Rab Károly (SZDSZ)

1993. június 20.

DR. RAB KÁROLY (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Szerettük volna ennek a törvénynek a tárgyalását jóval hamarabb megélni. Realitása volt annak, hogy 1991-ben, még inkább +92-ben ez a törvény a Ház elé kerüljön. Sajnálatos, hogy csak most kezdjük el tárgyalni. Azzal nem értek egyet, hogy az előterjesztés alaposságához volt szükség ilyen sok időre, mert ez a törvény egy év óta csak romlik. Három évig készítgették valójában ezt a törvényt, és valójában a Háznak nem több, mint három hete marad a tárgyalásra, és ezt stratégiai területnek nevezik. Valójában nemcsak a törvény-előkészítés lassúsága, hanem a három év alatt általában a szellemi erőforrások fejlesztésére fordított erőfeszítések alapján ez úgy tűnik, hogy nem stratégiai terület, ha igen, akkor az a stratégia, hogy a hangosan felmutatott erőtlen fejlesztési szándékot halk, de annál erőteljesebb elvonások követik. Történelmi tapasztalat, hogy a felvilágosult uralkodók mindig a tudományt, oktatást fejlesztették, s valószínű, fordítva is igaz: ahol ezt nem fejlesztik, ott nem felvilágosult az uralkodó rendszer. A világ mindig a tudás révén haladt előre, és ami ma a fejlett vagy fejletlen világot megkülönbözteti egymástól, az valójában a szellemi tőkével való rendelkezés különbözőségéből adódik. A természeti kincs csak a megfelelő tudással, szellemi tőkével rendelkezők kezében jelent komoly természeti erőforrást. A tudás két értelemben, több értelemben is meghatározó szerepű lehet. Abban az értelemben is, hogy a falun szántó-vető emberre, jó szakmunkásra mindig is szükség volt, a jó szakemberre, de egyaránt szükség van ezekre a kiváló szakmunkásokra és a világszintű tudós emberekre is. Valójában egy ország gazdagodásához, az ország tudásszintjének bővítéséhez egyre tömegesebb, egyre magasabb szintű oktatás - és nagyon fontos -, folyamatos továbbképzés szükséges. Ma a piaci siker a világon a termékben rejlő szellemi teljesítménnyel arányos. De a gazdagabb élet mellett az emberibb életnek is feltétele a szellem megléte. Ezért ezek a törvények, amiket most tárgyalunk: a közoktatás, szakoktatás, az Akadémia, a felsőoktatás, valójában - többször elhangzott - az ország számára meghatározóak. Hadd mondjak itt három mondatot még ehhez a kérdéshez. Az egyik, és nagyon fontos: ma a fejlett országokban a jövedelem több mint fele a szellemi tőkéből ered. Az elmúlt évtizedekben a fizikai vagyon értéke relatíve lecsökkent, s ugyanakkor a szellemi vagyon értéke több mint tízszeresére, tehát több mint ezer százalékkal emelkedett a fejlett országokban. Ez a gazdasági vonatkozása. A nagyon lényeges másik társadalmi vonatkozása a szellemi tőke fejlesztésének az, hogy a szellemi tőke egyéni vagyon, tehát nem államosítható, nem elidegeníthető. A szellemi tőke fejlődése az egyén szerepét felértékeli az állammal szemben, és így valójában a szellemi tőke fejlesztése nagyon nagy mértékben a polgárosodáshoz járul hozzá. A most előttünk lévő felsőoktatási törvény akkor fogja igazán betölteni hivatását, ha az emberibb és a gazdagabb életet szolgálja, ha a felsőoktatás mozgásterét olyanná teszi, hogy az az ország és az emberiség fejlődése iránt elkötelezett, küzdőképes értelmiséget nevel, és nagyon fontos, hogy meghagyja a tudás öntörvényű mozgásának a szabadságát. Tisztelt képviselőtársaim! Néhány címszóval lehetne jellemezni azokat az elvárásokat, de legalábbis azokat a fontos elemeket, amelyeket ennek a törvénynek szolgálnia kell. Ezek a címszavak - amelyektől a törvény jóvá válhat -: az autonómia, a finanszírozás kérdése, teljesítményelv, minőség, a versenyhelyzet, a piaci elemek megjelenése és a szelekció. Az autonómia több szinten értelmezhető, hiszen itt a hallgató autonómiájáról, a tanár autonómiájáról, az intézmény és a magyar felsőoktatás autonómiájáról van szó. A hallgató részéről ez a különböző ismeretek megszerzésének szabadságát jelenti. Az oktatás részéről az ismeretszükséglet felismerésének szabadságát, az ismeretátadás módjának, tartalmának, az oktatási intézmény belső működésének, együttműködésének, de ezen felül az önértékelés, az önellenőrzés, az önfejlesztés belülről való meghatározását is jelenti. Ezt jelenti, hiszen az autonómiának nem a szabadság a lényege, nem az önállóság a lényege, hanem a felelősség, hiszen az autonómiának ez adja az értelmét és a mércéjét is. Tehát aki autonóm, annál a felelősség az első, ami hangsúlyozandó. Ezért nagyon jól el kell tudni határolni egymástól a beavatkozást és a kontrollt. A beavatkozás nem engedhető meg. A kontroll viszont sokszínű, itt szerepe lehet az államnak, a felsőoktatás résztvevőinek, a piacnak, a fogyasztóknak, a nemzetközi visszajelzéseknek, de ezen belül is a legfntosabb az intézményen belüli folyamatos értékelés. Nagyon lényeges kérdés az autonómiánál, hogy mennyire erősek a felsőoktatás civil intézményei, tehát a felsőoktatás önálló szervezete, és ebben a kérdésben nagyon komoly megoldandó dolgok vannak hátra. A felsőoktatás szövetségét komolyan meg kell erősíteni, de ez a feladat saját magukra, a felsőoktatás résztvevőire vár. A törvény másik lényeges kérdése, hogy miközben általában a felsőoktatásban résztvevők rengeteg közös érdekkel rendelkeznek, indokolt, hogy köztük a versenyt nyitva hagyjuk. Ezért lehetővé kell tenni a nem állami egyetemek, magánegyetemek még gyakoribb megjelenését. Az egyetem vagy a szakalapítás feltételeinek elő kell írni egy minimumot, de nagyon fontos a törvényben, hogy egy bizonyos fejlesztési időt is biztosítani kell az általánosan elvárt követelmények teljesítéséhez. Ez a törvénynek egy nehéz kérdése, hiszen a törvény nem részletezheti a feltételeket, ugyanakkor fennáll a veszélye annak, hogy a birtokon belül levők az indokoltnál nehezebbé fogják tenni az új egyetemek létrejöttét. Nem szándékunk az új egyetemek számának növelése. Inkább a csökkentés a cél, de az életképes új kezdeményezésekre a követelményeket teljesítő főiskolák, intézmények számára nyitva kell hagyni az új egyetem alapításának lehetőségét. Az elmúlt időben készült tanulmányok a magyar felsőoktatás szétdaraboltságát, az összevont, nagy egyetemek létrehozásának szükségletét említik. Valóban létezik ez a probléma, de ezeket a jelentéseket általában nagy országokból jött szakértők készítették, és Európában a kis országban, és általában a világban a kis országokban hasonló a helyzet, mint Magyarországon: sok kis egyetem létezik. A felsőoktatási intézmények közötti ésszerű együttműködést, átjárhatóságot nem adminisztratív eszközökkel, nem erőszakos összevonásokkal, hanem az érdekeltséggel, az együttműködés kultúrájának alakításával, alapvetően az evolúciós eszközökkel szükséges biztosítani. A törvény fontos feladatként említi az oktatás-kutatás kapcsolatának erősítését. E valóban kívánatos és az elmúlt évtizedekben nagymértékben lerombolt szerep e törvény keretében kiváltság marad. Ennél a pontnál szeretném azt tisztázni, hogy a törvény létrejöttének legfontosabb erénye az lesz, hogy nem lehet majd hivatkozni a hiányára. A legfontosabb kérdésekben a törvény nem dönthet, nem kötelezhet, nem teremt konkrét feltételeket, hiszen ezek az autonómia körébe tartoznak. Olyan kérdés, mint az oktatás minősége, a piaci kényszerrel fog majd létrejönni. Az oktatók bére fontos az oktatás minőségi kérdésénél, de az oktatók bérénél meg kell említenem, hogy ez a szelekciós lehetőséget jelenti, tehát a szelekciót jelenti. Fontos az oktatás minőségénél a hallgatók igényessége, a társadalom igényessége és érdekeltsége, és mindez pénz és idő kérdése, ami nem ennek a törvénynek a feladata. A magyar felsőoktatás túl széttagolt, alulfinanszírozott, de egyszerre lerongyolódott és pazarló, túlszakosodott, de mégsem életszerű, követelményei merevek, nehezen átjárható, hiányzik a verseny, a lassú mozgásban még mindig biztonságosabb, mint a komoly váltás, ez a felsőoktatás túlzott passzivitásra kényszeríti a hallgatót, rosszul ellátott a korszerű oktatáshoz szükséges könyvtárral és szakirodalommal, túl magasak a heti óraszámok, túl sok az oktató, akik minőségtől függetlenül alulfizetettek, ennek következtében szelekció sincs. (19.20) Alacsony a szellem piaci értékeinek a felismerése, nem elég széles körű a kutatómunka, kevés a megbízásos munka. Mindezek az oktatás nagyon fontos problémáit jelentik, de ugyanakkor ez a törvény ezekre például nem tud megoldást adni és nem is adhat. Magyarországon közismert a fejlett országokhoz képest az alacsony hallgatói létszám. Ezt a törvény szintén nem rendezheti, hiszen egy jelentős növelés nem képzelhető el az infrastuktúra jelentős növelése nélkül, ami a tervek szerint 2000-ig körülbelül 100 milliárdos beruházást jelent. Több hallgatót fölvenni, ahhoz valóban nem kell az oktatólétszámot növelni, de jóval nagyobb befogadóképességű előadótermek, jóval több könyvtár kell, kollégiumok kellenek és még nagyon sok minden. Többször elhangzott már a vidéki oktatási centrumok szerepének növelése, és az előbb hallottuk, hogy három, illetve négy nagy egyetemi központ van, Budapest, Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs - ez már öt -, és mindenki számára azonnal világos, hogy az ország egyik fele felborul, és az egész Nyugat- Dunántúl hiányzik a felsorolásból, és valójában a koncepcióból is hiányzik, rendkívül sajnálatos módon. Mindannyiunk számára világos, hogy a finanszírozás kulcskérdés. Ebben a tekintetben a jelenlegi kormányalternatíva elfogadhatatlan. Ez úgy szól, hogy növelni kell a felsőoktatásnak juttatott összeget, hogy javuljon a hatékonysága. A másik alternatíva, hogy csökkenteni kell a juttatásokat, hogy javuljon a felsőoktatás hatékonysága. Sajnos, ezt az utóbbit választották. Mindaddig, amíg a gazdasági élet szereplői nem lépnek fel komoly megrendelőként, szponzorként, mindaddig, amíg nem alakul ki a többcsatornás finanszírozási rendszer, addig az állam kötelessége biztosítani az oktatás feltételeit. Az önállóság úgy is értelmezhető, hogy a felsőoktatásnak pénzügyileg is önállóbbnak kell lennie. Ez elérhető a pénzügyi források bővítésével. Növelni kell a pályázati úton az elkülönített állami alapokból származó pénzeket, az alapítványokból, szponzoroktól, hitelekből, kutatási munkából, más szolgáltatásokból, vállalkozásokból befolyó összegeket. Ezért szorgalmazzuk - és amit a törvény nem rendez -, hogy a közeljövő egyik lényeges kérdése a felsőoktatás vagyonhoz juttatása. Sokan említették, és valójában az elmúlt időben sok vihart kavart a tandíjak kérdése. Mi a tandíjnak a bevezetését elfogadjuk akkor, ha az egyetlen felsőoktatásban részt vevő hallgatót sem foszt meg a tanulmányaitól, ha a kompenzáció, a hitelek, az adókedvezmények, a díjak mértéke, a támogatás mikéntje a szülők teherviselő képességének, a szociális biztonságnak és a célnak is megfelel. Harmadik kérdés az oktató-kutató egyetemek létrehozása. Ez valójában az egyik alapja a minőségi váltásnak. Ezt komoly mértékben elősegíti a tudományos fokozatadás lehetőségének visszahelyezése a felsőoktatás keretébe. A magyar felsőoktatás szervezeti fejlesztésében előnyös többkarú és többfokozatú képzés, az univerzitások, a több központú magyar felsőoktatási szerkezet, a regionális szellemi bázisok erősítése lényeges feladat. Azonban a kis egyetemek, a kis főiskolák közül egyetlenegy léte sem kérdőjelezhető meg, mert a felsőoktatási intézményeknek azon kívül, hogy oktatnak és kutatnak, van még egy nagyon fontos funkciójuk, az, hogy ott vannak, ahol vannak, az, hogy a kisvárosok és azok környékének szellemi bázisai. A magyar felsőoktatás minőségi váltásában fontos kérdés, hogy a magyar felsőoktatásban alkalmassá kell tenni a hallgatókat a változásra s a változtatásra. Nem szakképzettséget, hanem végzettséget kell adnia. A diploma a magas szintű problémamegoldás képességéért, nem pedig egy szakterület részkérdéseinek gyorsan avuló ismereteiért jár. Az általános képzés a gyakorlatias képzéssel nem ellentétes, mert valójában a legelméletibb képzés az elavult gyakorlatnak az oktatása. Eddig szándékosan kerültem, hogy Európáról s az Európába vezető útról beszéljek, és erről nem is szükséges beszélni, de természetes, hogy Magyarország és az európai országok közötti híd szellemi kapcsolatokból épül. Ez az oktatás és a tudomány területén evidencia. A törvény minden pontjának, a felsőoktatásban történő minden változásnak olyannak kell lennie, hogy illeszkedjen az elfogadott nemzetközi normákhoz és szokásokhoz. A törvénytől - mint említettem - leginkább a bizonytalanság megszűnése várható eredményként. De fontos, hogy a nemzetközi tapasztalat azt mutatja, hogy az igazi változásokat a felsőoktatásban nem igazán belülről hozzák létre, hanem a pénz, a versenyhelyzet és a hallgatók által létrehozott kényszerek. A konkrétan előttünk levő törvény hibái között kell említenem elsősorban egy átfogó koncepció hiányát, amelybe a változások beilleszthetők, a résztvevők számára világossá válnak a várható lépések, és az is, hogy nekik mit kell tenniük. A törvény egyébként egy ilyen koncepció elfogadását az Országgyűlés hatáskörébe utalja. Hiánya a törvénynek, hogy a hagyományos szellemben befejezettnek tekinti a diplomával képzést. Nagyon kevés figyelmet szentel az életfogytig tartó különböző képzési formáknak. Itt megint megjegyzem, hogy a fejlett országokban általában egy mérnök az egy évi munkaidőből körülbelűl 4%-ot képzi tovább magát, ez Magyarországon nem éri el a 0,5%-ot. A törvény kísérletet sem tesz jelenleg az állami vagyonként működő intézmények és a vagyon kezelésének kérdésére. Ezt meg kell a jövőben oldani. A törvény több vonatkozásban túl arisztokratikus, jogosak a minőségi elvárások, de nem biztos, hogy az egyébként szükséges akkreditációs bizottságnál az élet nem lesz jobb ellenőr, másrészt esetenként a követelmények formálisan túlzóak. Értelmetlen számos, Kormány kezébe javasolt olyan hatáskör, amelyet esetenként intézményi szinten is elegendő kijelölni. A túl magasan hagyott hatáskörök nem egyedül az autonómiát sértik, hanem rugalmatlanná teszik a döntéseket. A felsőoktatási törvény a felsőoktatással történő egyeztetés révén jött létre. A törvény több pontján a felsőoktatás autonómiáját kívánjuk növelni, biztosítva a hallgatók, az oktatók, az intézmények, az egész felsőoktatás szükséges szabadságát. Erősíteni kívánjuk a felsőoktatás civil szervezetének szerepét, ezekre módosításokat adunk be, és mint ahogy tudjuk, a felsőoktatásnak égető szüksége van a törvényre, ha a módosításainkat az előterjesztő elfogadja, támogatni fogjuk a késésben levő és a nagy bizonytalanságot okozó törvényt. Befejezésül azt szeretném mondani, azzal, hogy ezt a törvényt meghozzuk, valójában semmit sem tudunk le abból a felelősségből és feladatból, hogy az ország jövője érdekében rendkívül kevés történt ebben az Országgyűlésben eddig. Végül pedig szeretném elnök úr figyelmét felhívni, hogy a módosító indítványainkat szeretnénk szerda délig benyújtani, ezért kérem, hogy ne zárja le a mai napon a vitát. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)