Mezey Károly (MDF)

1993. október 18.

DR. MEZEY KÁROLY (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az, hogy a rendőrségről szóló törvény rendkívüli jelentőségű, abból a paradoxonból ered, hogy a rendőrség a társadalom becsületes tagjainak legalapvetőbb emberi jogait - az élethez, a testi épséghez, az emberi méltósághoz, a tulajdonhoz fűződő jogokat - úgy védi meg, hogy közben a társadalom nem becsületes tagjainak emberi jogait sérteni kényszerül, amikor velük szemben intézkedik, kényszerítő eszközöket használ vagy titkosszolgálati eszközöket alkalmaz. A megalkotandó rendőrségi törvény legfontosabb kérdései tehát, hogy egyfelől milyen jogosítványokat kap a rendőrség a bűnözés megelőzésére és megfékezésére, másfelől, hogy milyen garanciákat kap a lakosság arra, hogy e kétélű eszközök kizárólag a bűnözők világát érintsék. Tisztelt Országgyűlés! Szeretnék szólni a törvény megalkotásának időpontjáról. Megszokott ellenzéki fegyver, hogy mindig a tárgyalásra kitűzött törvénnyel kapcsolatban mondják el: már régen meg kellett volna hozni. Ezt az ellenzéki szónokok beszédeik bevezetőjében szinte kötelezően előrebocsátják. Természetesen vannak olyan törvények, amelyek meghozásával késünk, amin e túlhajszolt, de a felgyorsult történelem által kikövetelt törvényhozási tempót tekintve nem is lehet csodálkozni. A rendőrségi törvény azonban nézetem szerint nem ilyen. Bizonyos idő kellett ugyanis ahhoz, hogy a rendőrség válsága - ami a rendszerváltással obligát módon bekövetkezett - túljusson a vajúdás szakán, másrészt a rendőrség és a lakosság viszonyában a diktatúra idejéből maradt görcsök is alábbhagyjanak, s így kedvező légköre legyen a törvény megalkotásának. A diktatúrában a rendőrség a párt által irányított, politizált és militarizált testületként működött. A diktatúra felpuhulásával és a rendszerváltozással bekövetkező válsága abból ered, hogy a párt és az ideológia pillérei, amikre támasztották, összeomlottak alatta. Mindebből következett, hogy a testület politikai csődjét követte az erkölcsi, legitimitási és a szakmai válság is. A rendőrség azonban a jelek szerint túl van e négyes válság leküzdésének nehezén, amit jelez az, hogy míg 1990-ben a bűnözés 50%-kal, '91-ben 27%-kal, '92-ben már csak 1,6%-kal nőtt, 1993-ban pedig az 1992. év időarányos részéhez képest 20%-kal csökkent. Ez - egyéb tényezők mellett - feltétlenül a politika bilincseitől megszabadult rendőrség magára találását jelzi. A másik tényező, ami miatt most van itt az ideje a rendőrségi törvény megalkotásának, a lakosság körében a testület iránt tapasztalható érzelemváltozás. Egyre inkább azt látom, hogy az emberek nem félnek a rendőrségtől, bíznak benne, és helyeslik egyre határozottabb és keményebb fellépését a bűnözőkkel szemben. Számos jele van annak, hogy készek segíteni a rendőrséget munkájában. Ezt bizonyítja, hogy több rendőrörs az önkormányzatok segítségével alakult meg; hogy gépkocsikat vagy más technikai eszközöket vásárolnak a helyben működő rendőrségnek. Ha egy mondatban akarnám bizonyítani, hogy a rendőrség tartásában és a lakossággal fennálló viszonyában döntő fordulat következett be, arra hivatkoznék, hogy eltűntek a rendőrviccek. Véleményem szerint mind a rendőrség mai tartása, mind a lakosságnak a hozzá való viszonya mostanra teremtett alkalmas helyzetet a rendőrségi törvény megalkotásához. Tisztelt Országgyűlés! A rendőrség eszköztárának három legfontosabb eleméről: a rendőri intézkedésről, a kényszerítő eszközök és a titkosszolgálati eszközök alkalmazásáról szeretnék szólni. Ezek azok a rendőri tevékenységek, amelyek a leginkább kétélűek: nélkülözhetetlenek a közrend és közbiztonság fenntartásában, a bűnözés megelőzésében és a vele szembeni harcban, ugyanakkor, ha elvétik alkalmazásának indikációját és mélységét, a legsúlyosabban sérthetik a vétlen állampolgárok jogait. Ebből következik, hogy a rendőrnek alaposan ismernie kell ezen eszközök alkalmazását, és annak jogi kereteit. Gyorsan, pontosan kell dönteniük azokról, és ezért nyilvánvaló, hogy e fontos eszközök tárgyalása kapcsán felmerül a kérdés: eléggé intelligens, megfelelően képzett-e a rendőr, aki ezt az eszköztárat a kezébe kapja. Itt egy szakmáról van szó - ahogyan azt az utóbbi időben több alkalommal is hangsúlyozta a belügyminiszter úr. Tudomásom szerint már most csaknem kizárólag érettségizett fiatalokat vesznek fel a rendőrséghez, és új alapokra helyezték a rendőrképzést is. Ez azonban nem jelent meg a törvény II. fejezetében, amelyben a rendőrség személyi állományáról van szó, csupán a 96. � rendelkezik arról, hogy a belügyminiszter felhatalmazást kap a képesítési és alkalmassági követelmények megállapítására. (17.20) Fontosnak tartom, hogy ez utóbbi tekintetében az eddiginél nagyobb mértékben vegyék figyelembe a fizikai követelményeket is, hiszen az eredményes intézkedéshez ez olykor éppannyira szükséges, mint az alapos tudás. Szeretném, ha válaszában a miniszter úr kitérne a rendőrök képzésének és egyéb alkalmasságának a kérdésére. A rendőri intézkedések V. fejezetben történő részletes taglalását szerencsésen előzi meg a IV. fejezetben erre vonatkozó három pontos általános szabály. Az egyik az, hogy a rendőr köteles intézkedni, ha olyan körülményt észlel, ami intézkedést igényel. Nem sétálhat el az ügyek mellett, amely vád épp a rendszerváltozás első két évében gyakran érte a testületet. A rendőr jelenléte az utcán azért fontos az emberek számára, mert feltételezik, hogy a rendőr nemcsak sétál vagy cirkál, hanem lát és hall is. A másik fontos elv, hogy az intézkedés legyen arányos annak törvényes céljával, s ennek megítélése megint csak a rendőr judiciumán múlik, aminek a fontosságáról már szóltam. A harmadik viszont a polgárokra vonatkozik, miszerint mindenki köteles magát alávetni a rendőri intézkedésnek és annak jogszerűségét nem vonhatja kétségbe. Ugyanez a paragrafus mondja ki, hogy ellenszegülés esetén kényszerítő eszközök alkalmazhatók. Itt tehát a játékszabályok tisztázása történik meg, ami a rendőri intézkedések alanyait érinti. Az intézkedések köréből kettőt említek, az egyiket orvosi tapasztalatom alapján. Az előállítás egyik indoka, hogy vérvétel céljára orvosi rendelőbe viszik azt a személyt, akinél felmerül ittas bűncselekmény vagy szabálysértés gyanúja. Ehhez a rendőrnek joga volna a törvénytervezet szerint, ugyanakkor az állampolgárnak joga van megtagadni a vérvételt. Úgy a rendőr olyan intézkedést hajt végre, aminek adott esetben semmi értelme nincs. Ugyanakkor a büntetőeljárási minősítés - hogy tudniillik az eset vétség-e vagy szabálysértés - attól függ, hogy a véralkoholszint 0,8 ezrelék fölött van-e, vagy az alatt? Ennek az ellentmondásnak két megoldása lehetséges, ami azonban nemcsak a törvény módosításán múlik, úgyhogy itt ezeket a megoldásokat nem részletezem. A másik kérdés a 38. �-ban taglalt magánlakáson történő intézkedés. Gyakran panaszolták fel nekem azt az esetet, amikor valaki arról értesíti a rendőrséget, hogy valamelyik lakásban a férj baltával vagy késsel kergeti a feleséget. Az volt a válasz: majd ha vér folyik, kimegyünk. A paragrafusnak az a pontja, amelyik engedély nélkül lehetővé teszi a rendőr behatolását segélyhívás esetén, bűncselekmény elkövetésének megakadályozására, kifejezetten preventív intézkedés, amit messzemenően helyeslek. A kényszerítő eszközök közül néhány fogalmat a nyilvánosság előtt tisztázni kell. A törvény 48. �-a vegyi eszközről, illetve elektromos sokkoló eszközről beszél, amit a támadás elhárítására, illetve ellenszegülés megtörésére alkalmazhat a rendőr - egyebek mellett. Ezek a fogalmak nem szerepelnek a rendőrség szolgálati szabályzatában sem. Fontosnak tartom, hogy az állampolgárok legyenek tisztában azzal, hogy milyen eszközöket adnak a rendőrség kezébe, és a kényszerítő eszközök potenciális alanyai is tudjanak arról, minek teszik ki magukat, ha rendőrre támadnak vagy ellenszegülnek. A kényszerítő eszközökről szóló fejezet kiemelten fontos része a lőfegyver használatáról szóló, amit jelez az, hogy hat, több alpontból álló paragrafus taglalja. Ez teljesen érthető, hiszen itt azt a súlyos ellentmondást kell lenyelnünk, ami a Polgári és Politikai Jogok Egyezményokmánya hatodik cikkelye és a törvénytervezet között van. Az előbbi, amit a magyar Alkotmány is átvett, így szól: "Minden emberi lénynek veleszületett joga van az élethez, amelytől senki sem fosztható meg önkényesen." E törvény pedig azt szabályozza, hogy milyen körülmények között lehet lelőni embert. Ezt a dilemmát a világ egyetlen rendőrségi törvénye nem tudta feloldani, és ezt mi sem tudjuk megtenni, mert sajnos, a lőfegyver használata nem nélkülözhető. Annyit azonban meg kell tennünk, hogy a törvénybe kerüljön be, hogy a fegyverhasználat során lehetőleg kerülni kell az élet kioltását, mint ahogy tudomásom szerint a korábbi változatban ez a szöveg szerepelt. Erre akkor van lehetőség, ha a rendőr gyakorlott a lőfegyver használatában, és van elegendő ítélőképessége felmérni, hogy adott helyzetben elegendő-e lábra lőni, és azt hatásosan meg is tudja tenni. Nézetem szerint a törvény-előkészítő is ennek az ellentmondásnak a lehetőség szerinti tompítására törekedett, amikor 11 tételben nagyon pontosan körülírja a fegyverhasználat eseteit, de előtte azt, hogy milyen figyelmeztetéseknek és más eszközöknek kell azt megelőzni. A rendőrségi szolgálati szabályzat pedig részletesen szól a fegyverhasználat részrehajlás nélküli kivizsgálásáról. Mindehhez azt tenném hozzá, hogy ehhez megintcsak intelligens, képzett és gyakorlott rendőr szükséges. A harmadik kérdéskör a titkosszolgálati eszközök használata. A rendőrség fegyvertárának ezt a különleges eszközét azért kell kiemelten kezelni, mert bizonyos tekintetben a nyilvánosságon kívül működik, ezért felmerülhet annak a gyanúja, hogy ilyen eszközök nemcsak a bűnözők leleplezését szolgálják. Ezen a téren élénken élnek az emberekben a Dunagate-botrány tanulságai, majd a példátlan titkosszolgálati terror megismerése, ami az NDK lakosságára nehezedett. A törvény megalkotásánál figyelembe kell venni, hogy e területnek a magyar jogalkotásban nincs előzménye. Az előző rendszer úgy tett, mintha a titkosszolgálati eszközök nem léteznének. Titkos rendeletekkel működtették, amelyek olyan hétpecsétesek voltak, hogy a 6000/1975. számú minisztertanácsi határozatot, valamint a titkosszolgálati eszközökről szóló 1/1975. számú Minisztertanács elnökhelyettesének utasítását a Dunagate-botrányban meghallgatott belügyminiszter és az állambiztonsági felelős helyettese állításuk szerint maguk sem ismerték. Amikor megalkotjuk ezt a törvényt, tudnunk kell, hogy a titkosszolgálati eszközökre vonatkozó rész nemcsak a rendőrségnek szól, hanem azt figyelembe kell majd venni a nemzetbiztonságról szóló törvény megalkotásánál is. A törvénytervezet különleges eszközök alkalmazására vonatkozó részének három kérdéskörét érintem. Először: milyen bűncselekmények körében használhatók az engedélyhez kötött különleges eszközök? A korábbi tervezet szerint ötévi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztés büntetéssel fenyegetett bűncselekmény gyanújának alapossá tételére engedélyezték volna. Ez a megközelítés hasonlít az osztrákéra, ahol például a lehallgatást több mint egy év, Svédországban két év, az Egyesült Királyságban több mint három év szabadságvesztéssel büntetendő cselekmények gyanúja esetén engedélyezik. Jelen tervezet a német példához közeledik, ahol 60 Btk.-tételt sorolnak fel az engedélyezés feltételeként. A mi tervezetünk bűncselekmény-csoportokat állít fel, ami egyfelől jó, mert például a közvélemény akaratával biztosan találkozik, hogy kiemeli a gyermekek ellen irányuló bűncselekményt, másrészt viszont nem elég konkrét például az a tétel, amelyik a közbiztonságot és köznyugalmat súlyosan megzavaró bűncselekményről szól. Ez utóbbi esetben Btk.-tételek felsorolása volna indokolt, mint ahogy azt a tervezet meg is teszi a nemzetbiztonsági szolgálatok hatáskörébe tartozó bűncselekmények felsorolásánál. Másodszor: a titkosszolgálati eszközök alkalmazásának törvényben előírt korlátai. A törvény felsorolja a különleges eszközök alkalmazása megszüntetésének az esetét, szól az időkorlátról is, ami 90 nap, ami ugyanennyivel meghosszabbítható. Mindezek elfogadhatók. Fontos az a jog is, hogy az engedélyező bármikor bepillanthat a gyűjtött anyagba. A megsemmisítésről szóló szabályozás azonban nem egyértelmű. A korábbi változat arról rendelkezett, hogy a rögzített információról egy másolatot szabad csak készíteni, ami jegyzőkönyvileg rögzítve a bírósághoz kerül. A büntetőeljárás befejezésével azonban mindkét példányt meg kell semmisíteni. Nézetem szerint a most tárgyalandó változatba is ezt a variációt tanácsos beletenni. (17.30) Hiányzik a törvényből annak az esetnek a szabályozása, amikor alapos gyanú mentén elindul a titkosszolgálati eszközök alkalmazása, de közben tisztázódik az illető ártatlansága. Az ő emberi jogai méltatlanul sérültek, feleslegesen hallgatták le telefonját, hatoltak be lakására vagy bontották fel levelét. Ilyenkor a tisztességes eljárás az volna, ha feltárnák előtte, hogy mi történt tudta nélkül, biztosítanák arról, hogy a megszerzett információt megsemmisítették, és amenynyiben a különleges eszköz alkalmazása szabálytalan volt, módot kell adni neki eljárás indítására. Ha a magántitok megszerzése nem a jogszabályban foglaltak szerint történt, úgy annak büntetendő cselekménynek kell lennie. Németországban és Izraelben ilyen cselekmény büntetőtétele három évig terjedő szabadságvesztés. Nálunk ilyen büntetőtétel - tudomásom szerint - nincs. Harmadszor: a tervezetnek az a része, amelyik a különleges eszközök engedélyezéséről és ellenőrzéséről szól, minőségi változást jelent a mostani, átmeneti szabályozáshoz képest. E változás lényege, hogy gyakorló jogász, bíró vagy ügyész kezébe kerül, másrészt pedig hogy decentralizálódik a megyékhez, illetve a fővároshoz. Hogy az engedélyező ügyész legyen, amellett szól az, hogy bűnüldözésben részt vevő szakértő személy dönt, és döntése feltétlenül gyorsabb, amit a törvénytervezet is tükröz a döntési határidő 24 órán belüli megállapításakor. Ha bíró az engedélyező, úgy nyilvánvalóan lassúbb az eljárás, viszont kétségtelen, hogy külön hatalmi ág kezében van a kontroll. A nemzetközi gyakorlatban, jogállamok körében mindkettőre van példa, sőt, egyéb megoldásokra is, Franciaországban például a prefektus az, aki ezt a jogot gyakorolja. Ugyancsak megfelel a nemzetközi gyakorlatnak a törvénynek az a rendelkezése, hogy sürgős esetben a nyomozóhatóság vezetője is elrendelheti a kérelem benyújtásával egy időben. Tekintettel arra, hogy némely nagysúlyú ügy felderítésére néhány óra áll rendelkezésre, gondoljunk csak a kábítószertranzitra vagy általában a határok nyitottságára, ezt a javaslatot ajánlatos elfogadni. Tisztelt Országgyűlés! Úgy látom, ez a törvénytervezet - természetesen a szükséges kompromisszumok és módosítások után - alkalmas arra, hogy biztos keretet adjon az átmeneti kornak megfelelő mértékben centralizált, jól képzett, kizárólag szakmai alapon működő, a lakossággal kölcsönös segítő viszonyban álló rendőrség működéséhez. Ezért a törvényt jó szívvel ajánlom elfogadásra. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)