Szigethy István (SZDSZ)

1993. október 17.

DR. SZIGETHY ISTVÁN (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Először meg szeretném köszönni Fekete Gyulának ezt a nagyon alapos munkát, amivel megkönnyítette a feladatomat egy kérdésben, méghozzá a választópolgároknak a lakhelyhez kötése kérdésében, ami a külföldiek választójogát érinti. Valóban nagyon alapos munkát végzett minden bizonnyal, bár nyilván ezt nem tudom ennyi idő alatt ellenőrizni, de komoly érveket adott a későbbiekben elmondandókhoz. Fekete Gyulának azonban fel szeretném hívni a figyelmét egy apróbb pontatlanságra, ami az egyes parlamentek létszámát illeti. Nem kívántam foglalkozni a megyei listák kérdésével, előttem Tölgyessy Péter és Magyar Bálint erről már részletesebben beszélt, de az elhangzottakra tekintettel azért világosabbá szeretném tenni a szabad demokraták álláspontját, már csak azért is, mert ezzel a kérdéssel Rudics Róbert nagyon megszívlelendő módon a legutóbbi ülésen szintén foglalkozott. A választási rendszer, amit 1989-ben a Kerekasztal-tárgyalások során kidolgoztak, túlnyomó részben valóban bevált, alapelveiben. A Rudics Róbert által az elmúlt ülésen elmondott számok azonban bizonyították azt, hogy a megyei listáknál ez nem vált be. Nem vált be, mert 1990-ben két olyan párt volt, amely hozzávetőlegesen 20% fölötti eredményt tudott elérni, és a többi pártnak eleve nem volt esélye arra éppen ezért, hogy egy-egy megyében, ahol kevés mandátumot osztottak, négy-öt-hat mandátumot, mandátumhoz juthasson. Ugyancsak nem volt arra sem reális esély, hogy az akkori két nagy párt két mandátumot el tudjon érni, hiszen ahhoz viszont kevés volt ez az országos népszerűség. Itt a számok bizonyították, hogy ez a rendszer nem jó. Rudics Róbert és Tarnóczky Attila következtetésétől eltérően azonban azt hiszem, nem az a megoldás, hogy az önkormányzati választások rendszeréhez hasonlóan addig osszuk a mandátumokat, amíg el nem fogy a kiosztás lehetősége, mivel más az országgyűlési választás és más az önkormányzati választás. Az országgyűlési választáson pártokra szavaznak az állampolgárok, és nem a területi elv érvényesül. A területi elvnek jelentősége volt a korábbi parlamentben, amikor megyei képviselőcsoportok álltak fel, és ezek jelentettek valamiféle kis közösséget. Most azonban a jelenlegi Parlamentben nem ez a szisztéma, szerencsére többpártrendszerű Parlamentünk van. A többpártrendszerű Parlamentnél viszont a pártok arányainak kialakulása a döntő szempont, és azon az elven, hogy egy megyében minden mandátumot osszunk ki, akár nagyon kevés szavazatra is, az adott esetben a pártarányokat boríthatná fel. Tehát az önkormányzati szisztéma alkalmazása a megyei listánál aligha megfelelő mód, hiszen elképzelhető, hogy egy kisebb párt nagyon kevés szavazattal is egy megyei listán mandátumot tud szerezni, amihez lényegesen kevesebb szavazat szükséges más módon, akár egyéni jelöltként, akár pedig az országos listánál. (19.50) Ezek a megfontolások vezettek többek között a Szabad Demokraták Szövetségénél ahhoz a döntéshez, hogy a megyei lista nem reformálható, nem reformálható a többpártrendszerű parlament követelményeinek megfelelően, éppen ezért a megyei listáról a lehetséges szavazatokat az országos listára el kellene vinni. Ilyen esetben esetleg magasabb lenne az országos listán a mandátumok száma. A másik megoldás pedig az, hogy eleve csökkenteni kell a listás számot. Ami a konkrét létszámot illeti, azt hiszem, hogy sem a Szabad Demokraták Szövetsége, sem a FIDESZ nem érdekelt olyan hátsó megfontolásokban, mint amiről Fekete Gyula beszélt. Ennek ellenére mindkét liberális párt előállt azzal a gondolattal - igaz más-más módszerrel -, hogy a jelenlegi Parlament létszámát csökkenteni kellene. Azért kellene csökkenteni, mert a Fekete Gyula által felhozott érvek ellenére is úgy tűnik, hogy ezt az épületet nem a mai Magyarország méreteihez tervezték, és nem feltétlenül szükséges az, hogy ennyi székre képviselők is üljenek. Kisebb létszámú parlamentnél, nagyobb felelősségű képviselői munka mellett, és ami nagyon lényeges, komolyabb háttérmunkával - akár több alkalmazott, több szakértő igénybevételével - minden valószínűség szerint eredményesebb munkát lehetne elérni. Persze, ez nem biztos, ezt legfeljebb ki lehetne próbálni. Itt szeretnék utalni Fekete Gyula adataiból egy pontatlanságra, amit az előbb már említettem, csak akkor nem mondtam ki. többek között a Magyarországhoz hasonló méretű és sok tekintetben hasonló sorsú Bulgáriát is említette a példák között. Ez a példa hibás, mert Bulgáriában valóban 400 fős alkotmányozó nemzetgyűlés volt annak idején, most azonban mintegy 240 fős országgyűlés működik, ahol a lélekszám, terület sok tekintetben hasonló a magyarországi viszonyokhoz. Tehát ennyit erről a kérdésről. Hangsúlyozom: teljesen praktikus szempontok, a megyei listás rendszer javíthatatlan hibái vezettek oda, hogy a Szabad Demokraták Szövetségének az a véleménye alakult ki, hogy a megyei listát nem lehet javítani, a megyei listát ki kellene iktatni a jelenlegi parlamenti választási rendszerből. Tulajdonképpen nem azért kértem szót, hanem eredetileg egy kérdéssel akartam foglalkozni, és ez a külföldiek szavazati joga. Ismét megköszönöm Fekete Gyulának ezeket a példákat, mert cáfolta azon állításokat, hogy Európában általában az jellemző, hogy az állampolgárok különösebb korlátozás nélkül akkor is szavazhatnak, ha nem az érintett ország területén laknak huzamosabb időn keresztül. Ezzel a kérdéssel éppen ezért nem akarok tovább foglalkozni. A külföldiek választójogával már Tölgyessy Péter, Magyar Bálint is foglalkozott, azonban, mivel ők átfogó felszólalást mondtak, általában felölelték az egész választójogi törvény témakörét, nem fejtették ki annyira részleteiben ez a témát, mint amit én most szeretnék elmondani. Ahogy Jánosi György az előbb beszélt erről a kérdésről, én is egyetértek azzal - és az alkotmánybírósági döntések is alátámasztják ezt -, hogy annak a körnek mindenképpen biztosítani kell a választásokon való részvétel jogát, kerül amibe kerül, akinek Magyarországhoz szoros kötődése van, akinek van Magyarországon állandó lakóhelye, és akár munkavégzés, akár a tanulmányai, akár családi okokból, akár turisztikai vagy bármilyen egyéb célból huzamosabb ideig külföldön tartózkodik, és éppen ez akadályozza abban, hogy a jogaival élhessen. Ezen nincs is vita. A vita azon folyik, hogy ennél szélesebb körben lehet-e beleszólási jogot biztosítani a Magyarországon kívül tartózkodó magyar állampolgároknak a magyar belügyek legdöntőbb aktusába, a magyarországi választásokba. Tulajdonképpen azért is kértem szót, mert az eddigi vitában megdöbbentő jogi tévedések, illetőleg teljesen megalapozatlan számok hangzottak el. Úgy gondolom, az országgyűlési képviselők közül azok, akik vállalkoznak arra, hogy a Parlament plénuma előtt felszólaljanak, nyilván fokozottabb figyelemmel olvasták el az előterjesztést, és próbáltak utánanézni a mögöttes anyagoknak. Ezért feltételezem, hogy az átlagképviselőnél jobban ismerik ezeket a kérdéseket. Számomra éppen ezért volt megdöbbentő, hogy alapvetően súlyos jogi tévedéseket is hallottam, és az egyik leglényegesebb kérdésben becslés alapján olyan számokat, amelyek bizony nagyon messze állnak a lehetőségektől, vagy talán a valóságtól, amit senki nem tud. Miről van szó, hadd beszéljek konkrétabban. Három ilyen főbb, vitatható vagy téves állítás hangzott el, az egyik majd ketté válik. Az első magában az expozéban. Boross Péter miniszter úr arról beszélt, hogy mintegy 50000 fő lehet az a kör, akiket a választójognak ez a kiterjesztése érintene. Most erre nem térek ki részleteiben, hanem majd később. A másik ilyen súlyos tévedés, hogy néhányan azt hitték, a történelmi okokból eltávozottak körét érinti ez a módosítás. Ez nem így van. A magyar állampolgársági törvény értelmében - amit éppen a közelmúltban fogadott el a Parlament, de úgy látszik néhányan már elfelejtették az akkori vitát és a törvény szövegét -, ennél sokkal, de sokkal szélesebb kört érint ez a törvénymódosítás. A harmadik tévedés Torgyán József legutóbbi felszólalásához kapcsolódik, és ez kétfelé válik. Először arról beszélt, hogy a '89-es törvény előkészítésénél attól tartottak az előkészítők, hogy az akkori Szovjetunió területén élő kárpátaljaiak valamiféle parancsszóra esetleg bele tudnának avatkozni a magyarországi belügyekbe a választójog kiterjesztésével. Ez nyilvánvaló tévedés, hiszen sem a szlovákiai, sem a kárpátaljai, sem az erdélyi, sem a vajdasági, sem a horvátországi, szlovéniai vagy ausztriai magyaroknak nem volt magyar állampolgársága abban az időben, mivel a kettős állampolgársági nemzetközi egyezmények kapcsán azok is elvesztették az egykori magyar állampolgárságukat, akiknek korábban ez megvolt. Tehát a Torgyán József által levont további következtetések nyilvánvalóan tévesek. Ugyancsak Torgyán József felszólalásában hangzott el egy olyan javaslat, hogy ezzel csak akkor tudna egyetérteni, ha kötelezővé tennék a külföldi magyarok számára is a választásokon való részvételt. A kötelezővé tételre vannak példák. Például az osztrák alkotmány is annak lehetőségével foglalkozik, hogy tartományokban kötelezővé lehet tenni a szavazást. De valamit kötelezővé tenni akkor lehet, ha az végrehajtható. Az teljesen irreális, hogy a magyarországi joghatóság területén kívül élő kettős, vagy hármas, vagy négyes, vagy nem tudom hányas magyar állampolgárokat bármire kötelezni lehetne, hiszen egyszerűen nincs szankciója a kötelezettség be nem tartásának. Meg azért nem tudunk harangozni, mert nincs harang. Hadd mondjam, senki nem tudja, hogy ez a kör mekkora. Ha nem tudja, hogy mekkora ez a kör, hogyan lehet a kör tagjait bármire is kötelezni? Tehát körülbelül ezek voltak a fő tévedések, amelyek miatt szükségesnek tartottam, hogy néhány kérdésben mindenképpen beszéljünk, összefüggésében, pozitív kifejtésben, nemcsak cáfolatban. A három témakör: a magyar állampolgársági jog tartalma és annak lehetséges összefüggése a választójoggal; a második témakör ugyancsak ehhez kapcsolódóan az állampolgárság megszerzésének a formája; és a harmadik témakör, hogy ebből hogyan vonható le az a számadat, hogy ez körülbelül hány embert érintene, és ennek következményeként hozzávetőlegesen milyen költségekkel járna. Kezdem az első kérdéssel, az állampolgárság tartalmával. A felszólalások során az állampolgárságot többen olyan evidenciának vették, ami teljesen konvertálható egyik országból a másikba. Egy magyar állampolgárság annyit jelent, mint egy osztrák állampolgárság vagy egy német állampolgárság és így tovább, és a példákat is ennek megfelelően mondták el. Ez természetesen nem így van. Az egyes államoknak eltérő állampolgársági törvényeik vannak, az eltérő állampolgársági törvényeik eltérő jogokat és kötelezettségeket határozhatnak meg. Természetesen nem vonom kétségbe, hogy nagyon sok tekintetben ezek az állampolgársági jogok hasonlóak is. De nem lehet arról beszélni, hogyha például egy iráni állampolgárnak feltétlenül joga van a határon kívül is szavazni, akkor az az iráni állampolgárság ugyanazt jelenti, mint mondjuk egy magyar állampolgárság. Ez függ össze azzal a kérdéssel, hogy az állampolgárságot hogyan lehet megszerezni. Az állampolgársági törvény vitája során mind a bizottságban, mind pedig a plénumon is nagyon világosan feltettük azt a kérdést, milyen legyen a magyar állampolgársági jog. Érzelmi jellegű-e, tehát minden határon kívül élő magyart lehetőség szerint ez illessen meg, vagy minél szélesebb körben illessen meg, függetlenül attól, hogy milyen a tényleges kötődése Magyarországhoz? Ennek megfelelően korlátlanul elfogadható az örökölhetőség is, hiszen ez is egy szempont. (20.00) Ha azonban érzelmi alapon közelítjük meg az állampolgársági jogot, akkor ehhez nem lehet olyan jogokat és kötelezettségeket fűzni, minthogyha ez egy szűk kör, világosan megfogható kör, akikről tudjuk, hogy ki a magyar állampolgár, és akikkel szemben valóban fölléphetünk olyan igényekkel, mint amikről Torgyán József beszélt - hogy esetleg kötelezővé tehető a választás, hogyha ez egyáltalán végrehajtható. Bármiféle kötelezettséget fel lehet sorolni - és itt Bethlen István múltkori felszólalására hivatkoznék: ez nem ilyen egyszerű, hogy mi van az adóztatással, mi van a katonáskodással. Ez sokkal több: általában az állampolgári jogok, illetőleg kötelességek együtteséről beszélhetünk, és ezt nem lehet leegyszerűsíteni arra, hogy ki fizet adót, ki nem fizet adót, vannak-e adókedvezmények stb. A fő kérdés tehát az volt az állampolgársági törvénynél, hogy elfogadjuk-e a korlátlan örökölhetőség elvét, vagy pedig ezt valamilyen formában hozzáférhetővé tesszük, beszűkítjük. A kormánykoalíció ragaszkodott ahhoz, hogy a korlátlan örökölhetőség maradjon meg, tehát maradjon meg ez az érzelmi jellegű állampolgárság, az érzelmi kötődést hangsúlyozó állampolgárság. Rendben van: elfogadtuk, meg is szavaztuk - azonban már akkor jeleztük, ez nem járhat együtt azzal, hogy ezt a teljesen bizonytalan kört választójoggal is el lehessen látni. Magyarország sorsa ennél sokkal fontosabb, és teljes felelőtlenség lenne azt mondani, hogy egy ilyen széles körnek beleszólási jogot lehetne biztosítani a magyar belügyekbe. Ehhez kapcsolódik a következő kérdés: ez hány embert érint? Boross Péter expozéjában mintegy 50000 emberről beszélt. Tölgyessy Péter felszólalásában mintegy 700 millió forintban jelölte meg a külföldi választási költségeket - amely információt egyébként korábban a Belügyminisztériumból kapott -, azután Horváth Tivadar nekiállt ezzel vitatkozni, hogy: " , dehogyis, ennek körülbelül hatoda lenne a költség." is körülbelül hasonló helyről szerezte az információt Hadd ne mondjam: senki nem tudja. Senki nem tudja, hogy hány állampolgár van, és senki nem tudja, éppen ezért, hogy a választás költségei mekkorák lennének. Zsuffa István nagyon korrekten válaszolt a kérdésemre annak idején, az alkotmányügyi bizottságban - felolvasnám: "Ami Szigethy úr felvetését illeti: való igaz, senki nem tudja megmondani, és nem is fogja megtudni, hogy hány ilyen latens állampolgár él szerte a világban. Azt hiszem, hogy ennek a valóságban nincs is gyakorlati jelentősége, ennek akkor lenne, hogyha jogával élni akar." Nos, Zsuffa úr véleményének első részével egyetértek: valóban így van. 1929 óta aki Magyarországról eltávozott férfi, a leszármazottja automatikusan magyar állampolgár lett - akár tud róla, akár nem tud róla, akár tartja a köteléket, akár nem tartja a köteléket. Legfeljebb a kettős állampolgárságról szóló nemzetközi szerződések zárhatták ezt ki, meg esetleg egy nagyon szűk körben - de ez nyomon követhető kör az irattárakból - egyedi aktussal vagy elbocsátották, vagy pedig korábban megfosztották az állampolgárságtól. A megfosztással kapcsolatban már volt egy semmissé nyilvánító döntés, és a lemondások tekintetében is kedvezményes viszszahonosítási lehetőségek állnak rendelkezésre - de ez egy szűk kör, hangsúlyozom. Ha valaki lemondott, mert másik országban csak úgy kapott állampolgárságot, mert nem lehetett kettős állampolgár, az nyomon követhető, a magyar irattárakból megállapítható, hogy hány ilyen ember van. Azt hiszem, hogy nagyon kevés. Én messzemenően egyetértek Vona Ferenc legutóbbi ülésen elhangzott felszólalásának azzal a részével, amely szerint ezeket a számokat valóban ismerni kellene, azokat, amelyek megismerhetőek. Tehát például 1929-től vagy 1957-től - amikor már egységesen, apa és anya után egyaránt öröklődik az állampolgárság, és korlátlanul öröklődik - legalább annyit tudjunk meg, hogy hány ember volt, akit személyesen elbocsátottunk a magyar állampolgársági körből. Ezt a számot sem kaptuk meg egyelőre - de nem is hiszem, hogy ennek nagy jelentősége lenne. Ugyancsak Zsuffa István beszélt arról egy interjúban, hogy bizony, ha a történelmi eseményeket nyomon követjük, ez a kör, amely magyar állampolgárnak számít, milliós nagyságrendű. És ez így van. Gondoljunk bele abba, hogy '29 után volt a nagy gazdasági válság egy kivándorlási hullámmal, azután következett a háború ideje, következett a háború utáni kivándorlás, azután következett a folyamatos disszidálás '56-ig, azután '56-ban megint egy nagy hullám, és '56 után ismételten a folyamatos disszidálás. Azt mondani, hogy ez a kör - leszármazottaival együtt, mínusz az elbocsátottak nagyon kis száma - 50000 fő lenne Ez - szolidan - aligha elfogadható szám annak, aki kicsit is ismeri a magyar történelmet. Most jönne az előbbi idézet második fele, vagyis hogy ennek van-e jelentősége. Van, persze, hogy van. Olyan értelemben van jelentősége, hogy mi egy állampolgársági törvényt hozunk, és nem egy konkrét választást bonyolítunk le. Ha mi jogot biztosítunk ennek a körnek, akkor nem attól függően biztosítunk jogot, hogy ő kap-e állampolgársági bizonyítványt, vagy hogy akar- e élni a választójogával: mi alanyi jogot adunk ennek a - valóban milliós nagyságrendű és pontosan nem ismert - állampolgári körnek, hogy beleszólhasson a magyar belügyekbe. És ez az, ami rendkívül elgondolkodtató. Én nem vonom kétségbe azt, hogy ennek a körnek kicsi része aktív. Nem vonom kétségbe azt, hogy ennek a körnek nagyon nagy része nem is tudja, hogy magyar állampolgár - de jogilag az; bármikor megtudhatja, bármikor igazolhatja, és jelentkezhet a választójogáért. Azért voltam kénytelen ezt az egészet így elmondani, mert eddig úgy tűnt a vita során, hogy ez nem világos. Nem világos az expozé alapján sem, hiszen ezzel teljesen ellentétes álláspontot mondott a belügyminiszter úr. Ha a jogot nézzük, a jogot csak úgy nézhetjük, hogy mi mindenkinek megadnánk a választójogot, aki jogilag magyar állampolgár - és senki nem tudja, hogy ez mennyi Hangsúlyozni szeretném, hogy ezt az alanyi jogot, ezt a választójogot nem lehet eljárási eszközökkel megakadályozni. Nem lehet azt mondani, hogy a minisztérium kapacitása az állampolgársági igazolványok kiadásánál véges, és annyian fognak szavazni, ahányan jelentkeznek, és ezt az igazolást megkapják a választásokig. Ez egy véletlen: ha jobban szervezik, többet kiadhatnak, ha rosszabbul szervezik, esetleg még sorbaállnak a választások idején is a bizonyítványokért - de nem ez a szempont. Ha mi törvénnyel jogot adunk - és a törvényjavaslat erről szól -, akkor az egész állampolgári körnek adunk jogot, tehát ennek a milliós nagyságrendű körnek és nem 50000 embernek. Éppen ezért nem szeretnék most belemenni azokba a kérdésekbe, amelyeket Fekete Gyula is fölvetett, hogy a sajtóban mi jelent meg: hogy ez a koalíciónak az utolsó szalmaszála, hogy hatalmon maradhasson - és még sorolhatnám ezeket a különböző érveket. Ezek politikai érvek - én most kimondottan jogilag próbáltam ezzel a kérdéssel foglalkozni. Az ellenzék azért nem mehet bele a választójog ilyen széles körű kiterjesztésébe, mert ezzel komolytalanná tenné a szavazást. Hogy egy ilyen széles kör kapjon - és ennek véletlenszerű elemei: akik éppen elmennek szavazni - beleszólási jogot a magyar belügyekbe, miközben valóban nem rendelkezhetnének kellő információval, miközben a kampányolás költségei óriásiak lehetnének, miközben az nem várható el, hogy bármelyik párt kampányolni menjen a világ túlsó felére - hiszen ez óriási költségekkel jár -, mert nem várható el a költségvetéstől, hogy biztosítsa az egyes költségeken esetleg a pártok megfigyelőinek a jelenlétét - és még sorolhatnám. Ezek óriási pénzek. Az egész nem éri meg, sem politikailag, sem gazdaságilag, hogy az Országgyűlés egy ilyen kalandba belebocsátkozzék. És hangsúlyozom: a leglényegesebb az egész kérdésben, hogy mivel felmérhetetlen, nem ismert kör számára adna választójogot - ezzel beleszólási jogot Magyarország legfontosabb kérdéseibe - a törvényjavaslat, ezt egyszerűen felelőtlenségnek tartjuk ilyen formában, ilyen előkészítettség mellett, ilyen állampolgári kör mellett, és az állampolgári felelősségünk miatt sem járulhatunk hozzá, hogy a választójogi törvény ilyen módosításra kerüljön. Visszatérek az elejére: természetesen azoknak minden további nélkül garantáljuk a választójog megadását, akiknek megvan a kötődésük Magyarországhoz, akik ismerik a belső viszonyainkat, akik formailag állandó lakóhellyel rendelkeznek Magyarországon, csak más okból éppen külföldön tartózkodnak. (20.10) Ennél szélesebb körben azonban felelőtlenség lenne belemenni, hogy a választójogot kiterjesszük. Köszönöm szépen. (Taps.)