Pozsgay Imre (független)

1993. november 14.

POZSGAY IMRE (független) Elnök Úr! Képviselõtársak! Alig van olyan aspektusa ennek a költségvetésnek, költségvetési tervezetnek, amelyrõl ebben a hosszan tartó általános vitában ne esett volna már szó. Kétségtelen, a vitán végigvonul, hol nyíltan, hol rejtve egy gazdaságpolitikai vonulat, egy gazdaságpolitikai kérdés.

Én egy olyan összefüggésben szeretnék ehhez a gazdaságpolitikai kérdéshez kapcsolódni, amelynek eredetiségét már nem lehet vallani, de képviselete - úgy látom - nem kapott elég erõt a parlamenti vitában. Mégpedig annak a kérdésnek a tisztázásáról kellene szólni, hogy vajon valóban csak ez a gazdaságpolitikai alternatíva létezik-e, amelynek jegyében s amelynek szellemében a költségvetési tervezet, a jövõ év gazdasági végiggondolása készült.

Minden bizonnyal itt hatnak olyan tényezõk s olyan inerciális erõk, amelyekkel szembefordulni egy költségvetési tervezetnél óriási kockázatokkal jár. Ezeket a kockázatokat mindenkinek méltányolnia kell. Ám ennek ellenére azt vallom, vallom határozottan, hogy a költségvetés tükre az egész nemzetgazdasági helyzetnek, s a helyzet tükörképét látván magam is vallom, hogy ez az utolsó olyan költségvetése a Magyar Köztársaságnak, amely még ezzel a módszerrel s ebben a formában egyáltalán elfogadható, s tárgyalásra, vitára alkalmas.

Megmondom, mi az, amire gondolok, amikor ezt a kijelentésemet teszem.

Elõször is: a gazdaságpolitikai eszközök és módszerek használatában egészen más szemléletnek kell uralkodnia egy olyan országban, ahol egy rutinos, jól begyakorolt és mûködõképes piacgazdaság létezik, és egészen más követelmények állnak fönn olyan országban, amely megcélozta okkal és joggal egy piacgazdasági berendezkedés létrehozását, ám ezt a berendezkedést olyan hagyatékból kell megteremtenie, amely a mi kezünk ügyében sincs.

Nos, ezért úgy vélem, a magyar gazdasági válság természetének megítélését kellene újra elvégezni, az ehhez szükséges elemzéseket végigvinni. Ez látnivaló a különbözõ gazdasági tényekbõl, nemzetgazdasági folyamatokból, hogy nem a piacgazdaságokra jellemzõ válság, hanem éppen egy olyan rendszerválság, amely számos, egymásnak nem megfelelõ - kissé tudálékosabban kifejezve: inadekvát - elemekkel terhelt. Ezek közül is én magát a költségvetési rendszert tartom olyan elemnek, olyan rendszerrésztvevõnek, amelynek további fenntartása súlyos következményekkel járhat. Ha meggondoljuk a módosításokkal immár lassan 20 esztendeje alkalmazott új politikai kezdeményezésekkel módosított magyar költségvetési rendszert, akkor is egyvalami ráillik, hogy alapszerkezetében 40 esztendeje változatlan. 40 esztendeje változatlan alapszerkezetû költségvetési rendszert egy piacgazdaság feltételeihez már nem lehet hozzáigazítani. Azaz az államháztartás és a költségvetési rendszer reformja nélkül a helyzetünkkel adekvát gazdasági módszerek és gazdasági politika nem alkalmazható.

(18.20)

A másik pedig, amit ezzel kapcsolatban mondani szeretnék, az az, hogy Magyarország - a környezõ országok tapasztalataival nagyjából egybeesõ módon - ebben a rendszerválságból kiinduló gazdasági válságban eleve rossz világgazdasági körülmények között tevékenykedik. Lehettek volna ezek elõnyösebbek, de hát a sors ezt Magyarországnak, Közép-Európának nem adta meg, de tény, hogy egy ennyire nyitott, külpiacon realizáló gazdaságnak, mint a magyar gazdaság, számításba kell vennie, hogy a világgazdasági folyamatokban nemcsak megtorpanás, éppen a legmeghatározóbb térségekben, ránk nézve leginkább meghatározó térségekben erõs recesszió, itt-ott válság létezik, mûködik és tartósnak ígérkezik az az irányzat, amely a növekedési ütem csökkenését, az energiafelhasználást s a növekedéshez szükséges eszközökben való lassúbb növekedést idézi elõ. Ilyen körülmények között kell egy újjáépítési tervet végiggondolnunk, vagyis versenyképes piacgazdaságot megteremteni úgy, hogy jelenleg ennek a versenyképességnek az eszközei nincsenek a birtokunkban.

A monetáris restrikció eszközei nem bizonyultak elegendõnek e jelenség kezelésére, egyrészt, mert nem nyúltak hozzá azokhoz a strukturális okokhoz, amelyek ennek a típusú gazdaságnak a válságát, a rendszer bukását okozták. Így, ebbõl a szempontból nézve a gazdaságpolitikát s a gazdasági helyzetet, azt kell mondanom, hogy sem költségvetési, államháztartási, sem egyéb eszközökkel nem rendelkezik a magyar nemzetgazdaság, s az ehhez szükséges képességeket sem szerezheti meg egyetlen kormány sem, hogy kikerüljünk ebbõl a válságból.

Gondolják meg, hogy a hosszú stagnáció, majd az utóbbi években felgyorsult GDP-csökkenés mértéke olyan, hogy az már önmagában a kilátástalanság érzését kelti, s a gazdaságban ez az érzés kétségtelen, nemcsak immobilitáshoz, hanem passzivitáshoz, majd a kezdeményezésre váró rétegekben éppenhogy visszatartáshoz vezet. Ha önmagában a gazdasági eszközöket nem nézem, azt kell mondanom, hogy a lélektani feltételei sincsenek meg egy új kezdeményezésnek. Itt szokott a buktatója lenni minden gazdaságpolitikai újításnak. Valóban lehetséges-e növekedés és lehetséges-e a hazai termékek és a hazai ipar védelme?

Az elõbb azért említettem nyitott gazdaságunk révén a világgazdasági helyzetet, mert erre a helyzetre utalván azt is érzékeltetni szerettem volna, hogy mihelyt ez a recesszió megjelenik a nálunknál fejlettebb térségekben, a legnagyobb leleményességet mutatják a szavakban monetáris, valójában azonban protekcionista állami beavatkozások rendszerének. E leleményességben megelõzhetetlen az Európai Gazdasági Közösség, a Közös Piac és így tovább. Ezt nem korholásul mondom, miért tennének másként. Természetes következménye a legcsekélyebb recessziónak is, erre sem adódott megfelelõ teljesítményû eszközünk.

A növekedést igenlõ és a növekedést kezdeményezõ politikai gondolatokkal szemben tapasztalati érveket szoktak felemlegetni. Ez nagyon logikus dolog és nagyon helyénvaló, minden vitában magam is elfogadom. Ám e tapasztalati érvek között éppen a magyar nemzetgazdaság legújabb kori történelmében azokat a kudarcokat szokták felemlegetni, amelyek egy növekedés elindításakor érték, legutóbb a legnagyobb mértékben éppen 1985-ben egy becsvágyó, megalapozatlan terv következtében. Ám miért kellene ezt a tapasztalati érvet fatális és kikerülhetetlen ellenérvként használni a nemzetgazdasági programokhoz szükséges állami magatartásban.

Végig kellene gondolni, hogy miért vallott kudarcot eddigi minden növekedést ösztönzõ elképzelés. Pontosan azért, amiért minden más egyéb kezdeményezés is lelohadt. Említettem az elõbb, változatlan szerkezetben, a struktúrához hozzá nem nyúlván tulajdonképpen szükségszerû, hogy ezek a kezdeményezések, növekedést ösztönzõ cselekedetek kudarcba fulladnak. Ám az sem kétséges - megismétlem -, hogy a lecsúszás és a visszaesés folyamatának meggátlását szolgáló eszközök közül eddig egyik sem bizonyult eredményesnek. S amiért szót kértem, éppen e politikai vitához kapcsolódva, az éppen az, hogy úgy vélem, egy sürgetett és mégis jót átgondolt - volt rá idõ eddig is - költségvetési, államháztartási reform, e téren végrehajtott struktúraváltás lehetõségei, eszközei a kezünkben vannak. Ha ehhez, mondhatnám azt is, hogy egy konszenzusra törekvõ gazdaságpolitikai ambíció társulna, akkor a növekedés oldaná meg azokat a költségvetési gondokat, amelyek ma itt a kezünk ügyébe esnek, s amelyek csökkenõ jövedelem mellett növekvõ költségvetési hiánnyal számolnak.

Végül is e hiánynak különös természete van. Igazán nem óhajtom drámai elemekkel tûzdelni ennek a gondolatmenetnek a lényegét, de ha a költségvetési hiány szabja meg a gazdasági magatartás egészét, s az a beszûkülõ égboltlátószög szabja meg a gazdasági magatartásokat, amely az állami költségvetés hiányából fakadó cselekedeteket jelenti, akkor ez végül is katasztrofális következményekhez vezethet. Ha egy gazdaságpolitikai újítással, reformmal és kezdeményezéssel ennek az irányzatnak nem tudunk ellenszegülni, akkor a csõd, a dolgok kritikája végzi el a mûveletet, amit esetleg tervezve el lehetett volna végezni.

A hiány másik természete számos olyan negatív gazdasági magatartást hoz magával, amelyrõl itt sok szó esett, és igazán szükségtelen azokat még felidézni, ám ha errõl beszélünk, akkor számításba kell venni, hogy az állam rákényszerül bizonyos takarékossági intézkedésekre.

(18.30)

E takarékossági intézkedésekre kényszerülvén mindig torzulással tudja a legjobb szándék mellett is a takarékosságot végrehajtani, mégpedig többnyire azok rovására, akik a legcsekélyebb mértékben tudják ellentéteiket és kielégítetlen szükségleteiket konfliktussá formálni, erõvé formálni, érdekképviseletté formálni. S így a rossz gazdasági teljesítmény mellé a szociális ellentétek növekedésének szakadatlan iránya is társulhat.

Végül mindezt azért is mondtam, mert hiszem, hogy a legelpártosodottabb világban is egy ilyen óriási horderejû átalakulás idején elképzelhetõ egy, a tapasztalatokat összefoglaló, jelenleg éppen a költségvetés tükrében vizsgáló olyan gazdaságpolitikai konszenzus elõkészítése, amely keresi és meggyõzõen meg is találja azt az archimedesi pontot, amelyrõl ez az önmagában mozgó és inerciákat tartalmazó rendszer végre kibillen a maga sodrából és örvényébõl, és végül is emelkedõ gazdaság lesz belõle. Csak ezt a néhány megjegyzést szerettem volna a jövõ évi költségvetéshez elmondani. Köszönöm szépen. (Taps.)