Fekete Gyula (MDF)

1993. november 14.

FEKETE GYULA, DR. (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! A költségvetési politika iránt érdeklõdõ választópolgárok, közgazdászok az elmúlt hónapban gyakran föltették nekem a kérdést: mértéktelenül sok-e, példátlanul nagy-e a költségvetés hiánya a bruttó nemzeti termékhez viszonyítva; létezik-e olyan párt vagy politikai erõ Magyarországon, amelyik egyensúlyba tudná hozni az államháztartás bevételeit és kiadásait; elfogadható-e a 330 milliárdos hiány; nem szorítja-e ki túlságosan a hitelszférából a vállalatokat a hiányt finanszírozó államkötvény és kincstárjegy?

Mindhárom kérdésnek a megválaszolásán az elmúlt évtizedekben elméleti közgazdászok ezrei dolgoztak, és az utóbbi évek kutatási eredményei megengedik annak feltételezését, hogy a gazdaság mai állapotában, a tulajdonviszonyok mai rendezetlensége közepette, ha nem is helyeselhetõ, de még megengedhetõ egy ilyen mértékû hiány jóváhagyása. Esetenként nagyobb bajt okozhat egy kíméletlen, átgondolatlan egyensúlyt teremtõ lépés, mint a jelenlegi hiányba történõ beletörõdés, belenyugvás.

Az 1994-re legújabban tervezett 330 milliárdnyi költségvetési hiány a bruttó hazai termék mintegy 8%-át teszi ki. Ha áttekintjük a nemzetközi statisztikákat, akkor 1993-ben hozzávetõleg ugyanilyen arányú hiánnyal zárta az elõzõ évi állami költségvetést a kanadai, spanyol vagy belga kormány, mintegy 9%-os deficitet kellett elkönyvelnie a finn államnak, és 12-14%-os hiányt az olasz és a görög költségvetésnek. 6 és 8% közötti hiánnyal zárta az évet a holland, a svéd, az ausztrál, a brit és az amerikai szövetségi költségvetés.

A felsorolással pusztán érzékeltetni kívántam, hogy Magyarország helyzete nem kirívó, nem annyira katasztrofális, ahogyan ezt néhány, a költségvetési vitáról tudósító újságcikk beállítja.

Ugyanakkor míg egyik oldalról hízelgõ lehet számunkra, hogy léteznek hozzánk viszonyítva lezserebb, lazább költségvetést végrehajtó, nagyobb hiányt produkáló országok, más oldalról azonban magunkban tudnunk kell, el kell ismernünk, hogy ezen fejlettebb országokban a fölös pénz jobban felszívódik a szélesebb gazdálkodó, a szélesebb polgári rétegben, mint Magyarországon.

Mentségünkre is szolgálhat, hogy 8-10%-nyi deficit másként oszlik el egy kevésbé újraelosztó típusú gazdaságban, és másként Magyarországon, ahol a bruttó hazai termék 63-65%-át újraelosztja az államháztartás. Például arányában a mi költségvetési hiányunk érvényesül Kanadában vagy Nagy-Britanniában, ahol jóval alacsonyabb mértékû a GDP újraelosztása az államháztartáson keresztül, csak mintegy 42-45%-os.

(17.30)

Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy ezekben az országokban durvább, erõteljesebb az állami beavatkozás a pénzügyi folyamatokba, mint nálunk, hiszen az államháztartás bevételei és kiadásai között nagyobb a rés. Olaszország esetében meg kell említenem, hogy az elmúlt két évtized szinte valamennyi évében a költségvetés hiánya elérte vagy meghaladta a bruttó hazai termék 10%-át. Ilyen hosszan tartó és nagyarányú deficitet csak egy idegenforgalmi nagyhatalom engedhet meg magának, sõt lehet hogy a monetáris politika akkor hibázna, ha nem élne ezzel a lehetõséggel.

Ennél a pontnál jutunk el a második kérdéshez, ahhoz, hogy mennyire legyen kívánatos a mai körülmények között a költségvetési egyensúly elérése. Az elsõ kérdésre, úgy érzem, elhangzott a válasz, azaz a költségvetési hiány 1994-re tervezett mértéke nem kirívó, nem példa nélkül álló a fejlett országok viszonylatában, és különösen nem rí ki a kelet-európai országok, Lengyelország, Románia, Szlovákia, Oroszország, Ukrajna deficitjeihez mérten.

Hadd említsek még egy statisztikai érdekességet: a 80-as évek közepétõl Olaszország nemzetijövedelem-számítása felbecsüli és a GDP összegébe beleérti a feketegazdaságban vélelmezetten létrejött, úgynevezett láthatatlan jövedelmeket. A hivatalos adatokhoz évente hozzáadják ezt a 10 vagy 12%-ra becsült jövedelemtömeget. Az 1992. évi 12%-os hiányt tehát egy ilyen tartalmú nemzeti jövedelemhez kell viszonyítani. Ha Magyarország is követné ezt a jövedelemszámítási módszert, akkor a hiány aránya a GDP 6-7%-a közé esne, ami már alig több, mint az átlagos hiány Nyugat-Európában.

Melyik párt tudná ma megteremteni a költségvetés egyensúlyát? - teszik fel gyakran a kérdést a választópolgárok vitaesteken, szakmai fórumokon. Remélem, egyik sem kívánja épp most kierõszakolni az egyensúlyt - szoktam válaszolni. Egy államháztartás teljesen más törvényszerûségek között mûködik, mint egy magánháztartás, sõt igen elterjedt közgazdászkörökben az a nézet is, miszerint az államnak lehetõség szerint ki kell egyenlítenie a gazdaság ösztönös mozgásait, fékeznie kell a növekedési periódusokban, és ismét fékeznie kell a visszaesõ, termelésleépítõ idõszakokban. Ilyen visszaesõ, leépülõ idõszakban létezünk most, nézzük, mit javasolnak a közgazdásztekintélyek.

Az elemzõ közgazdászok mindenekelõtt a mai helyzethez hasonló példákat keresnek a gazdaságtörténelemben. Az elmúlt évek 20-25%-os nemzetijövedelem-visszaesése szinte valamennyi kelet-európai országot jellemezte. Gazdasági növekedés csak Lengyelországban volt, meg kell azonban említenem, hogy Lengyelországban korábban nem kolhozosították a magángazdaságokat, így nem kellett most ebben a kritikus ágazatban privatizálni. A cseh, a szlovén és a szlovák gazdaság visszaesése a mienkhez hasonló, a bolgáré kissé nagyobb, a horvát, a román, az orosz, az ukrán és a szerb gazdaság visszaesése hozzánk képest is jelentõs.

A munkanélkülieknek a munkaképes korú és aktivizálható keresõkhöz viszonyított 12%-os aránya jóval kisebb a 15-17%-os bolgár, lengyel és horvát munkanélküli-aránynál, és némileg kisebb a 12-15% közötti szlovén és szlovák aránynál. A cseh, az orosz és az ukrán 2-3%-os munkanélküliségi arány elkerülhetetlenül romlani fog az ott eddig halogatott vállalati átalakulások, csõdeljárások megindítása után.

Mind a munkanélküliség aránya, mind a reálgazdaság visszaesése sok közgazdászt emlékeztetett az 1929 és 1933 között lezajlott gazdasági válságra. Akkor a leépülõ gazdaság csökkenõ adóbevételei miatt az akkori pénzügyminiszterek kétségbeesetten igyekeztek csökkenteni az állami kiadásokat a költségvetési egyensúly megteremtése érdekében. Nagy hibát követtek el, és ily módon súlyosbították a válságot, elmélyítették a gazdasági visszaesést.

Hogyan summázta véleményét errõl az idõszakról az a liberális közgazda, Milton Friedman, aki máskülönben ellenzi az állami beavatkozást a spontán módon kialakuló pénzfolyamatokba? Idézem: "Nagy hibát vétettek. Ahelyett, hogy a FED, a szövetségi jegybank erõteljesebben növelte volna a pénzkínálatot, hagyta, hogy a forgalomban levõ pénz mennyisége a termelés visszaesésére hivatkozva csökkenjen." Magyarázatul ehhez hozzá kell tennem, hogy a szövetségi jegybank akkor is független volt az államhatalomtól, megtehette volna, hogy anticiklikus pénzpolitikát folytasson, de nem tette meg, mert az akkori körülmények között tudati korlátok miatt ezt nem tehette meg.

Részben a II. világháború jövedelemcentralizációs kényszere, részben Keynes hatására az 1940 és az 1975 közötti években valamennyi fejlett országban megnövekedett az állam újraelosztó szerepe. Míg az idõszak elején a GDP átlagban 20%-át vonták be az államháztartásba ezek az országok, az idõszak végén már mintegy 45%-át. Hollandiában és Svédországban 58-61%-os az újraelosztás aránya, érdemben nem kisebb Magyarország 64-65%-os arányánál.

Az elsõ nagyobb arányú anticiklikus költségvetési lépésre az Egyesült Államokban az 1957-1958. évi gazdasági visszaesés során került sor. A mintegy 5%-os GDP-visszaesést felerészben a készletállomány újabb megrendelések nélküli leépítése idézte elõ, egynegyed részben pedig az épület- és gépi beruházások elmaradása. A visszaesés ellenére a növekvõ állami kiadások fékezték a gazdasági válságot, egy nagyobb, 7-8%-ra esélyes csökkenést fékeztek le egy 5%-os csökkenésre.

A 70-es évek elejére megerõsödött a monetarista gondolkodás a közgazdasági irányításban. Az 1973-1975. évi észak-amerikai gazdasági visszaesés idején már inkább a monetáris restrikció érvényesült, azaz a termeléscsökkenést részben követõ pénzszûkítés. Minden várakozás ellenére a költségvetés szigorítása nem csökkentette az inflációt, sõt a hitelpiacokon kialakult feszült helyzet még jobban visszavetette a beruházásokat, azaz elmélyítette a válságot. Minden monetáris szigor ellenére a költségvetés nem csökkentette úgy a vásárlásait, mint a lakosság vagy a gazdasági élet többi szereplõje, azaz még ebben az idõszakban is a költségvetés megrendelései és a költségvetési szerveknél foglalkoztatottak vásárlásai mintegy 1 százalékponttal fékezték a gazdaság visszaesését.

A történelmi igazság kedvéért meg kell említenem, hogy nem pusztán anticiklikus gazdaságpolitikai szándékok növelték meg a fejlett országokban a költségvetés újraelosztó szerepét. Legalább ilyen erõs társadalompolitikai szándékok is érvényesültek a kisjövedelmûek, a szegények, a hátrányos körülmények között élõk érdekében. Közvetve, áttételesen úgy segíti a költségvetés a kisjövedelmûeket, hogy a vállalkozók termelési célú kiadásaihoz hasonlóan elismeri a bérbõl és fizetésbõl élõk munkaerõ-újratermelésének a költségjellegét, azaz a létminimum adómentességét. Ha úgy tetszik, szociális indíttatás alapján, ha úgy tetszik, a piacgazdaság mûködési logikája alapján lehet adómentes bevételbõl mint munkaerõt pótló költségbõl eltartani felnõtteket és gyermekeket a fejlett országokban.

Minderre a lehetõségre a mienkénél jóval alacsonyabb GDP-újraelosztás alapján is sort kerítenek ezek az országok, jelezve egyben azt a gyanút is, hogy nálunk nem forráshiány, hanem a pénzügyi tárca évtizedek óta leplezetlen családellenessége, antiszociális szemlélete akadályozza meg az arányos közteherviselés elvének az érvényre jutását. Nyugat-Európában példátlan dolog lenne, ha a létminimum alatt élõ keresõk adóterhelése azonos lenne az átlagjövedelmek szintjén élõ keresõkével; nálunk ez évek óta így van. Ott az adózás mérsékli a jövedelmi különbségeket, nálunk az esetek egy jelentõs hányadában megnöveli.

Hiába összpontosítjuk tehát a GDP közel kétharmad részét az államháztartásban, azt szociális vagy piacgazdasági ismeretek alapján nagyon rossz hatékonysággal mûködtetjük, sokkal több antiszociális újraelosztó szempont jellemzi a magyar gyakorlatot, mint például a bruttó hazai jövedelemnek alig több mint egyharmad részét centralizáló spanyol, portugál, ír, máltai, ciprusi vagy chilei költségvetést. Nem forráshiány, nem az anyagiak hiánya, hanem az újraelosztó pénzügyi tárca ily módon is tetten érhetõ antiszociális szemlélete gátolja a felzárkózásunkat a piacgazdasági országok gyakorlatához.

Mind a közteherviselést szolgáló újraelosztásnak van mérhetõ multiplikátor hatása, mind a költségvetési hiánynak. A szigorú monetáris szabályozást és a központi költségvetés mozgásterének a beszûkítését ellenzõ közgazdászok kiszámolták, hogy az Egyesült Államokban 1962 és 1985 között minden 1%-os költségvetési deficit 1,6%-os GNP, azaz bruttó nemzetitermék-növekedést indukált. A számítás eredménye nem hihetetlen, elég, ha emlékezetünkbe idézzük azokat a megállapításokat, miszerint az akkori idõszak költségvetési beruházásai nélkül nem lett volna ûrprogram, így nem született volna meg a számítógépek egy újabb generációja, nem forradalmasodott és nem miniatürizálódott volna a fényképezés és a televíziózás.

(17.40)

Természetesen a multiplikátorhatás csak kézben tartott, behatárolt deficit esetén érvényesül. Meg kell említenem, hogy az 1963. és az 1975. évi idõszakra vonatkoztatva igen részletes, hónapokra tagolt pénzügyi vizsgálatot végeztek el a németországi szövetségi köztársaságban. E vizsgálat alapján a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy sem a pénzmenynyiség, sem a költségvetési politika nem befolyásolja észrevehetõen a termelést, mivel a gazdasági növekedésnek ettõl függetlenek a mozgatórugói.

A számítás kritikusai azt fejtették ki, hogy az eredmény nem meglepõ, mivel anticiklikus költségvetési politika soha nem is érvényesült a bonni kormányprogramokban. Nem volt tehát olyan anticiklikus költségvetési lépés, aminek mérni lehetett volna a visszaesést gátló következményeit.

A poszt-keynesi közgazdasági iskolának soha nem volt érdemleges befolyása a német, osztrák, svájci régióban, ezért is figyelemre méltó a bécsi Nemzetközi Összehasonlító Gazdasági Intézet Közép-Kelet-Európára vonatkozó megállapítása és tanácsa:

"Az államháztartás szaldója romlott, vagyis a költségvetési hiány a térség szinte minden államában növekedett. Minthogy Magyarországon, Csehországban, Szlovákiában és Lengyelországban a deficit az állami bevételek csökkenése és nem a megnövekedett kiadások miatt következett be, az intézet úgy véli, hogy a kiadási oldal további redukálása a gazdaságot lefullasztja, és nem vezet az infláció oly nagyon óhajtott lassításához. A belsõ kereslet ugyanis csökken, a beruházásokkal ugyanez a helyzet, és a gyenge nyugati konjunktúra miatt az export is stagnálni fog, akkor mindez kedvezõtlenül hat a gazdasági fejlõdésre."

Az idézetbõl kitûnik, hogy a kutatóintézet hibás reakciónak tekinti a bevételcsökkenés esetén a kiadások lefaragását, hangsúlyozza, hogy az államháztartás vezetése minõségileg más gondolkodást kíván meg, mint a magánháztartások vezetése.

Sajnos, bennünk még nem tudatosodott kellõen, hogy a gazdasági életet pezsdítõ multiplikátorhatásuk vagy a gazdasági életet lebénító hatásuk miatt nem azonos gazdasági töltetû, holott látszólag azonos nagyságú forintok állnak egymás mellett a költségvetési bevételek vagy kiadások lajstromában.

Az adók sorából például a földadó összege úgy hiányzik a költségvetésbõl, hogy egyidejûleg megnehezíti a hátrányos helyzetû mezõgazdasági vállalkozók gazdálkodói helyzetét. Az alacsony aranykoronájú földön gazdálkodók ugyanis eddig sem fizették ezt az adót. Sorsukon tehát az adó elengedése pozitívan nem változtat. Az adókiesés negatív hatása viszont jelentõs, mivel a jobb földön gazdálkodók versenypozíciója jelentõsen javul. Még hátrányosabb lesz tehát a gyengébb földeken gazdálkodók eladói helyzete.

Úgy tûnik tehát, hogy az adóelengedésnek csupán költségvetésihiány-növelõ hatása lesz, pozitív gazdasági következménye nem várható. Hasonló módon valószínû, hogy a GDP-növekmény nem fogja pótolni azt a kiesõ, mintegy 40 milliárd forintnyi személyi jövedelemadót, ami az egészségbiztosítás és a nyugdíj-biztosítási járulékok adóalapból történõ kivonása miatt szûnik meg.

A gazdálkodóknál egyszerûen nem lesz kényszer arra, hogy elõteremtsék ezt az összeget, azaz ezt eddig fedezõ GDP egyszerûen létre sem fog jönni. Az értelmetlenül kiesõ adókat viszont olyan befizetési kötelezettségekkel kívánja a költségvetés bepótolni, amelyek a gazdasági növekedést, rugalmasságot fékezik. Például az illetékkulcsok tervezett növelése leblokkolja a munkaerõ és a tõke szabad áramlását, lassul az ilyen jellegû erõforrások gazdasági növekedést leginkább szolgáló allokációja, területi, ágazati és tulajdonosi átrendezõdése.

Régi felismerés, hogy a tõkejövedelmek inkább elviselik a magas jövedelemadó-kulcsokat, mint magát az alaptõkét csökkentõ vagyonadókat vagy illetékeket. A kívánatos tõkeakkumuláció ilyen elvonások esetén lebénul, és a tõke rovására kirótt terhek sokszorosát kell jövedelemadó-kedvezményben biztosítani, hogy vállalkozásra bátorítsuk az állampolgárokat.

Költségvetési szempontból tehát nincs értelme egy ilyen rossz hatásfokú bevételrendezésnek. Politikai indíték esetén pedig be kellene vallani a politikai szándékokat. Politikai szándék lehet például a tõkefelhalmozás lassítása, a vagyoni különbségek mérséklése. Azonban egy ilyen szándék teljesen ellentétes a tulajdonreform céljaival. Politikai szándék lehet például a hazai kistulajdonosok vagyoni helyzetét gyengíteni szándékozó és a részvénytõkének egyoldalú elõnyöket megteremtõ komprádor monopolista törekvés is.

Értelmetlen bevételkiesés az állami termelõ vagyon milliárdos vagy billiós nagysága után nem megkövetelni a vagyonarányos befizetést. Már a választások elõtt nyilvánvaló volt, hogy a csõdeljárások és a privitizáció átmenetileg leszûkíti az adófizetõk körét. Nagyon keményen meg kell tehát követelni az állami vagyont használó menedzsmenttõl a vagyonarányos hozadék költségvetésbe történõ befizetését.

Már akkor lehetett látni, hogy nagyarányú költségvetési deficit elkerülhetetlen lesz, ha ezen a téren engedünk. Bekerült tehát a választási programunkba is ez a követelmény. Sajnos, már az 1991. és az 1992. évi Vagyonpolitikai Irányelvek tárgyalásánál kiderült, hogy nem tudjuk érvényre juttatni ígéreteinket a pénzügyi tárca ellenállása miatt.

A vállalatok privatizáció elõtti feljavítása, a használt állami vagyon nagyságának a bizonytalansága és más technikai nehézségek szolgáltak hivatkozási alapul indítványaink elutasítása során. Ma már látható a teljesítménykövetelményekrõl való lemondás súlyos ára, nem javultak föl ezek a vállalatok, sõt gyorsuló a vagyonvesztésük, továbbá nem sikerült adókkal pótolni a költségvetésben a még mindig több száz milliárdos állami vagyon használatának a kiesõ hozadékát.

Ha már a vagyonvesztést említem, nagyon fájlalom, hogy nem kaptuk kézhez az államháztartási törvényben elõírt állami vagyonmérleget. A választókörzetem - Budapest IV. kerületi önkormányzata - ez év októberében mintaszerûen tájékoztatta az önkormányzati képviselõket az önkormányzati vagyon helyzetének az alakulásáról. A vagyont forgalomképesség, ingó- és ingatlanjellegük szerint is csoportosítja, nyomon követhetõ 1991-tõl a vagyonváltozás mértéke.

Ha az önkormányzatoktól megköveteljük - nagyon helyesen - ezt a vagyonmérleget, akkor a végrehajtó hatalomnak is példát kellene mutatnia, és prezentálnia kellene az állami vagyon eddigi és 1994-re várható változását.

A deficit enyhítése érdekében a továbbiakban nem szabadna lemondani az állami vagyon használati díjának a megkövetelésérõl. Ellenérvként gyakran elhangzik, hogy éppen azért van szükség az állami vagyon leépítésére, a magántulajdonításra, mert gazdaságosan az állam nem tudja ezt a vagyont mûködtetni.

A választ elfogadom, de nem minden területen és nem minden ágazatban. Csak utalni kívánok arra, hogy a reformkori Magyarország 1828 és 1847 közötti költségvetéseinek bevételi oldalát 40%-ban koronauradalmak, kincstári kezelésû bányák mûködtetésébõl befolyt befizetés biztosította. Sok nyugat-európai ország leépítette az állami tulajdont, de nem minden ágazatban. Ha eleve meg sem követeljük az állami vállalatok hatékonysági minimumát, ha nem kötjük szankciókhoz a befizetések elmaradását, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy elmaradnak ezek a befizetések, és kiesésük tovább növeli a költségvetés hiányát.

Példát lehetne venni akár az angol, akár a francia, akár a belga törvényhozástól, ahol a képviselõk nem engedik meg, hogy egyfajta nyugalmas kliensállás legyen az állami tulajdonú vállalatok vezetõi posztja, és szigorú hozamkövetelményeket írnak elõ. Olyat, mintha valós tulajdonosok lennének.

Példák hosszú sorát hoztam fel amellett, hogy most a csökkenõ termelés periódusában ésszerûtlen lépés lenne egy költségvetési egyensúly kierõszakolása. Ez nem jelenti azt, hogy jó és üdvös dolog a 330 milliárdos deficit. Csupán annyit jelent, hogy ez a kisebbik rossz.

Meg kell említenem még egy tényezõt. Több környezõ ország gyors inflációja és áruhiánya miatt ezekben az országokban a forintot konvertibilis valutát pótló fizetõeszköznek tekintik. Ez a többmilliárd forintra becsült kinnlevõség itthon eddig is enyhítette az inflációs nyomást, és ameddig vissza nem élünk ezzel a magyar gazdaságot meghitelezõ tényezõvel, addig ez a lehetõség rendelkezésünkre áll.

A GDP-hez mérten 8%-os deficit még valószínûleg nem veszélyezteti ezt a bizalmat. Ugyanakkor nem hagyja veszendõben ezt a rendkívüli és minden bizonnyal csak átmeneti lehetõséget. A lehetõségek megszûntével tanácsos kivonni ezt a pénzt a forgalomból, és egy reménybeli fellendülõ szakaszban kell annyi erõt érezni magunkban, hogy szufficites költségvetést szavazzunk majd meg.

A tavalyi japán költségvetés például tudatosan 2-3%-os szufficitet teljesített annak érdekében, hogy fellendülés idején visszaszívják a recesszió fékezése érdekében korábban kibocsátott pénzmennyiség egy részét.

Gyakori vád, hogy a költségvetési deficit kiszorítja a hitelszférából a vállalkozói hiteleket, és így tartóssá teheti a gazdasági pangást. Ez a tétel általában igaz, de most Magyarországon - a közelmúlt tanulságai alapján - nem érvényesül. Egy fellendülés elõtti gazdaságot leblokkolhat az, ha a hitelpiacon a kincstárjegyek, államkötvények elszívják a vállalatok elõl a lakossági megtakarításokat.

(17.50)

Kisebb deficit esetén ez a forrás a gazdaságba kerülve megindíthatná a fellendülést.

De mi történt Magyarországon? Az 1992 augusztusa és 1993 augusztusa közötti idõszak számtalan bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy hiába vonul vissza az állam a hitelpiacokról, a bankok nem tudnak mit kezdeni a kihelyezési lehetõségekkel. Nem vándorolt tehát a vállalkozókhoz az állam által nem igénybe vett hitelforrás, hanem döglött passzívumként tovább növelte a bankok költségeit és veszteségeit. Megindult a betéti kamatok gyors csökkenése, a napnál is világosabbá vált, hogy a bankoknak nem érdeke a lakossági megtakarítások növekedése, mert nem tudják hová kihelyezni a képzõdött betéteket.

Ebben az érdektelenségben nagy szerepe van az elõlünk még mindig elzárkózó nyugat-európai piacnak, a bankok örökölt személyi állományának, és a kihelyezési kockázatok nem ismerete miatt magától a banki tevékenységtõl való irtózásnak, a tulajdonviszonyok rendezetlenségének és a tartozások nehézkes behajthatóságának. Legyen bármilyen sokrétû oka is annak, hogy a pénzintézetek tartózkodással, vonakodva nyújtanak kölcsönt gazdálkodószervezeteknek, teljesen bebizonyosodott: nem érvényesült az úgynevezett kiszorító hatás, nem szorított ki az elmúlt évben a költségvetési deficit gazdálkodókat a hitelszférából. Sõt ha nem lett volna állampapírokban történõ megtakarítási lehetõség, akkor talán még nagyobb inflációt indukált volna a fogyasztássá váló kereset, vagy - és én ebben látom a nagyobb veszélyt - létre sem jött volna az a GDP, ami most a megtakarítás forrása, mert nem fûzõdött volna érdek a létrehozásához.

Hadd említsek meg még egy adalékot. Magyarországon a gazdálkodók hitelfüggése fokozatosan lazul. Például a gazdálkodók által igénybe vett hitelekhez viszonyítva a gazdálkodói betétek aránya növekszik, ma mintegy 61-63%-os ez a mutatószám. Ez nagyon magas arány lenne Nyugat-Európában, ahol gyakran az állótõkét is meghitelezik a bankok, nemcsak a forgóeszközöket. Egy avatatlan szemlélõ ha csak ezt az egy mutatót látná, azt gondolná, hogy Magyarországon nagyon kedvezõ a gazdálkodók likviditási helyzete, pedig ugyanezen mutatószám azt is jelenti, hogy példátlanul kedvezõtlen a hitelfelvételi lehetõségük. Aki csak teheti, kifizeti a hiteleit, és forgóeszköz-hiányosan, fél gõzzel dolgozik, csak hogy megmeneküljön a magas bankkamatoktól és a csõdhelyzet veszélyétõl.

Semmilyen kiszorító hatás nem érvényesült a magyar gazdaságban, hasonló folyamatot lehetett megfigyelni, mint ami a 80-as évek végén az Egyesült Államok pénzpiacán történt: az akkori magas kamatok közepette a költségvetési deficit nem kiszorította a vállalatokat a hitelpiacról, hanem átmentette a megtakarításo- kat, és a késõbbi beruházások hitelmentes forrását is megteremtette. Ha mi most megmentjük a lakossági megtakarítási hajlandóságot, akkor ebbõl a forrásból késõbb lehetõvé tesszük az állami vagyon gyorsabb privatizációját vagy a beruházások elindítását.

A hozzászólásomban felsorolt adatokkal bizonyítani igyekeztem, hogy az 1994. évre tervezett költségvetési hiány arányokban nem tér el lényegesen az európai országok költségvetésében jóváhagyott hiányoktól, nem érvényesült az elmúlt két évben a költségvetési deficit vállalati hitellehetõségeket kiszorító hatása, és hogy a cikluselméletekkel foglalkozó közgazdászok, kutatóintézetek véleménye szerint ma több hátránnyal járna egy, a költségvetési egyensúly irányába történõ erõteljes lépés, mint elõnnyel. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)