Kávássy Sándor (független)
DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKgP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A magas kultúrának Wilhelm Humboldt óta három alapintézménye ismeretes Európában, illetve a civilizált világban: a tudományos akadémiák, az egyetemek, főiskolák és a kutatóintézetek - az utóbbiakhoz számítva a levéltárakat, múzeumokat és a könyvtárakat is. Egyetemnek általánosan és régi idők óta elfogadott elvek és normák szerint csak azok a felsőoktatási intézmények tekinthetők, amelyekben négy fakultás keretében tanítják és művelik a tudományokat - ezek pedig a teológia, a jog, az orvostudomány és a bölcsészet. Végtelenül csodálkozom tehát, hogy miközben soha annyit nem fecsegtek és nem locsogtak ebben az országban Európáról, mint épp az elmúlt három évben, erről a legalapvetőbb, legfontosabb és legeurópaibb, sőt, egyetlen igazán európai tényről egyetlen szó sem esik a tervezetben. És miközben csak bizonytalan utalások történnek az úgynevezett szakegyetemi rendszer feltétlenül kívánatos átalakítására, az 1. számú melléklet valójában kodifikálja az 1940-es évek végétől "egyetemi reform" címszó alatt végrehajtott intézményrombolást. Mert bár kétségtelenül igaz, hogy az úgynevezett egyetemi reform nyomán jelentékenyen bővült a felsőoktatási intézmények hálózata, az is tény, hogy egyidejűleg nagyarányú intézményrombolás ment végbe, amennyiben felszámolták a klasszikus értelemben vett egyetemeket, és létrehozták az úgynevezett szakegyetemi rendszert, a szakegyetemeket, amelyek viszont a szó klasszikus és európai értelmében nem egyetemek. Ahol ugyanis nem négy fakultás keretében folyik a tanítás és a kutatás, az nem egyetem. Lehet akadémia, főiskola vagy más. Magyarázhatják a bizonyítványt, akiknek van miért magyarázkodniuk. Én Klebelsberg Kunóval vallom, hogy a csonka egyetem nem egyetem. Ezzel összefüggésben le kell szögeznem, hogy a lehető legjótékonyabban hatna, és valóban európai szellemiséget hozhatnának az egyetemek falai közé, ha visszatérhetnének a teológiai karok. És ha már az intézményrombolásnál tartunk, a dolgok egyéb vonatkozásaira sem felesleges kitérni, minthogy korántsem csak a kereteket rombolták porig, hanem a szellemet is, és - tetszik, nem tetszik - ezekről is szólni kell, amikor a jelen tervezetet tárgyaljuk. A fentiekben már hivatkozott egyetemi reform a magyar szellemi élet lefejezését, a magas entellektüellek, a szellemi arisztokrácia földbe verését jelentette. A legfényesebb szellemeket vágták ki máról holnapra az egyetemekről. Elég mindennek illusztrálására a közismert példával Sánta professzor kálváriájára és tragédiájára utalni. Az egyetemek falai között didergett vagy megfagyott a szellem. "Akinek homlokán ott vigyázatlankodik a gondolat, elveszett" - írja egy századeleji cikkében Ady Endre. Sohasem volt annyira igaz ez, mint éppen ezekben az időkben. A következő nagy "söprés" 1957-59 között történt. Ezúttal a forradalomban való részvételre hivatkozva távolították el a régi nagy gárda utolsó mohikánjait. A szellemileg ilyen módon kiüresített egyetemeken és főiskolákon középszerű, de annál mohóbb és agresszívebb karrieristák és törtetők, illetve ezekből összeverődött csoportok és érdekszövetségek vették át a hatalmat, terrorizálták és nyomták el az alájuk rendelt tanári és oktatói kart. Minthogy a jelzett csoport tagjai lényegüket tekintve egytől egyig avitt, kozmopolita kispolgárok voltak, semmit sem utáltak jobban, mint a hazafiasan érző és gondolkodó tanárokat. Az utóbbiakat mint nacionalistákat és zavarosfejűeket, üldözték. Gondolkodik, tehát zavarosfejű - volt az így ugyan soha meg nem fogalmazott, mégis vaskövetkezetességgel érvényesített alaptétel. Egyedül a mindenre kész, alázatosságban a rabszolgákon is túltevő eszközembereket díjazták. Aki nem volt hajlandó beadni a derekát, és nem volt hajlandó eljátszani az önlealacsonyítás arcpirító és embertelen színjátékát, azt összeférhetetlennek bélyegezték - és mivel az elvtársak nem voltak szívbajosak, az első adandó alkalommal túladtak rajtuk. Jellemző a viszonyokra és a hajsza eldurvulására, hogy nemegyszer a minisztérium és a pártközpont sietett a szerencsétlenek védelmére. Nem csoda, hogy a mondottak nyomán sajátos, eltorzult és elembertelenedett morál és erkölcsi értékrend honosult meg. Ebben a légkörben első számú közellenség lett a nyílt eszű, egyenes gerincű tanár. És ha elbukott, bukásán csak kevesen éreztek megrendülést - a többség kárörömmel, csúfolkodva, útszéli bölcsességgel, bölcselkedéssel vette tudomásul az ilyen eseteket: (Tóth Sándort Juhász Péter váltja fel a jegyzői székben.) (18.40) Nem volt okos, taktikus, diplomatikus vagy egyszerűen hülye volt - hangzott a kaján, jéghideg ítélet. Nem véletlenül alakult ki az az általánosan ismert jelszó, "csak lebukni nem szabad", és nem véletlenül formálódott meg nem utolsósorban épp az ismertetett jelenségek nyomán az értelmiségi csőcselék fogalma. A vázolt körülmények folytán teljesen érthető, ha az egyetemi, főiskolai oktatók magatartásának legfőbb jellegzetessége volt a rettegés és a félelem, amit mint természetes kísérőjelenség egészített ki az egymás iránti bizalmatlanság. Ez alól a legalkalmazkodóbbak sem voltak kivételek, úgyszólván naponként tartottak önvizsgálatot, hogy nem mondtak-e olyat, amiért besúghatják és kirúghatják őket, és egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy bizonyítsák lojalitásukat, mint az a különben tehetséges professzor, aki minden tanulmányát úgy kezdte, hogy "a marxista történettudomány". Mint talán méltóztatik látni, mindezeket nem novellákból, regényekből vagy éppen emlékiratokból ismerem, de el kellett mondanom, hogy mindenki előtt világos lehessen, és ne tessék rossz néven venni, ha kertelés nélkül mondom ki: nagyfokú bornírtság, emeletes szamárság mindezek teljesen figyelmen kívül hagyásával törvényt alkotni a magyar felsőoktatásról. A mondottak után, ha először tisztán politikai szempontból nézzük a tervezetet, cseppet sem lehetünk elragadtatva, mert bár telistele megújulást és átalakulást sugalló szavakkal, végeredményében mégis konzerváló jellegű. Egyetemi stallumokat - mint a bevezetésben vázoltak alapján is nyilvánvaló - korántsem csak tudományos érdemekkel lehetett elnyerni, és így az egyetemi élet vezető posztjain ma is nagy számban ülnek olyan egyének, akiknek legfőbb, ha nem egyetlen tudományos érdemük volt, hogy hűségesen szolgálták az MSZMP-t és sziklaszilárdan ingadoztak a párttal. A tervezetnek szava sincs róluk, pedig ha már nem számíthatunk is az oly nagy dérrel-dúrral bezengett nagytakarításra, egy alapos szellőztetés mégis elkelt volna. A jelek szerint azonban ma már ez is elítélendő szélsőség. Az új hatalom nemcsak hogy nem kéri számon az elmúltakat, hanem utólag még meg is jutalmazza azokat, amennyiben a 123. � (1) bekezdése kimondja, hogy - idézem -: "Az e törvény hatálybalépését megelőzően kinevezett egyetemi tanárokat habilitáltnak kell tekinteni." Ha eltekintünk is a politikai szempontoktól, akkor is párját ritkító példája a bürokrata korlátoltságnak és ostobaságnak. Hol a teljesítményközpontúság, a kiválóság elismerése, a hasznossági elv? Miért nem részesülhet mindebben az a főiskolai tanár is, aki legalább annyit teljesített, mint egyetemi kollégája? Sorolhatnánk még a kérdéseket. Világos, hogy ilyet csak megcsontosodott bürokrata kodifikálhat, aki olyan messze van a polgári gondolkodástól és észjárástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Csak dicsérni lehet, hogy a tervezet komoly követelményeket állít az egyetemi és főiskolai tanárokkal szemben, így azt is, hogy idegen nyelven is tudjanak előadni. Mi, akik közelről és belülről ismerjük az egyetemi és főiskolai életet és annak szereplőit, jól tudjuk, hogy a nyelvszakosokat leszámítva, idegen nyelven csak igen kevesen tudnak előadást tartani. Nem csoda! Az egyetemi, főiskolai előadás anyanyelven is igen magas szellemi teljesítmény, nem is alakul ki azonnal, évek, esetleg évtizedek kellenek hozzá. Idegen nyelven természetesen ilyen-olyan szinten igen sokan tudnak. Ám előadást tartani csak azok, akik átestek azon az iskolán, amit Klebelsberg biztosított a magas értelmiségnek, illetve akik külföldön végezték az egyetemet. Ezzel összefüggésben jut eszembe, hogy nem elég a követelményeket hangoztatni, a képességek és a szükséges ismeretek megszerzésének útját, módját is ki kell jelölni. Bár erre történik utalás a 24. �-ban, az korántsem kidolgozott. Feltétlenül fontos volna alaposan kimunkálni az egyetemi, főiskolai oktatók továbbképzését és erről külön fejezetet iktatni a tervezetbe, illetve a törvénybe. Ugyancsak helyeselni lehet, hogy a főiskolai oktató is lehet egyetemi tanár, ha megfelel a követelményeknek. A magam részéről azonban nem feltétlenül kötném mindezt habilitációhoz. A teljesítmény minőségét, korszerűségét, jelentőségét venném alapul. Mint ahogy tudományos dolgokban járatos ember tudja, hogy sokszor az egy-két íves tanulmány is jelentősebb lehet, mint a testes kötet. Nem lehet egyetérteni az olyasfajta homályos megfogalmazásokkal, mint amilyenek a 17. � (5) bekezdés b) pontjában olvashatók. A köztársasági elnök eszerint felmentheti állásából azt az egyetemi tanárt, aki súlyosan sértette a tudományos etika normáit vagy - idézem -: "más okból vált méltatlanná az egyetemi tanári tisztség viselésére". Ki mondja meg, hol és miben kezdődnek a tudományos etika elleni vétségek, pláne súlyos vétségek? Tessék szakértők bevonásával pontosan, tételesen tisztázni! És mik azok a bizonyos "más okok"? Miféle felületesség, homályos és súlyos visszaélésekre alkalmat adó, jogállamban megengedhetetlen, sőt üldözendő törvényszövegezés? Itt is tessék pontosan kitenni, miféle magatartásról vagy vétségekről lehet szó, illetve miket kell az úgynevezett más okok fogalma alá vonni? A 31. � (3) bekezdése szerint tudományos meggyőződésért állami felsőoktatási intézményekben senkit sem érhet hátrány. Egyetértek! És vallási meggyőződéséért, politikai elveiért, erkölcsi eszményeiért, világnézetéért? Az egyetemi, főiskolai oktató sem tudományos egzisztencia csupán, hanem még sok minden más is. A tervezet megalkotóinak erre is gondolniuk kellett volna. Míg a professzorok, tanárok, docensek helye szilárd a tervezet szerint, a kezdő oktatók, a tanársegédek és adjunktusok csak meghatározott időre létesíthetnek munkaviszonyt. Ezzel önmagában még semmi baj nem lenne elvileg. A szelekció szükséges, egészséges és hasznos dolog! Ám a gyakorlatban sok esetben olyan elvtársak - mondjuk ki nyíltan -, kommunista kreatúrák fogják elbírálni a fiatalok alkalmasságát, akiket beengedni sem volna szabad az egyetemekre. Főleg nem olyan körülmények között, amikor a tervezet minden előzetes megtisztítás nélkül kívánja kialakítani az egyetemi, főiskolai autonómiát. Így nem a tudomány végvárait erősítjük, hanem a letűnt rendszer utóvédjeit, hátrahagyott helyőrségeit. És itt minden köntörfalazás nélkül teszem fel a Kormánynak a kérdést: meddig teremt még lehetőséget a 40 éves lélekmérgezés folytatására? Nem lehet úgy hitelesen megújítani a felsőoktatást, hogy előzőleg a beteg részek amputálására ne kerülne sor. Az ellenkezőjében hinni illúzió, önáltatás, az illúziókért pedig mindig nagy árat szoktak fizetni a politikában. Biztos vagyok benne - tisztelt Országgyűlés -, hogy ezúttal sem lesz másképpen. Bár magam az autonómia kérdésében Eötvös és a centralisták álláspontja felé hajlok, a centrum és a többi egység egyensúlyának elvét vallom, mégis az a benyomásom, hogy a tervezetben előirányzott autonómia meglehetősen félcsípőjű, biceg. A szervezeti autonómia eléggé kiérleltnek látszik, a gazdasági már hírül sem. (18.50) Olvasom az egyik tervezetkészítő nyilatkozatát, amelyben arról beszél, hogy az egyetemeket, főiskolákat gazdaságilag autonómabbakká kell tenni. Engem ez a letűnt rendszer kedvenc frázisára emlékeztet, amikor mindig a közélet, a demokrácia, a törvényesség folyamatos fejlesztéséről, fokozásáról beszéltek. Ahogy akkor sem jelentett ez semmit, félek, az új frázisoknak sem lesz más kihatásuk, mert valami vagy autonóm, vagy nem! Amelyik intézmény és annak vezetősége gazdaságilag függő helyzetben van, az mindig ki van téve annak, hogy deklarált szervezeti függetlensége csak elméleti jellegű, papíron létezik; függvénye a mindenkori kormányzatnak, és így sohasem valósulhat meg a tisztán tudományos képzési szempontok által vezérelt intézményműködtetés. Komoly probléma, hogy nem kellően tisztázott az egyetemek és főiskolák viszonya. Szó sincs például az egyetemek és főiskolák átjárhatóságáról, holott enélkül csak üres fecsegés a felsőoktatási intézmények egységéről, összefüggő egységként kezeléséről való beszéd! Minderre, tudniillik az átjárhatóság tárgyában törvényjavaslatot terjesztettem elő, az oktatási bizottság azonban volt olyan "aranyos", hogy két év óta sem talált időt és alkalmat, hogy megtárgyalja. Nem megfelelően átgondolt a főiskolák koncepciója sem. A főiskolák korántsem valami egyöntetű, egyszínű, egyetlen darabból öntött intézménycsoport. Vannak jellegükben az egyetemhez közeledő és vannak elsősorban gyakorlati képzést nyújtó, szakirányú főiskolák. Az előbbiekkel szemben helyesen jár el a tervezet, amikor a képzést az egyetemi jellegű elméleti képzés irányába kívánja elmozdítani. Legalábbis én így értékelem azt a kitételt, amely a főiskolák létesítésének alapkritériumaként a kutatási tevékenység szervezését és folytatását írja elő. Ilyenek például a tanárképző főiskolák. Nem véletlen, hogy ezek körébe erőteljes törekvés nyilatkozik meg az iránt, hogy az egyetemekre jellemző szervezeti és munkaformákat ültessék, vegyék át. Végeredményében tehát arról van szó, hogy ráléptek az egyetemmé válás útjára. Ezt a törekvést szerintem feltétlenül bátorítani, segíteni, támogatni kell. Sajnos, a minisztérium egyes hivatalnokainak eljárása ebben a vonatkozásban korántsem egyértelmű és nem dicsérhető, sőt meglehetősen felemás, mert nem mérnek egyenlő mértékkel. És mindennek olyan vonatkozásai is vannak, amiket egy valóban polgári párt nem hagyhat szó nélkül, és nem tekinthet el nagyvonalúan fölöttük. Az elsősorban a gazdasági élet kívánalmaira reagáló, rövidebb időtartamú képzésre beálló főiskolák esetében más elveket kell követni, bár a vezetést itt is tudósok, kiválóan felkészült tudós tanárok kezébe kell adni. Nem értek egyet a tervezet 30. �-ának e) pontjában megfogalmazott jogosítvánnyal, miszerint a hallgatók véleményezhetik az oktatók munkáját. Mikor és hol volt még olyan, hogy az inas bírálja a mestert?! De a dolog ilyen értelemben vett lehetetlenségén túl várható kihatásai is a lehető legrosszabbak. Igényes, színvonalas oktatók kényszerülhetnek arra, hogy hallgatóik kegyét hajhásszák. Mindennek elkerülhetetlen fő következménye lehet az oktalan liberalizmus, mely a bukások számának látványos csökkenésében juthat kifejezésre. A bukásmentes iskola pedig nyílegyenesen vezet a tudásmentes iskolához! Akkor is, ha egyetemnek vagy főiskolának hívják! Arról sem vesz tudomást a tervezet, hogy az egy-ugyanazon kategóriába tartozó intézmények nincsenek egyforma helyzetben. Vannak szegények és vannak gazdagok. Csak remélni lehet, hogy a felállítandó felsőoktatási tanács finanszírozási döntéseinél majd figyelembe veszi, hogy sokkal nehezebb helyzetben van egy távoli, szegény területen működő felsőoktatási intézmény, főleg ha pedagógusképzéssel foglalkozik, mint egy jó helyre települt, a gazdasági élet számára szakembereket képző. Míg az előbbi az állami támogatáson túl jóformán semmiféle bevételhez sem jut, addig az utóbbi nyilván számíthat a magán- és a gazdasági szféra támogatására is. Mindezek persze az életben gyökereznek, a jelzett visszásságok kezelésére éppen ezért a tervezetben nem ártott volna kitérni, esetleg útmutatást adni. Nem tudom, vajon kellően indokolt-e a felsőoktatási tanácsból az egyházakat és a pártokat teljesen kihagyni. Hiányossága a tervezetnek, hogy nem rendelkezik az állami felsőoktatás vagyoni helyzetéről. Nem tudni, hogy az egyes intézmény a kezelője vagy bérlője az állami vagyonnak - ami biztos: nem tulajdonos. Pedig ahhoz, hogy valamely intézmény igazán autonóm legyen, alapvető, hogy tulajdonnal rendelkezzék, a nála lévő dolgok, felszerelések stb. tulajdonként tartozzanak hozzá. Feltűnhet, hogy a tervezet a felsőoktatás fogalmát az egyetem és főiskola fogalmára szűkíti le, és nem foglalkozik a felsőfokú továbbképzés más lehetséges eseteivel, formáival. Bár igaz, hogy kis ország vagyunk, nem hinném, hogy minden főiskola létrehozásával a Parlamentet kellene terhelni. Bőven elég lenne a Kormány, netán a művelődési és közoktatási miniszter hozzájárulása, illetve döntése. Meglehetősen elnagyolt a hallgatói önkormányzatról szóló fejezet; még azt sem mondja meg, hogyan nevezzék a hallgatók önkormányzatának vezetőjét, illetve mik legyenek az önkormányzat intézményei, szervei. Mindezt a helyi intézményi szabályozás körébe utalja, holott bizonyos egyöntetűségre már a hallgatók érdekében is gondolni lehetett volna. Visszatérve végül a "piszkos anyagiakra": csak sajnálni lehet, hogy a mellékletekben nem jutott hely egy bértáblázatnak, amely pontosan felsorolná a felsőoktatásban működő oktatók, tisztségviselők, hivatalnokok, egyéb dolgozók és alkalmazottak bérét. Közkézen forog ugyan egy, amelyről az a fáma, hogy eredetileg részét képezte a tervezetnek, csak utólag vették ki, állítólag a Kormány kérésére. Ha valóban így van, és az abban olvasható összegek jelentik azt az előirányzatot, amelyekkel meg akarják oldani a felsőoktatásban dolgozók bérproblémáit, előre megmondhatom, hogy a jelenlegi árak és adózás mellett nem fog megoldást hozni! Nagy porhintés és népcsalás az egész! Másik megjegyzésem: nem érthetek egyet azzal, hogy a kommunista gyakorlat szolgai másolásával és átvételével a főiskolai tanárt az egyetemi docenssel veszik egy kalap alá. Sok egyéb mellett a nemzetközi gyakorlatnak sem felel meg. Német nyelvterületen például a köznapi érintkezésben a tanárnak, akár egyetemi, akár főiskolai, a Herr Professor titulus jár ki; míg a docenseket Herr Doctor megszólítással tisztelik. (Taps.)