra, hogy azok a reformlépések, amelyeknek a segítségével például az egyszakos képzés beindult, illetve a tanszabadság érvényesült, pontosan az egyetemi tanácson az ő részvételükkel valósulhattak meg. A mobilitásra szeretnék most röviden rátérni, vagyis arra, hogy hogyan kell a felsőoktatási intézményrendszer és a benne levő személyek mozgékonyságának lehetőségeit biztosítani. Itt hadd szóljak röviden, dicsérőleg arról a programról, ami a PHARE- program részeként tulajdonképpen a leghatékonyabban működött ezen a területen, ez pedig a Tempus-program. A Tempus tulajdonképpen a szféra autonóm testületeként működött, és biztosította azt a lehetőséget, hogy akár egyetemi tanárok, fiatal tanársegédek, akár hallgatók kijussanak nyugati egyetemekre, és ott olyan kapcsolatokhoz, olyan tudáshoz jussanak, amit nagyon nehezen lehetett volna megtalálni ebben az országban. Még néhány dolog, ami a mobilitást, illetve azt a rugalmasságot illeti, amit ennek a szférának hordoznia kell, ez a kutatóintézetek és az oktatási intézetek közötti integráció kérdése - amiről már az akadémiai törvényjavaslatban elmondtam a véleményemet, tehát ezt csak utalásszerűen szeretném feleleveníteni -, illetve az egyetemek és a karok közötti rugalmasság kérdése. Ezt mindkettőt biztosítani kell, továbbá biztosítani kell a belső oktatói mobilitást, vagyis azt, hogy a mi álláspontunk szerint az egyetemi professzorok legyenek határozatlan idejű kinevezéssel hozzájuttatva a katedrákhoz, s az ez alatt elhelyezkedő embereknek pedig x-időnként meg kell méretődnie, és ezzel is egy professzionális egyetemi vezetéssel az egyetem minősége biztosítható. Végül a mobilitás kérdéséhez tartozik hozzá az a lehetőség, hogy a hallgatók bejussanak a felsőoktatási intézményekbe. Itt a mi álláspontunk - de ezt már a költségvetési vitában elmondtam - az, hogy az expanziónak a területét a főiskolai részre kell megtenni. Nagyon hosszan beszéltem, úgyhogy ha megengedik még azért elmondanék néhány mondatot arról, hogy milyen következményekkel, konzekvenciákkal jár, ha a felvett hallgatók számát radikálisan növeljük. Azt gondolom, hogy a hallgatói létszámemelés szükségessé teszi a felsőoktatás különbözőségének, illetve sokszínűségének a megtartását, fenntartását, és a hangsúlyt - mint ahogy az előbb is mondtam - a gyakorlatra orientált rövidebb képzési idejű felsőoktatási formák megőrzésére, illetve fejlesztésére kell tenni. Hangsúlyoznám, hogy ez az a pont, ami miatt a főiskolai expanziót támogatnám. Ellenkező esetben ugyanis tönkretennénk az egyetemeknek a minőségét. Ha ott felnyílik a kapu, akkor az a kérdés merül fel számunkra, hogy megmarad-e a minőség, s akkor bizonyos zártságot jelent az egyetem, vagy pedig kinyitjuk az egyetemet, viszont akkor a minőség fog romlani. Azt gondolom, hogy a létszámemelés, az új követelmények - amelyek most megjelennek a felsőoktatási szféra számára - mind a képzési struktúrában, mind pedig a hallgatói életformában radikális változtatást fognak jelenteni. Ebben a helyzetben ugyanis növekedni fog a hallgatók egyéni munkájának aránya, és ebből a szempontból az új ismeretek önálló megszerzése könyvtárakat és laboratóriumokat igényel, tehát további olyan beruházások szükségeltetnek, amelyek eddig nem megfelelő módon vannak meg, vagy nincsenek biztosítva tökéletes formában. Talán még annyit el kellene mondani, ahhoz, hogy ezen a területen, tehát a nem egyetemi szférának a fő jellemzőit azért kell hangsúlyozni, mert tulajdonképpen a felsőoktatásban két kultúra él együtt. (12.40) A megismerésre és a független gondolkodás kialakítására, az értelmiségi, vagy a polgári létre előkészítő, az egyetemi hagyományoknak megfelelő egyetemi kultúra, ahol a képzés általában hosszabb időtartamú, tudományágakra koncentrált, a kutatás a képzés lényeges részét képezi, és tulajdonképpen a szakképzés kultúrája, amely a felsőoktatásra kívülről ható szociális és gazdasági hatások eredményeként fokozatosan alárendeli az akadémiai tradíciókat a szakképzés követelményeinek. Tehát ennek a területnek a fő jellemzője az, hogy gyakorlatias képzést biztosít, általában, de nem mindig, rövidebb képzési idő jellemzi, viszonylag szűkebb szakterület képzése folyik ezekben az intézményekben, egy kötöttebb tantervi struktúra, kevesebb választhatóság, több órarendi elfoglaltság és kevesebb egyéni munka jellemzi, ahol a szakmai gyakorlatok jelentősége jóval nagyobb, és ahol az intézményekben vagy nincs tudományos kutatás, vagy lényegesen kisebb jelentőségű. Mielőtt túlszárnyalnám a törvényjavaslat miniszteri expozéját, gyorsan befejezem azzal a törvényjavaslathoz való hozzászólásomat, hogy szerintem négy kihívásnak kell eleget tennie ennek a területnek. Az egyik az, hogy a világpiaci versenyben eleget kell tenni a kihívásoknak, és egy olyan struktúrát kell létrehozni, egy olyan felsőoktatási intézményrendszert, amely rugalmasan és sokszínűen alkalmazkodik ehhez. Egy olyan szakértői hálózatot kell kialakítani a felsőoktatási intézményrendszeren belül, amelyik megtalálja az ismereteket és a szaktudását ahhoz, hogy az Európai Közösséghez való csatlakozásunkat megfelelő módon - csúnya szóval élve - le tudja vezényelni. Azt, hogy úgy jön létre ez a fajta, hatékonyan működő felsőoktatási intézményrendszer, hogyha az ágazatközi irányítás megszületik, de mindez alá van rendelve egy államigazgatási tesülethez. Végül ezt az egészet, a felsőoktatás egészét be kell helyezni a szellemi erőforrások rendszerébe, ahol a felnőttképzés része a felsőoktatás, és nem egy arisztokratikusan elkülönült felsőoktatási rendszerről beszélhetünk, hanem egy olyan rendszerről, amely a felnőttoktatásnak, a továbbképzésnek, vagy az életfogytiglan való tanulásnak csupán egy része, egy intézményesi kerete történik meg, és ahol tulajdonképpen amely erőforrási rendszerbe behelyezve sokféle, rugalmas intézményrendszerben a fiataloknak olyan igényei vannak kielégítve, amelyeknek segítségével megállhatják a helyüket minden poszton. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a FIDESZ padsoraiban.)