Ugrin Emese (EKgP)
DR. UGRIN EMESE (Kisgazda): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Engedjék meg, hogy a társasági adóról szóló törvényjavaslat néhány gondolatára reagáljak, elsősorban olyan gondolatokra, amelyek mintegy ellentmondásként feszülnek a törvényben. Általában a törvényjavaslatok módosításának sorába - ami szinte már minden évben bekövetkezik 1988 óta -, tulajdonképpen ebbe a változtatási vagy módosítási folyamatba a jelen törvény beleilleszkedik. A törvényjavaslathoz csatolt tájékoztatónak az a felvetése, amely szerint "az adórendszer folyamatosan változott, igazodva az élet által felvetett problémákhoz, az átalakuló társadalom és gazdaság igényeihez, évről évre új adótörvények születtek" - ez a megállapítás annyiban állja meg a helyét, hogy miközben az adórendszerben '88 óta a piacgazdaság irányába mutató koncepciózus elmozdulások nem vagy alig történtek, az adózási szabályok a gazdaság szereplők számára szinte követhetetlen és kezelhetetlen gyakorisággal és iránymódosulásokkal változtak. (18.20) Azt lehet mondani, hogy az egész eddigi adópolitikát - és úgy tűnik, hogy a jelenlegit is - a rövid távú egyensúly és bevételcentrikus szemlélet jellemzi. Ez a gyakorlat azonban már az elmúlt években is megmutatta, hogy sem az egyensúlyi problémák megoldásában, sem a gazdaság hosszabb távú fejlődési pályára állításában nem bizonyult eredményesnek. A most beterjesztett módosítás az említett folyamatoknak egy sajátos állomását jelenti. Igen érdekes ellentmondásokat figyelhetünk meg ebben a módosításban. Az adóterheléseknek a termelésből a forgalom szférájába történő áthelyezése az általánosforgalmiadó-rendszer legutóbbi módosításával az egyik oldalról megkezdődött. Ugyanakkor a termelési és jövedelem típusú adóterhelések arányos csökkentése érdemben nem látszik kibontakozni. Ez utóbbi megállapítás mellett szól, hogy a társasági adó kulcsának négy százalékpontos csökkentése megtörténik az egyik oldalról, más oldalról viszont ellene hat ennek a folyamatnak a minimumadó bevezetése. A nemzetközi gyakorlatnak megfelelően és a hazai átmenet sajátosságait figyelembe véve évek óta megfogalmazódott az igény - mindeddig eredménytelenül - arra vonatkozóan, hogy az adórendszernek fel kell vállalnia bizonyos terelő, orientáló, rásegítő, ösztönző és kiegyenlítő funkciókat. Ez most egyrészt mint egy új felismerés, megjelenik a Kormány előterjesztésében, és ezt mindenképpen üdvözöljük. Másrészt viszont a javaslatokban az egymás ellen ható, egymás hatásait kioltó szabályozási elemek gyengítik ezt a törekvést. Ilyen gyengítő elemeknek tekintjük, hogy bár a törvényjavaslat a befektetési kedvezményről szólva a hazai tőkét is kedvezményben részesíti, más oldalról ezt a kedvezményt csak 100 millió forint feletti alapítói vagyon esetén engedi meg. Az értékcsökkenési leírást szabad vállalkozói döntésre bízza 100000 forint egyedi értékig; ugyanakkor továbbra is megmarad az 1992 előtt bevezetett eszközök korlátozott leírási lehetősége. Az előterjesztett törvénymódosítási javaslat néhány elemében véleményünk szerint a piacgazdaság sajátosságaitól meglehetősen idegen megoldásokat is tartalmaz. Ilyen eleme a javaslatnak a minimumadó bevezetése. Ez több szempontból is problematikus, de itt csak arra az elvi ellentmondásra utalnék, amely az indoklás és tájékoztató magyarázata, valamint az ilyen típusú és jellegű elvonások valós természete között feszül. Arról van szó ugyanis, hogy az ilyen típusú elvonás ellentétes az adózás azon történelmileg kialakult és nemzetközileg is elfogadott elvével, mely szerint jövedelemprofit-adót csak jövedelemprofit után lehet kivetni. Más oldalról: ha komolyan vesszük a tájékoztatónak azt az érvelését, mely szerint a minimumadó bevezetésére - idézem - "a tulajdonosok valós nyereségérdekeltségének hiányában van szükség", akkor igen komolyan el kell gondolkodnunk azon, hogy eddig mit tettünk és mit értünk el a piacgazdaság kiépítése során. Mit teszünk, mit segítünk elő akkor, amikor vállalkozásélénkítést hirdetünk és igyekszünk megvalósítani? Milyen úton járunk a tulajdonosi szerkezet átalakításában - például a privatizáció során -; milyen magánszférát segítünk kifejlődni, ha abban a valós tulajdonosoknak nincs valós nyereségérdekeltsége? Figyelemre méltó a tájékoztatónak az az idevonatkozó megállapítása is, ami azt a funkciót szánja a minimumadónak - sőt, az adórendszernek is -, hogy az adóztatás érvényesítsen minimális jövedelmezőségi és ennek megfelelő adókövetelményt a társas és egyéni vállalkozásokkal szemben. Ez kísértetiesen emlékeztet azokra az időkre, amikor az úgynevezett szocialista gazdaság fő irányának keretében keresték a vállalatoktól elvonható minimális hozamkövetelmények meghatározásának és kikényszeríthetőségének módját. Ennek során születtek olyan megoldások, amelyek erőforrásadók formájában próbáltak ilyen minimumkövetelményeket előírni és realizálni. Akkor az állam tulajdonában lévő és a vállalatok által kezelt termelőeszközöket, valamint a munkaerőt tekintették az erőforrásadók vetítési alapjának. Kérdés: most a tőkét próbáljuk ilyen felfogásban jövedelmező működésre ösztönözni? Úgy vélem, hogy a tőkének az a legfőbb jellemzője, hogy keresi a jövedelmező működés kereteit. Az a tőke, amit erre kényszeríteni kell, az nem tőke. A minimumadóban tehát egy újabb ellentmondásosság fogalmazódik meg a piackomform adórendszer és a rövid távú pénzügypolitikai szemlélet között. Elvileg nem kifogásolható az egyéni vállalkozók adórendszerek közötti választásának újbóli megengedése. Ez a vállalkozói kör ugyanis olyan sajátos helyzetben van, amelyben a vállalkozó személye és vállalkozása szinte elválaszthatatlanul összekapcsolódik, amelyben a személyi és vállalkozói jövedelem, a munka- és tőkejövedelem alig vagy egyáltalán nem elhatárolható. Ez az összefonódás és kettősség is indokolja a választás lehetőségének meghagyását. Másfelől viszont a személyi jövedelemadóban és a társasági adóban javasolt adómérték-változtatások az adóterhelésben eltéréseket mutatnak a két rendszer között. Látni kell, hogy a személyi jövedelemadó felső adókulcsa a tervezettek szerint nyolc százalékponttal magasabb lenne a társasági adó lineáris kulcsánál. A személyijövedelemadó-sávok adótáblájának átlagadó-csökkentő hatását is figyelembe véve, az egyéni vállalkozók nagy része a személyi jövedelemadóban feltehetően magasabb adót fog fizetni, mint ami őt a társaságiadó-rendszerben terhelné. Ezért a jól prosperáló vállalkozások nagy része a társasági adó irányába fog elmozdulni, viszont korábban az adórendszer szándéka ennek ellentéte volt. Ha most az az alapelv, hogy az egyéni vállalkozásokat, abban a körben, ahol fejlődésük, növekedésük, tőkeerejük és üzemméretük azt lehetővé teszi és indokolja, segítsük a társasági formákba történő átalakulásban, akkor ez a javaslat mindenképpen támogatandó. Ehhez azonban az egyéni vállalatok alapításának és működési rendjének jelenlegi szabályozásában is előrelépések szükségesek. Többek között - hogy csak egy példát említsek - ebben a körben is lehetővé kell tenni a jogutódlással történő átalakulást. A belföldi székhelyű alapítvány és közérdekű kötelezettségvállalás céljára az adózás előtti eredményből átadható pénzeszköz korlátozásával - legalábbis ebben a mennyiségi megközelítésben, amelyről a javaslat szól - nehéz egyetérteni. Úgy vélem, amennyiben a közérdekű célok és az ilyen célokat szolgáló alapítványok tevékenységi köre megbízhatóan behatárolt és pontosított, akkor ilyen korlátozásra valójában nincs is szükség. Ebben az esetben ugyanis a költségvetés érdekei nem sérülhetnek meg, hiszen ezen közfeladatok közvetlen támogatásával az adóalanyok éppen a költségvetést terhelő közkiadásokat mérséklik. Sőt minden bizonnyal hatékonyabban és a köz valós érdekeihez jobban közelíthetően tehetik ezt, mint ahogyan a hasonló funkciók finanszírozását a központi elosztás megoldhatná. Helyesebb volna tehát a közcélok egzaktabb megfogalmazása, a felajánlások hatékonyabb kontrollja és a nonprofit funkciók megfelelő szabályozásának irányában keresni a megoldást. Itt néhány szóval utalnék a szakmunkástanuló-képzés vállalkozói költségeinek elismeréséről, amely eddig, ugye, 1000 forint volt havonta fejenként, ez az adóalap-csökkentő kedvezmény most 1500 forintra emelkedett. Ez legfeljebb az eddig is indokolatlanul és méltatlanul alacsony költségbeszámítás inflációt követő valorizációjának fogható fel. Ha a valós vállalkozói költségekből indulunk ki, ez az összeg akkor sem fedezi a tényleges ráfordításokat. Ha pedig az önkormányzati és egyéb gyakorlati oktatóhelyek normatív támogatását tekintjük a valós költségek kiindulási alapjának, akkor a vállalkozóknál realizálható költségbeszámítás csak jelképes értékű lehet. Ma, amikor a vállalati oktatóhelyek sora szűnik meg, és amikor az önkormányzatok is igen nehezen tudnak ilyen intézményeket működtetni, amikor az oktatói célú alapítványok támogatását is limitálni készül a pénzügyi kormányzat, igencsak megfontolandó, hogy a tanulóképzési készséget a vállalkozói, különösen az egyéni vállalkozói körben megéri-e veszélyeztetni. (18.30) Célszerű volna tehát a javasolt költségbeszámítás helyett a normatív támogatáshoz legalább közel álló értékeket alkalmazni, ennek praktikus módja az adóalap csökkentésének lehetősége, reális mértéke pedig minimum 2000 forint/fő/hónap lehetne. Korábban, bár igen rövid ideig, az adórendszer más módon ugyan, de sokkal nagyvonalúbban járult hozzá a tartósan munkanélküliek foglalkoztatásának finanszírozásához. Az m) pont tehát, ellentétben a hivatalos indoklással, nem kiegészítő jellegű, hanem bízzunk benne, inkább a korábbi hasonló rendelkezés revíziója. Ez a revízió azonban a bevezetőben elmondottakhoz hasonlóan igen ellentmondásos. A foglalkoztatás elősegítése szempontjából miért törvénybe iktatandó lényegi kérdés az, hogy az alkalmazó vállalkozás egy évre visszamenőleg és a kedvezményre jogosító tárgyévben azonos szervezeti formában működjön? Ezek szerint egy betéti társaság vagy egy egyéni vállalkozó, amenynyiben jogi formát változtat, és ezzel tőkeerejét vagy tőkebevonási lehetőségét, sőt lekötött tőkéjét egy arra alkalmasabb vállalkozói formában növelni kívánja, ezzel a lehetőséggel, mármint a tartósan munka nélkül lévők foglalkoztatásának támogatásával nem élhet. Hasonlít ez a közelítés ahhoz a gyakorlathoz, amikor hajdanában a területi foglalkoztatási gondok megoldására olyan pályázati rendszerek működtek, amelyek nem a tartósan piacképes és így fejlődőképes munkahelyek bővítését preferálták, hanem a gyors és olcsó megoldásokat helyezték előtérbe. Ezen az úton akkor jelentős állami közpénzek folytak el anélkül, hogy a kibontakozó munkanélküliség érdemi visszafogásának hoszszabb távú megalapozása megtörténhetett volna. Úgy vélem, ez a költségkiegyenlítés minden olyan adóalanyt illessen meg, aki a foglalkoztatási követelményeknek eleget tesz. Úgy ítélem meg, hogy a reprezentációs költségek szabályozására igazán jó megoldást adni nem lehet. Ezt a véleményemet alátámasztja az a tény is, miszerint a reprezentációs költségek szabályozása épp olyan örökzöld témája az adójognak, mint a saját és szolgálati gépkocsihasználat költségelszámolásának ügye. Sem az előbbiben, sem az utóbbiban nem sikerült eddig olyan paramétereket felállítani, amelyekben az adóhatóság megbízott volna, és amelyeket az érintettek széles köre is elfogadott, esetleg betartott volna. Ezért nem helyeslem tehát olyan szabályok felállítását, amelyek függetlenül az adóalanyok profiljától, a belpiaci és nemzetközi szokásoktól, valamiféle normát írnak elő a marketing, a PR és az általános üzleti tevékenységekkel összefüggő költségek egyes típusaira. Ebben az esetben is inkább a kontroll, az üzleti tisztesség, a költségérzékenység lehet a terelő tényező, és nem a jogszabályi diktátum. Az adókulcs csökkenése kedvező jelenség, de a bevezetőben is említettem, csak jelzés a befektetőknek. Ezzel szemben ugyanis az adóalap olyan mértékű kiszélesítése áll, amely messze túlkompenzálja a négy százalékpontos lineáris adókulcscsökkentést. A minimáladó intézményével nem lehet egyetérteni. Ezen túlmenően mérlegelendő azon nehéz helyzetben lévő cégek lehetősége is, amelyek milliárdos árbevétel mellett jelenleg is gyakran tartoznak, és objektíve képtelenek pozitív eredményt produkálni. A minimáladó ezen cégek esetében akár tízmilliós nagyságrenddel is növelheti a veszteséget. De felmerül az a kérdés is, hogy ebben a körben gyakorlatilag van-e értelme az ilyen eleve be nem szedhető adók kivetésének. A törvényi szabályozás gyakori változtatása már eddig is elbizonytalanította az adóalanyokat, zavarta a vállalkozások hosszú távú stratégiai döntéseit. A Kormány általános és nem kellően behatárolt beavatkozási lehetősége ezt a bizonytalanságot, különösen a kis- és középüzemek körében, tovább fokozná. A törvény 9. szakasz (2) bekezdésének rendelkezése csak a mérlegelés szempontjainak rögzítése mellett fogadható el. A befektetési kedvezmények feltételei egyrészt olyan magas tőkeerőt írnak elő, amely ma Magyarországon csak szűk körben, többnyire a többségi állami tulajdonnal vagy külföldi részvétellel működő társaságoknál van meg. Másrészt a visszafordított osztalék összege szűkíti a gyakorlati igénybe vevők körét. Ezen túlmenően az ötéves tőkecsökkentési moratórium előírása teszi széles körben illuzórikussá a kedvezmény széles körű alkalmazhatóságát. Látni kell ugyanis, hogy a legtöbb szervezeti változtatást, amelyet megalapozott gazdasági, stratégiai mérlegelés előz meg, általában a vagyon és a jegyzett tőke átértékelése, többnyire leértékelése kíséri. Ha a tőkebefektetést, visszaforgatást ellenértékelések fedezeteként nem lehet igénybe venni, akkor a jogszabályi lehetőség kihasználatlan, és csak lehetőség marad. Más oldalról viszont a kormányzati mérlegelés lehetősége itt nem oldja fel a jelzett problémát, viszont teret enged a nem piackonform és nem versenysemleges megoldások elterjedésének. Alapvető kérdésnek tartom továbbá a kisüzemek fejlődését megalapozó befektetésösztönzés hiányát is. Ezt a szemléletet tükrözi még a személyijövedelemadó-törvény 35. szakaszának (12) bekezdése is. Miközben a társasági adóról szóló törvénytervezet a nagy tőke érdekében üzleti céllal ösztönzi a befektetést, addig a kisvállalkozókat és a munkajövedelem- tulajdonosokat nem a működőtőke befektetésében, hanem az államháztartást finanszírozó, mesterségesen magasan kamatoztatott értékpapírokban való befektetésben igyekszik érdekeltté tenni. Köszönöm a figyelmet! (Szórványos taps.)