Kávássy Sándor (független)
DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKgP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Amikor ez év április 14-én szóba hoztam a szabolcs-szatmár-beregi alma ügyét, és figyelmeztettem, hogy idejében kell megkezdeni a felkészülést az őszi szezonra, Szabó földművelésügyi minisztertől a legszebb ígéreteket kaptuk. Biztosítjuk a göngyöleget és a piacot - mondotta. Igaz, nyomban hozzátette, hogy amennyiben erre mód és lehetőség lesz. Fenntartás nélkül hangoztatta viszont, hogy a bécsi magyar követ tudósítása szerint fokozott érdeklődés várható osztrák részről, minthogy az ivólészükségletnek csak 10%-át állítják elő saját gyümölcsből, és hogy prezentálni fogja a névsort, hogy ki mindenki érdeklődik a magyar alma iránt. Nem tudom, mi van a bécsi magyar követtel, hogy elkészült-e az ígért lista vagy sem, csak annyit van módom megállapítani, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg területén nem hemzsegnek és nem kilincselnek osztrák ügynökök, hetek óta minden erőfeszítés ellenére áll a felvásárlás, a lehető legelkeseredettebb a hangulat, ingerült emberek kérik, illetve követelik a segítséget. Nem csoda, a helyzet rosszabb, mint azelőtt bármikor. És amikor minderről jelentést teszek a tisztelt Háznak, azonnali felelősségre vonást követelek Szatmár szenvedő népe nevében mindazok ellen, akiket felelősség terhel a jelen helyzet kialakulásáért. Augusztusban még úgy látszott, hogy van megoldás; 8 forintot terveztek a lé- és 15-öt az étkezési alma kilójáért. Ám nyomban kiderült, hogy az így kitalált árak nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. A felvásárlók azonnal alámentek a tervezett áraknak, a léalmáért 6, majd 5, később 4, legutoljára 3,50 forintot adtak. Ma semmit. Az alma a legtöbb helyen szedetlen, a fákon várja sorsa beteljesedését. Ahol mégis leszedték, ládákban vagy zsákokban töpped, azaz veszti súlyát napról napra, a termelő nem kis kárára és bosszúságára. Úgy hiszem, az igazságot mondom ki, ha megállapítom, hogy az illetékesek ezúttal se, a miniszteri ígéret ellenére se készültek fel az őszi almaidényre. Mert ha felkészültek volna, most nem állnának, mint szamár a hegyen, hanem minden eshetőséggel számolva tudnák, mit kell tenniük. A mulasztásért - ismételten hangsúlyozom - nem maradhat el a felelősségre vonás. Mindez azonban már nem a mi gondunk. Ám ezúttal sem tehetjük meg, hogy ne vonjuk le a megfelelő tanulságokat. Éspedig: 1. Mindaddig, míg nem jönnek létre azok a szervezetek, amelyek képesek megfelelni hivatásuknak, a termelő érdekvédelmét is az államnak kell ellátnia, és megengedhetetlen, eléggé el nem ítélhető pilátusoskodás a hatóságok részéről, amikor a szabadpiacra, illetve a piaci viszonyokra hivatkozva utasítják el a végső kétségbe jutott termelőt. A szabadpiac és a piaci viszonyok - minden épeszű ember tudja - nem alakulnak ki máról holnapra. Hosszú az út odáig, és ilyen körülmények között magára hagyni, elvérezni engedni a termelőt - ki merem mondani - népellenes, a leghatározottabban antidemokratikus magatartás azok részéről, akik az állampolgárok adójából húzzák a fizetést. De eltekintve mindettől, mindaddig, míg az állampolgárok igénylik az állam segítségét, a hatóságok nem állhatnak félre, képviselői nem moshatják kezüket. Kötelességük, hogy meghajoljanak a népakarat előtt. 2. Az is nyilvánvaló, hogy az úgynevezett minimálárakat közgazdaságilag megalapozott számítások alapján kell kialakítani, amelyek a piaci gyakorlatban csak felfelé mozdulhatnak el. És hogy mindez így legyen, vissza kell hozni az árkormánybiztosság 1945 előtt jól bevált intézményét, ahogy erről egyszer már beszéltem a tisztelt Ház előtt. 3. Általánosan elterjedt vélekedés, hogy az almatermelés hasznát is a kereskedelem fölözi le. Támogatásra ez esetben is a termelő szorul. És ha rászánja magát az állam, az eljárást is egyszerűsítse. Ne kelljen a megyeszékhelyre beutazni, a földművelési hivatalnál, az APEH-nál sorba állni és az egész napot ott tölteni, esetleg újra beutazni. Legyen elég az eladási bizonylat bemutatása a helyi polgármesteri hivatalnál, a többit pedig intézzék hivatalból gyorsan, hogy a termelő rövid várakozás után kapja meg a pénzét. És itt szeretném újra szóba hozni: a szatmári alma nemzeti kincs. Megóvása, gondjainak orvoslása legalábbis közép-európai érdek. Éppen ezért csak mint elviselhetetlen indolencia, szellemi és lelki vakság értékelhető, hogy máig sem talált meghallgatásra az az előterjesztésem, hogy a probléma tanulmányozására és a teendők meghatározására miniszteri biztost rendeljenek ki a tárgyalt térségbe. Jó lenne, ha végre belátnák az illetékesek, hogy az ellenzék ellenségként kezelése, ellenzéki képviselők konstruktív javaslatainak semmibe vevése nem utal túl magas intellektusra. Sőt, éppen ellenkezőleg. Előbb-utóbb a legelvakultabb mamelukok bizalmát is megrendíti. Köszönöm. (Szórványos taps.)