Papp Sándor (MDF)

1993. október 31.

DR. PAPP SÁNDOR (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Ha elfogadjuk azt az alapelvet, hogy a társadalmak működéséhez elengedhetetlenül szükséges a jelenből kitekintő, a legfontosabb tevékenységi formák számára vezérfonalként szolgáló jövőkép megfogalmazása, akkor egyértelmű, hogy a gazdasági, szociális, oktatási és más területek jövőképe mellett egy XX. század végi civilizációs társadalom számára kikerülhetetlen kötelezettség a környezeti jövőkép megfogalmazása is. Az okok közismertek. A világ környezeti állapotáról szóló jelentések az utóbbi években megszaporodtak, és hozzá kell tennünk, hogy a változások kedvezőtlen irányúak. Hazai viszonyainkat tekintve az elmúlt három évben a környezetvédelem ügye alapvetően új közegbe került. (19.50) A piacgazdaság kialakulása - mint ismeretes - együtt jár az erőforrások hatékonyabb felhasználásával, megszünteti az anyag- és energiapazarló termelési eljárásokat, másfelől az állam - mint tulajdonos és mint hatóság - kettős szerepköre lassan megszűnik, ami a környezetállapot ellenőrzését tekintve kifejezett előnyökkel jár együtt. Megszületett és működik a nyilvánosság ezen a területen, s ez az állampolgárok számára lehetővé teszi a környezetszennyezéssel összefüggő adatokhoz való hozzájutást, és egyben lehetővé teszi a környezeti hatásokat kiváltó döntésekben való fokozott részvételüket. Nagyon fontos új szempont, hogy a korábbi, szinte kizárólagosan állami szerepvállalást - ez az állam totális tulajdonosi voltával függött össze - a környezetvédelem területén a feladatmegosztás elvének megfelelően felváltotta egy szélesebb körű feladatvállalás lehetősége, nevezetesen az, hogy az állam mellett megjelenik az önkormányzatok, a gazdasági szervezetek, mi több, az állampolgárok jól körülhatárolt cselekvési lehetősége a környezet tisztaságának, a környezeti erőforrások megőrzésének érdekében. A hazai közeg változása mellett az egyre növekvő mértékű nemzetközi kapcsolatok is új minőségű környezeti jövőkép, környezet- és természetpolitikai koncepció kialakítását igénylik. A fenntartható fejlődés nemzetközileg deklarált és elfogadott elve, továbbá az elővigyázatossági elv egyként kell, hogy meghatározó érvénnyel részeivé váljanak az új környezetpolitikai koncepciónak. Az Európai Közösséggel kötött társulási szerződés nyomatékkal hívta fel rá a figyelmet, hogy a társulásnak nem csupán gazdasági, pénzügyi, műszaki, politikai feltételei, hanem környezeti kritériumai is vannak. Erre példaként legyen elég egy újabb tapasztalat, amely arra utal, hogy az éledező kereskedelmi protekcionizmus gyakran és szívesen környezeti köntösben jelentkezik. Az elmúlt évben Brazíliában rendezett ENSZ környezeti és fejlődéskonferencia XXI. századra vonatkozó feladatokat összefoglaló deklarációja szintén nyomatékkal hívja fel a figyelmet azokra a teendőkre, amelyek megoldása révén remélhetjük, hogy a világ globális, a Föld minden sarkát érintő, mindenhol jelentkező, egyre súlyosbodó problémái megoldást nyerhetnek. Tisztelt Országgyűlés! Engedjék meg, hogy az általános szempontokon túl a hazai környezetállapot néhány tényével is illusztráljam a környezet- és természetpolitikai koncepció megalkotásának és az ehhez fűződő cselekvési program kidolgozásának sürgető szükségességét. Más országokkal összevetve szinte egyedülállóan nagy hazánkban a mezőgazdasági művelésre alkalmas terület. Mondhatjuk, hogy ez talán a legfontosabb természeti erőforrásunk. A vízerózió 2,3 millió hektárnyi hegyi és dombvidéki területet károsít, emellett 1,4 millió hektárra tehető a szélerózióval veszélyeztetett terület. Becslések szerint ezekről a területekről évi átlagban mintegy 80-100 millió köbméter talaj, ezáltal mintegy másfél millió tonna szerves anyag pusztul le. A talajok savanyodása az elmúlt másfél-két évtized alatt gyorsult fel, és vált az egyik legveszélyesebb degradációs folyamattá. Az ok: szakszerűtlen műtrágyahasználat, a légköri savas ülepedés, a különböző ipari melléktermékek és hulladékok, a nem kellő intenzitású meszezés. Bár a felszíni vizek minőségének romlása a kémiai jellemzők alapján az elmúlt években lelassult, a Duna, a Tisza, a Balaton vízminőségének megóvása további összehangolt intézkedéseket kíván, s a felszín alatti vizek, az ivóvízbázis vízmennyiségének háromnegyed része ivóvízként csak kezelés után használható fel. A talajvizek nullától húsz méterig terjedő mélységtartományban a belterületeken olyan szennyezettek, hogy ivóvízellátás szempontjából nem vehetők számításba. Több mint ezer vízműtelepen a nitráttartalom megközelíti az egészségügyi határértéket. A levegő állapotával összefüggésben legyen elegendő annyit mondanom, hogy az ország területének mintegy 11%-án kifogásolható a levegő minősége. Itt él a lakosság 44%-a, és a légszennyezésből eredő károk - egy becslés szerint - meghaladják az évi 15 milliárd forintot. Ami az élővilágot illeti, a hazai élővilágból eddig bizonyíthatóan 40 növény- és 53 állatfaj tűnt el, és 1037 faj - a hazai fajok 2,5%-a - veszélyeztetett. Különösen nagymértékű a növény- és állatfajok csökkenése a nagyvárosok körzetében. Az erdőgazdálkodásban komoly aggodalomra ad okot a rövid távú gazdálkodási érdekek eluralkodása, a természetes felújítás háttérbe kerülése, a tarvágások magas aránya. A települési környezetről szólva feltétlenül el kell mondanunk, hogy évente kereken 140 millió köbméter nem közcsatornán elvezetett kommunális szennyvíz keletkezik, amelynek további sorsa részben ismeretlen. A kommunális szilárdhulladék mennyisége közel 20 millió köbméter, és az országban jelenleg 2600 szemétlerakóhely működik, amelyeknek 58%-a nem felel meg a környezetvédelmi és egészségügyi előírásoknak. A városok belterületeinek közel 10%-át teszi ki a közhasználatú zöldterületek aránya, ám ezek állapota romló tendenciát mutat. Végül a közlekedési zaj a városi lakosság mintegy 60-65%-át terheli valamilyen mértékben, s országosan ez az arány 50-55%. Tisztelt Országgyűlés! A megalkotandó nemzeti környezet- és természetpolitikai koncepciónak, pontosabban talán úgy mondhatjuk, jövőképnek abból kell kiindulnia, hogy az emberi nem jövője alapvetően a bioszféra minőségén, állapotán és fejlődésén múlik. A bioszféra természeti örökségünk része, amelyet önmagában való értékei miatt meg kell őriznünk a jövő generációk számára. A társadalom tagjainak joguk van olyan környezetben élni, amelyik megfelel emberi és ökológiai igényeiknek, s a biológiai szükségleteken túli igények mindaddig nem tekinthetők alapvetőnek, amíg azoknak a legjobb elérhető technológiával és a megújuló, továbbá nem megújuló erőforrások veszélyeztetése nélkül nem tehetünk eleget. Fontos szempont, hogy minden állampolgárnak joga legyen egyedül vagy másokkal együtt részt venni a környezetet alakító döntésekben, s ezen jog gyakorlásához elengedhetetlen, hogy a szükséges adatokkal és információkkal rendelkezzék. A koncepció kialakítása során a fenntartható fejlődés stratégiáját úgy kell megtervezni, hogy az egyik környezeti elem terhelésének csökkenése ne eredményezze a másik környezeti elem terhelésének növekedését. Ez a természeti elemek kölcsönhatásának, az ökológiai rendszerek sebezhetőségének, stabilitásának és rugalmasságának elsődleges figyelembevételével kerülhető el. A megelőzés elvének alkalmazása pedig azt jelenti, hogy a kár elkerülésére az intézkedés már akkor is szükséges, ha a veszélyes hatás bekövetkezése meggyőzően valószínűsíthető, és a tudományos vizsgálat az oksági kapcsolatot a beavatkozás és a kár között minden részletében még nem tisztázta. El kell érni, hogy a természeti rendszerekbe való beavatkozás kezdeményezője kimutassa, hogy a környezetben számottevő károsodást nem fog okozni, illetve hogy ez a tevékenység adott mértéken túl nem kockázatos. Az elhangzottak mindazt az alapelvet kívánják megerősíteni - éppen a jövendő generációk érdekében -, hogy a jövőbeli fejlődést a környezet és a bioszféra fontosságát elismerő emberi értékrend megerősítésére kell alapozni. Ebben az összefüggésben - ezt szeretném nagyon hangsúlyosan kiemelni - a társadalmi haladás hagyományos mérőszámai, mint az egy főre jutó jövedelem, a bruttó nemzeti össztermék, a növekedési vagy foglalkoztatási ráta sem a társadalom tényleges jólétét, sem a természeti erőforrások kihasználtságának mértékét nem képesek kifejezésre juttatni. Ha ezeket a mutatószámokat továbbra is kizárólagos minőségjelzőként alkalmazzuk, és növekedésüket minden határon túl erőltetjük, romlást előidéző folyamatokat indítunk el mind a környezet, mind az élet minőségét illetően. Ez tehát alternatív mérőszámok bevezetését kívánja meg, amelyekkel képesek leszünk a természeti erőforrások értékcsökkenését, miként az eszközállomány értékcsökkenését is figyelembe venni; a levegő, a víz, az erdő, a talaj szintén nemzeti erőforrás, és a környezetvédelem költségeit nem a kiadási oldalon, hanem a természeti erőforrásokba történő beruházásként kell nyilvántartásba venni. Tisztelt Ház! Az elmondottak meglehet egy hagyományos közgazdasági elmélet számára akár eretnek kijelentéseknek is tűnhetnek, hiszen a gazdaság mágikus négyszöge: növekedés, egyensúly, a pénz értékállósága, munkanélküliség amúgy sem könnyen hozható egyensúlyba, s a szociális tényezők mellett a környezeti feltételek figyelembevétele már-már elviselhetetlen és megoldhatatlan feladatnak tűnhet fel. De azt is tudnunk kell, hogy a természeti tőke amortizációjának figyelembevétele nélkül végzett gazdasági számítások egyre irreálisabbakká, egyre inkább valóságidegenné válnak, és az élet minőségének csupán a termelt anyagi javak mennyiségéhez és fogyasztásához történő kapcsolása a papírszámítások és a valóság közötti rést szakadékká tágíthatja. Az erre utaló jelek sokasodni látszanak. Tisztelt Országgyűlés! Az elmondottak értelmében a tervezet elfogadását támogatom. Köszönöm a figyelmüket! (Taps.)