Mészáros Péter (MDF)

1993. június 20.

DR. MÉSZÁROS PÉTER (MDF): Köszönöm szépen, Elnök Úr. Annyiban kell csak kimentenem magamat, magunkat, hogy a délután folyamán egyszer már szólítottak, és éppen egy ilyen konferenciáról jöttünk vissza Sasvári képviselő úrral, egy szellemierőforrás-fejlesztéssel kapcsolatos konferenciáról, délután folyamán erről a témáról folyt a vita, és ebbe a vitába csöppentünk vissza, ami a Parlamentben zajlik. A társadalom fejlődése, egy demokratikusan működő és gondolkodó társadalom kiépítése szempontjából létfontosságú az akadémiai szféra szerepe. Ezalatt természetesen nem az MTA-t, hanem a felsőoktatás és a kutatás egészét értem. Helyzetünk e szempontból bizonyos mértékig hasonló a nyugat-európai országokéhoz a hatvanas években, amikor a konzervatív felsőoktatási rendszereket a fiatal korosztályok létszámának növekedése és a felsőoktatás demokratizálása iránti társadalmi igény együttes jelentkezése állította új fejlődési pályákra, a hallgatók létszámának radikális emelkedésével, a gazdaságosság, a nyitottság, a verseny fogalmának megjelenésével. A mi esetünkben is adva van egy demográfiai nyomás, idén és jövőre jelentős hullám éri el a felsőoktatásunkat. Így 1985-ben 130000, tavaly 150000 volt, idén 180000, jövőre közel 190000 lesz a 18 éves korosztály létszáma, és mint a szférát érintő törvénytervezetek fogadtatása is mutatja itt a Házban, illetve azonkívül az egyetemeken a különböző érdekcsoportokkal való megbeszéléseinken, vagy akár a mai konferencián, egyértelmű az igény, az érzékenység, a várakozás a felsőoktatás és a kutatás további kereteit megszabó törvénytervezetek iránt. Döntő faktornak és célkitűzésnek a felsőoktatásban részt vevők számának radikális növelését tartom. Itt már utaltam a nyugat-európai példára, ez történt a 70-es-80-as években Délkelet-Ázsia már gazdaságilag kiugró országaiban is. Néhány éven belül kétszeresére, egyes intézményekben akár háromszorosára kell növeljük a hallgatószámot, és ezzel is csak megközelítenénk a hozzánk hasonló méretű, jellegű európai országokat, például Ausztriát. A különböző anyagokban szereplő 42%-os növekedést három éven belül a rendszer szinte magától, külső beavatkozás nélkül felül fogja múlni. Ehhez természetesen a jelenlegi struktúra, szemléletmód váltására van szükség, amihez a törvény hozzájárulni tud, de teljeskörűen megoldani természetesen nem. Gondolok itt a rendkívül magas kontakt óraszámok csökkentésére, a tanító, a skolasztikus jelleg leépítésére, a hallgatók önálló munkájának előtérbe helyezésére, a mai alacsony hallgató-oktató arány javítására, a doctorandus rendszer megerősítésére, egyszóval a felsőfokú intézmények hatékonyabb működésére. Nem népszerű ilyet mondani, de a mi egyetemeinknek megfelelő méretű nyugat-európai egyetemeken kétszer-háromszor annyi hallgató folytat tanulmányokat. Persze itt a hangsúlyt az utolsó két szóra tenném: folytat tanulmányokat. Gondolok itt például Karlsruhéra, ahol a 60-as években 4500 hallgató volt, ma 22000 hallgatója van ugyanazon a campuson, persze némi fejlesztéssel. A törvénytervezet néhány csomóponti kérdésére utalnék röviden, amelyek megoldásra, megvitatásra várnak. Az egyik az egyetemi és a főiskolai képzés körüli némi fogalomzavar, illetőleg összemosás. Az egyetemi képzés hosszabb időtartamú tudományágakra koncentrál, a kutatás a képzés lényeges részét képezi, míg a főiskolák, a főiskolai és a szakképzés a felsőoktatásra kívülről ható szociális, gazdasági hatásokra közvetlenebbül reagál, rövidebb képzési idővel, szűkebb szakterületen, kötöttebb tantervi struktúrával, az intézményekben lényegesen kevesebb kutatással. Nem célszerű ezért azonos vagy hasonló kritériumokat, feltételrendszert szabni, szerepeltetni az egyetemeknél és a főiskoláknál. Így a kutatási tevékenység szervezése vagy tudományos fokozattal rendelkező tanárok mint feltétel, a gyakorlati képzéstől való eltérítést jelentheti a főiskolákon. Miként indokolatlan a főiskolán a tanársegédek és az adjunktusok határozott idejű megbízatása is. Ezzel persze darázsfészekbe nyúltam, de vállalom. Problematikus a kétlépcsős egyetemi képzés főiskolai oklevéllel való kiágaztatással. A két képzés közötti különbség elsősorban nem az időtartam- különbségben rejlik, hanem nyilvánvalóan a képzés céljában és struktúrájában. Európában nincs olyan kétlépcsős képzés, amelynek első lépcsője nem egyetemi képzés lenne. Tévedésnek tartom a főiskolai oklevél PhD-kénti azonosítását is. Ez egyetemi fokozat, de szükségtelen is törvényben rögzíteni, hogy más országokban a magyar végzettségeket minek nevezik, különösen nem a kontinensen nem használt angol oktatási rendszerhez hasonlítva. Ez a kétoldalú diploma egyenértékűsítés-dolga. Természetesen a két oktatási forma, tehát a felső, a főiskolai és az egyetemi közötti átjárhatóságot a creditrendszerrel biztosítani lehet. A tanársegédek, adjunktusok határozott időtartamú foglalkoztatása ügyében a szakszervezetnek a jelenlegi törvénytervezetben lévő változatot támogató véleményét tolmácsolom, amely visszamenőleg nem érvényesíti ezt a változást a már határozatlan időre alkalmazott oktatóknál. Itt a doctorandusképzés megerősítése egy hatékonyabb, gazdaságosabb és a tudomány művelésére orientáltabb oktatói kar felé való elmozdulást tesz majd lehetővé, hiszen a doctorandusok végül is a világ minden országában részt vesznek az oktatásban. Ugyanakkor egyetemi tanszékeken is szükség lesz egyfajta folyamatosság, az állandóság fenntartására, biztosítására néhány oktatói státusú oktatási tanácsos, oktatási lektor alkalmazásával, akik tehát nem minősített oktatók, ugyanakkor az oktatást viszik, szervezik, és a napi munkát előkészítik. (19.40) Természetesen - mint erre utaltam - átgondolatlan lenne ezt a rendszert a főiskolákra is automatikusan ráerőltetni. A professzorok, az intézményvezetők, a gazdasági vezetők kinevezésénél, a karok, szakok alapításánál én azt hiszem, a kormányzati felelősségvállalás csökkenthető a jogok intézményekbe való telepítésével. Erre a Citizens Democracy Corps anyaga, javaslata is utal. Indokolatlan például a szak létesítését - utalok arra, hogy több mint 600 szak van ma Magyarországon - kormányhatáskörbe tenni, hacsak a tervezet készítői nem szakirányokra gondoltak - vagy akár a karok indítását is. Az intézmény indítson olyan képzést, amilyet akar. Az állami támogatásokat és a képzettség állami elismerését természetesen csak az államilag elfogadott képzések kaphassák. A habilitáció a vezető oktatóvá válás feltétele. Ezt a tervezet - nyilván az MTA-val kötött kompromisszum miatt - nem tudományos fokozatként kezeli, pedig a német rendszerhez való hasonlóság, illetőleg közelítés miatt valójában az, illetve annak kéne lennie. Az intézmények működésénél és vezetésénél a jelenlegi rendszert rögzíti a törvénytervezet. Itt - miként erre a CDC, tehát a Citizens Democracy Corps anyaga is utal - alternatív vezetési struktúrák alkalmazását is lehetővé kéne tenni. Az egyetem és a főiskola összemosása itt is indokolatlan. Az autonómia szintje ugyanis a tudományosság szintjétől kell, hogy függjön. A karok kisegyetemként való kezelése ugyanakkor az intézményeket szétszedheti és irányíthatatlanná teheti. Ezért utaltam arra, hogy alternatív struktúrák megjelenítésére is lehetőséget kell adni, például helyi kezdeményezések esetén. A szaktárcáknak a felsőoktatás irányításából való kiiktatása tekintetében csak az Európa-konform megoldást választhatjuk. Ezt kell tegyük az elrejtett pontoknál is, gondolok itt az intézmények üzemeltetésére - nem akarok részletes vitába bonyolódni. A felsőoktatás társadalom általi külső értékelésére feltétlenül szükség van; a képzés, a továbbképzés értékelésében, elfogadásában ugyanakkor a gyakorlati élet képviselőinek kell, hogy legyen kompetenciája és nem kizárólag a fokozattal rendelkező oktatóknak és kutatóintézeti munkatársaknak, képviselőknek. Elég furcsa, hogy a felsőoktatás tevékenységének akkreditálásában a minősítettek számát tekintve negyedakkora kutatóintézeti hálózat ugyanakkora, ugyanannyi tagot delegálna, mint a felsőoktatás. Az akkreditációs bizottságnak tehát nem csak és nem elsősorban a doktori programokkal kell foglalkoznia, hanem az intézményi képzés egészével. Én úgy gondolom, hogy ez természetes igény. Tisztázandó a felsőoktatásban való tanulás joga. Egyfelől ezt deklaráljuk, másfelől viszont felvételi követelményekről beszélünk, ami természetesen helyes, illetve felvételi keretszámokat állapítunk meg. Ez az ellentmondás mindenképpen feloldandó. Támogatom a hallgatóság legfeljebb egyharmados részvételét az intézményi tanácsokban. Tudva azt, hogy a bejáratott rendszerekben nem szokásos ilyen mértékű hallgatói részvétel, de jelen átmeneti periódusunkban a hallgatóság igenis progresszív szerepet játszik, egyúttal ők azok, akik az egyetemeket megvédhetik és megvédik a külső negatív behatásoktól - itt nem feltétlenül a politikai behatásokra kell gondolni. A nemzetközi programok, támogatások célpontja is valójában valahol a hallgatóság. Bízva az e tárgykörben a kulturális bizottságban, illetőleg a tárca képviselőivel kialakult konstruktív együttműködés folytatásában, utalva ugyanakkor a szakma már ecsetelt várakozására, kérem, hogy a szükséges módosításokkal a Ház mielőbb fogadja el ezt a törvényt. Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps.)