Vitányi Iván (MSZP)
VITÁNYI IVÁN (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Végén vagyunk a napnak, és lassan végén vagyunk az akadémiai általános vitának. Ezért arra készültem eredetileg - hiszen már rögtön a legelején beadtam hozzászólási szándékomat -, hogy két momentumban húznám alá a szocialista frakció álláspontját. Itt az eddigi vita után ehhez még egy járul, hogy a Kormány által benyújtott javaslatot szeretném némileg védeni a kormánypártoktól, amelyek meg akarják változtatni. Az a furcsa helyzet áll elő tudniillik, hogy a benyújtott javaslattal én mint ellenzéki, szocialista képviselő nagyjában-egészében egyetértek. Két momentumot szeretnék előterjeszteni. Az egyik az Akadémia és a tudomány függetlensége. Ez rendkívül fontos dolog, és az akadémiai törvény rendkívül fontos állomás lehet ennek a függetlenségnek a kodifikálásában és garantálásában. Az Akadémia és a tudomány függetlensége egyszerre jelent szellemi, jogi, testületi, politikai és anyagi függetlenséget. (18.30) A XX. századi magyar történelemnek egyik legmegragadóbb vonása a tudomány szerepe. A tudomány szerepe idehaza és a tudomány szerepe a nemzetközi és a világ közvéleménye előtt. A magyar kultúra rangja nagyobb volt, mint amekkora területet elfoglalunk Európából vagy a világból, és mint amekkora a lélekszámbeli arányunk. Nagyszerű tudósok teljesítménye szerezte meg ezt a világszerte való elismerést, akik között megnevezhetünk különböző tudományok képviselőit, Bartók Bélát - itt most nem a zeneszerzőre gondolok, hanem a folkloristára -, Neumann Jánost, Polányit vagy Szent-Györgyit és még sok mindenki mást. Mindegyik alapja az volt, hogy a magyar tudománynak a XX. században mindig is megvolt egy szellemi függetlensége, és azok, akik a magyar tudomány hírét megteremtették, ezt a szellemi függetlenséget képviselték. A magyar tudomány szellemében mindig megvolt a függetlenség, de ez a függetlenség nem mindig volt kodifikálva és nem mindig volt garantálva. Volt idő, amikor kodifikálva volt, de nem volt meg hozzá a garancia. Akkor bizonyos értelemben a hivatallal szemben kellett képviselni a függetlenséget. Volt idő, amikor sem kodifikálva, sem garantálva nem volt. Most ez a törvény kodifikálja azt, amihez, úgy hiszem, a garancia már megvan. Ez rendkívül fontos esemény a magyar tudomány történetében. Azt is hozzá kell tenni, hogy az Akadémia függetlenségének a kodifikálása természetesen nem egyenlő a tudomány függetlenségével, de mégis szimbolikusan ugyanazt jelenti. Természetesen a magyar tudomány sokkal szélesebb területet ölel fel, mint pusztán az Akadémia, de az Akadémia szimbolikus értelemben mégis jelképezi magát a tudományt. Tehát ha az Akadémia függetlenségét kodifikáljuk és garantáljuk, akkor egyben a tudomány függetlenségét kodifikáljuk és garantáljuk. A másik, amit ezzel kapcsolatban mondani szeretnék, az egyetem és a felsőoktatás kapcsolata. Egyetértünk valamennyien abban, hogy minél szorosabb a kapcsolat az akadémiai intézetek, az Akadémia általában és a felsőoktatás között, annál jobb. De azt hiszem, hogy azt sem akarja senki, hogy ezentúl a tudomány egyedül az egyetemhez tartozzék, és azt sem akarná senki, hogy ezentúl a tudomány egyes-egyedül az Akadémiához tartozzék. Megtalálni azt a helyes középutat, amiben a kettő megfelelő egyensúlyban van. Én azt hiszem, hogy ez nem elsősorban a törvényhozás dolga, ez a tudománypolitika és a kultúrpolitika dolga. Törvényt kell hozni az akadémiai intézetekről akkor is, ha egyetlen akadémiai intézet van. Törvényt kell hozni az egyetemi kutatóintézetekről akkor is, ha egyetlen egyetemi kutatóintézet van. Hogy hány van belőlük, azt nem a törvény feladata meghatározni, hanem a tudománypolitikának, a kultúrpolitikai irányelveknek, vagy felsőoktatás- politikai irányelveknek és politikai gyakorlatnak kell meghatározni. De mégis, miután ez újból és újból fölmerül, és ebben a vitában is fölmerült, és az előttem szóló is szinte azonnali követelésként nyújtotta be, hogy azonnal csatoljuk az eddigi akadémiai intézeteket a felsőoktatáshoz, azt hiszem, hogy némiképpen ezt meg kellene nézni történelmileg. Én azt hiszem, hogy nem lehet pusztán abból a szempontból nézni, ilyen absztrakt módon, hogy vannak egyetemek és vannak akadémiai intézetek, hanem meg kell nézni az egyetemek történetét is. Természetesen, ha nálunk szerencsésebb országokra nézünk, vagyis magyarul: Nyugat felé, a nyugat- európai és észak-amerikai egyetemekre, azok gazdagok abban, hogy kiváló tudományos intézetekkel rendelkeznek, és a tudományos intézetek nagy része ott működik. Azonban ezek az egyetemek sok dologban különböznek tőlünk, hogy csak egyet mondjak, a pénz szempontjából, tehát gazdagabbak. De nemcsak arról van szó pusztán, hogy több pénzük van, hanem hogy ennek folytán a fejlődés során kialakult egy olyan egyetemi rendszer, amely külső formájában is különbözik a mienktől. Azok a nagy egyetemi campusok, a különálló épületek, az ott lévő intézetek, azok felszereltsége, az egyetemi élet, az egyetemi élet rendje, az egyetemi egyesületek kialakult rendje azt teszi lehetővé, hogy ezek az intézetek nem pusztán oktatják a tudományt, hanem azok, akik ezt végigjárják, mint életformát sajátítják el a tudományt. Mint életformát, mint az életet átható lehetőséget sajátítják el azt, hogy milyen a tudományt szolgálni, milyen tudományos értelmiségnek lenni. Nálunk is efelé indult el a fejlődés. Ha megnézzük, mármint építészeti elrendezésben, amikor a Múzeum utcát építették, vagy amikor Szegedet, vagy amikor Debrecent, vagy amikor a Műszaki Egyetemet építették, ez volt a szándék. De az a fejlődési szakasz, ami az európai és amerikai egyetemeken az elmúlt 50-60 évben erre még rátett valamit, ez nálunk elmaradt. Nálunk elmaradt, mert valóban egy rossz példa nyomán úgy választódott ketté, hogy egyrészt vannak - a rossz példa ugyebár a szovjet példa - diplomagyárak, ezek az egyetemek, és vannak kutatóintézetek, ahova be lehet dugni a tudósokat, hogy elzárják őket az élettől. Ezen túl kellene jutni. Azonban ez a túljutás nem lehet merev. Mint ahogy Pomogáts Béla mondta egy esti televízióbeszélgetésben, van ennek egy forradalmi útja, és van ennek egy evolúciós útja. Tisztelt képviselőtársaim! Az előttem szólók és mások, akik azonnal hozzá akarnák kapcsolni, ezek egy forradalmi utat akarnak követni. Azonban azt hiszem, hogy ez nem megy. Nem megy, hanem ennek egy hosszas folyamatnak kell lenni, amely kérdése, a döntő kérdése az egyetemeken áll. Hogy mennyire lehet az egyetemeket úgy fejleszteni, mennyire lehet kiépíteni azt a mindannyiunk által akart életmódot, azokat az intézményeket, azt a rendszert, amely ezt lehetővé teszi. Ha most egyszerűen hozzácsapjuk az egyiket a másikhoz, akkor nem történt semmi, vagyis pontosabban: valami rossz történik. Én dolgoztam akadémiai intézetben, én dolgoztam minisztériumi intézetben, én dolgoztam az egyetemen. Én azt láttam az egyetemeken, hogy ha arról van szó, hogy az egyetemeken tanítanak-e az akadémiai emberek és a más intézetek emberei, nem attól függ az, hogy tanítanak-e, mert nem az egyetemekhez tartoznak, hanem sok minden mástól. Függ attól, hogy akarnak-e, függ attól, hogy nálunk nem az a probléma az egyetemi oktatásban, hogy az egy főre eső tanárok száma túlságosan kicsi, és még tanárokat kellene szerezni. Köszönjük szépen, jól állunk abban, hogy a tanárok száma a hallgatók számához képest nem kicsi. Nem az a probléma tehát, hogy még be kell dugni egy csomó akadémiai embert, hogy tanítson, hanem arról van szó, hogy megtaláljuk azokat a formákat, amelyekben ez létrejön, és ha valaki egy akadémiai intézetből tanítani akart, akkor annak eddig is minden módja megvolt. Ha az egyetem úgy gondolta, hogy ő a hivatalos a tanításra, annak is minden módja megvolt erre. Ha pedig független intézethálózatot keresünk, ugyanakkor garantáljuk az Akadémia függetlenségét, hát miért csináljunk akkor még egy külön független hálózatot, úgy, mint amikor a taxinál a független taxik létrejöttek, nemsokára meg kellett alakítani a Yellow Pages-t és másfajta egyesületeket, mikor az Akadémiában ott áll előttünk egy független intézményhálózat. Nem hiszem, hogy az Akadémia intézményhálózata elég erős volna ahhoz, tehát az Akadémia elosztó szerepe, ahogy mondják, vagy diktatúrája, ahogy már hallottam inkább a folyosón, erős volna ahhoz, hogy be tudjon avatkozni az akadémiai intézetek dolgába, különben nem is hiszem, hogy akarna. Soha ilyen törekvést nem láttam, tehát nem hiszem, nem értem, hogy miért vitatkozunk ezen. Inkább azt javaslom, hogy bízzuk a dolgot a politikára. A törvény hozza meg azt a lehetőséget, hogy legyenek akadémiai intézetek, legyenek egyetemi intézetek, módjuk legyen az akadémiai intézeteknek, hogy kellő módon társuljanak. Bízzuk a politikára, hogy tudja, a döntő kérdés Magyarországon az oktatás dolgában a felsőoktatási intézeteknek olyan fejlesztése, amely valóban lehetővé teszi a korszerű tudományt, és akkor fokról fokra, lépésről lépésre az akadémiai intézetek közelebb és közelebb kerülnek a felsőoktatáshoz. És hogy ehhez milyen szervezeti formák fognak majd adódni, azt meg fogja hozni az élet. (18.40) Most azonban azt a törvényt hozzuk meg, amely lehetővé teszi a dolgok megoldását. (Szórványos taps.)