Balás István (független)

1993. november 14.

BALÁS ISTVÁN, DR. (Magyar Piacpárt) Tisztelt Elnök Úr! Igen tisztelt, jelenleg távol lévõ Pénzügyminiszter Úr, távol lévõ pénzügyminisztériumi Államtitkár Úr!

Amikor a Kormány nyáron beterjesztette az 1994. évre vonatkozó költségvetési törvényjavaslatát, úgy tûnt, hogy betartva a rendelkezéseket, kellõ idõt biztosít a képviselõknek arra, hogy azt figyelmesen áttanulmányozzák, legyen mivel tölteni a nyarat, ezt követõen õsszel ezt megtárgyalhassuk. Ma már látjuk, hogy a Kormány kissé megnehezítette a képviselõi vélemények kialakítását, hiszen amikor a vita megkezdõdött, a miniszter úr már jelezte, hogy a költségvetési törvényjavaslatban lévõ számadatok részben nem igazak, azok helyett majd késõbb megismerendõ új számokat fogunk kapni.

Októberben kézhez kaptuk a 230 oldalas, úgynevezett tájékoztató kötetet, melynek a végén mintegy 28 oldalon helyreigazítás címszó alatt különféle szövegeket és számokat láttunk, melyeket mindenki beleollózhatott az eredeti szövegbe. Ilyen elõzmények után nemrég megkaptunk még újabb számsorokat, egy - Kormány által pártolt - képviselõi módosító indítvány keretében, melynek tanulmányozásához természetesen már szóba sem kerülhet, hogy hónapok állnának rendelkezésre.

A Magyar Piacpárt a Kormány által ilyen módon támasztott nehézségeit is értékelte akkor, amikor a költségvetési javaslattal kapcsolatban kialakította álláspontját, melyet röviden a következõk szerint ismertetek:

Egy viszonylag terjedelmes költségvetésben mindenki talál kivetnivalót vagy dicsérnivalót. Az elõttem elhangzott felszólalások erre bõségesen mutattak példát. Engedjék meg, hogy azok megismétlése nélkül néhány szegmensére irányítsam rá a figyelmet.

A javaslat két részbõl áll. Egy 36 oldalnyi normaszövegbõl és a hozzá fûzött sok száz oldalas mellékletbõl. Ami a normaszöveget illeti, úgy tûnik, meg kell azzal barátkoznunk, hogy a pénzügyi kormányzat által beterjesztett normaszövegek mintha nem magyar nyelven íródtak volna. Az, hogy egyes mondatokból hiányzik a mondat alanya, például a 3. § (2) bekezdésébõl, az már szinte szóra sem érdemes. Más rendelkezések megfejtéséhez külön rejtvényfejtõ kulcsot kellene mellékelni, így a 3. § (3) bekezdéséhez stb.

Sajátos jogszabály-alkotási új ötleteket is meríthetünk a javaslatból. Például a 6. § (1) bekezdésében a magyar jogrendszerben eddig használt kifejezéseket ötletszerûen újjal cserélik föl. A 9. § például fittyet hány a Ptk.-nak és így tovább.

Ezek azonban olyan apró részletkérdések, amelyek - úgy tûnik - nem a pénzügyi tárcára vonatkoznak. A legizgalmasabb a Magyar Piacpárt számára a 17. § (3) bekezdésének a végére eldugott mellékmondat, amely egyenesen szerzõdésszegésre buzdítja az önkormányzatokat a velük leszerzõdött vállalkozókkal szemben.

Ez a rendelkezés ugyanis így szól: "A helyi önkormányzatoknál az 1993. évi kezdésre elfogadott céltámogatások 1994-re tervezett támogatási üteme 1995-re tevõdik át."

(19.10)

Ilyen egyszerû. Folytatódik a gondolat: e beruházások tervezett befejezéséhez és a végelszámolásukhoz kötõdõ feladatok és határidõk - idézem - "értelemszerûen egy évvel eltolódnak".

Mit jelent ez az egyszerû két gondolat magyarul? Azok a vállalkozók, akiknek a kapacitását 1993-ra és 1994-re az önkormányzatok lekötötték, akik eddig állami költségvetési biztatásra ezt a munkát vállalták el és nem mást, akik kiadásba verték magukat, terveket készítettek, hozzáfogtak a kivitelezéshez, azok 1994-ben nem kapják meg az elvégzett munkájuk ellenértékét. A munkájukat elfogadtuk, s most csapjuk be õket, mert a munkájuk ellenértékét nem kapják meg? Hozzunk egy törvényi rendelkezést a vállalkozói kör becsapásáról? 1993-ban azt mondtuk, kell a munkátok, szerzõdjetek, megéri. 1994-ben azt mondjuk, változott a program, a munkátok kell, de pénzt nem kaptok. Úgy gondoljuk, hogy a Kormány nem gondolta végig, amikor ezt a rendelkezést javasolja elfogadtatni a képviselõkkel.

Mi lesz akkor, ha a becsapott vállalkozók beperlik az önkormányzatokat a szerzõdések teljesítése végett? Mi lesz ennek a következménye? Mi lesz a következménye annak, hogyha a per végét meg nem érõ vállalkozók ezrei, tízezrei csõdbe vagy felszámolás alá kerülnek? Mi lesz ennek a következménye az alkalmazottaik esetén, akikbõl jelentõs részben - jól láthatóan - munkanélküliek lennének? Az lesz a következmény, hogy a Kormány utána javasolni fogja, hogy a munkanélküliek díjazására fordítandó járulékot növeljük meg? És mellesleg, miként hat egy ilyen szerzõdésszegésre biztató kormányötlet a szerzõdõ felek jövõbeni szavahihetõségére? Ugyan ki mer ezután majd szerzõdni az önkormányzatokkal? Úgy gondoljuk, hogy ilyen ötletet becsületes ember nem támogathat.

A javaslat más részeit górcsõ alá véve rámutatok arra, távolról sem megnyugtató, hogy helyenként úgy tesz a javaslat, mintha egyes kiadásoknak felsõ határt szabna, majd néhány bekezdéssel késõbb rendre eltörli ezeket a határokat, és korlátlan kifizetésre hatalmazná fel a költségvetés végrehajtásával megbízottakat. Ilyen kétszínû rendelkezések találhatók a költségvetési törvényjavaslat 3. § (1) és (2) bekezdéseihez képest a (4) bekezdésben, a 37. § (3) bekezdésében írt szabályt lerontó 38. §-ban és így tovább.

A normaszöveg második része - amint azt megszokhattuk - más törvények módosításával foglalkozik. Itt találjuk az 50. §-ban azt a rendelkezést, amely például a kárpótlási jegyek életjáradékra váltásánál az életjáradék összegét a nyugdíjemelkedés mértékének egyharmadával javasolja emelni. Gondolhatnánk, hogy ez egy kiváló, pozitív rendelkezés, ennek csak örülni lehet, gondolhatnánk, ha nem ismernénk a mögötte lévõ számsorokat. Az életjáradéki feltételek megismerése után az érdeklõdõknek csak egy pici kis töredéke élt ezzel a lehetõséggel, melyet valójában - a tapasztalatok szerint - lehetõségnek csak csúfolni lehet. Van olyan életjáradék, amelynek összege a havi 100 forintot sem éri el. Van olyan életjáradék, ahol annak postázása többe kerül, mint az életjáradék összege.

A probléma - megítélésünk szerint - nem az, hogy a nyugdíjemelés átlagának egyharmadával, tehát például a 100 forintos életjáradékot 10 forinttal megemeljük-e, és lesz belõle 110, a probléma az egész konstrukció átgondolatlansága, illetõleg - ami ebbõl következik - az egészet újra kellene gondolni.

A normaszöveg második részében találjuk például a közalkalmazottak illetményének rendezését egy évvel elhalasztó 64. §-t is, a figyelmes szemlélõ azonban rájön arra, hogy ez nem általános; a javaslat elején a 4. §-ba rejtett, eldugott félmondatból ugyanis kitûnik, hogy a központi költségvetési szerveknél esetleg foglalkoztatott közalkalmazottak fizetésrendezése az általános tartalék terhére megoldandó feladat.

Úgy tûnik, hogy ilyen viszonyok mellett nem lehet maradéktalanul tapsolni azoknak a pozitív rendelkezéseknek sem, amelyeket egyébként - vitán felül - tartalmaz a javaslat.

A törvényjavaslat mellékletei tartalmazzák a részleteket, különféle kiadások számadatai elõtt megjelölve a kiadás jogcímét. A Magyar Piacpárt tisztában van azzal, hogy a költségvetés bevételi és kiadási oldalának nagyjából összhangban kell lenni, a különbözetre fedezetet kell teremteni. A kérdést ezért nem is úgy tettük fel, hogy azok a célok, amelyre kiadni tervez a Kormány, maradéktalanul minden igényt kielégít-e, hiszen ilyen költségvetési javaslat nyilván nem terjeszthetõ be. Inkább arra igyekeztünk ügyelni, hogy egyrészt a tervezett kiadások reálisak-e vagy pazarlóak, másrészt az eddig egyébként beszedhetõ bevételek beszedései érdekében mit tett meg a kormányzat, illetve mit tesz meg ez a javaslat.

E két oldal viszonyát vizsgálva a következõkre lehet rámutatni. Sajnálatos módon kell leszögeznünk, hogy a javaslatból nem derül ki, hogy annak beterjesztõje miként kívánja megakadályozni a pazarló állami költekezési példákat, amelyekbõl most tisztelettel elmondanék néhányat. Valamennyiünk elõtt ismert, hogy az Állami Vagyonügynökségnél milyen kifizetésekre került sor az elmúlt idõben végkielégítés címén. Miniszter úr elmondta, leírta, hogy ez õszerinte jogos. Ezt mi sem vonjuk kétségbe ezek után. A probléma az, hogy egy ilyen nehéz helyzetben levõ ország költségvetéséért felelõs szervek köthetnek-e ilyen szerzõdéseket, amelyek ilyen - néhány személy esetén 62 millióba kerülõ - végkielégítést tesznek lehetõvé.

Utalok itt arra, hogy bizonyos rossz nyelvek szerint ezt a végkielégítési ötletet nem az ÁVÜ-nél, az ÁV Rt.-nél fedezték fel, másutt, a közigazgatási szervekben is élõ gyakorlat ez. Utalok arra, hogy a költségvetési javaslatból nem tûnik ki, miként kívánnak gátat vetni az ÁVÜ-nél, az ÁV Rt.-nél egyes, úgynevezett szakértõi cégeknek számolatlanul, felelõtlen mértékben folyósított pénzek kiáramlása ellen. Ebben a Házban nem is olyan rég hangzott el ebben a tárgyban interpelláció; mintha a költségvetésben ennek nyoma nem lenne.

Emlékeztetünk arra, hogy miközben a privatizációs miniszter úr nem lát kivetnivalót abban, hogy egy miskolci szálloda 4 millióért külföldi kézbe kerüljön, ugyanezen idõ alatt bizonyos központi költségvetési szervek elhelyezésére milliárdokat állítunk be a költségvetésbe. Ez a kétirányú pénzmozgás egyfelõl értékeink pazarlása, és ezzel szemben ilyen irányú kiadás beállítása nyilvánvalóan nem tûnik megalapozottnak.

Emlékszünk arra, hogy a közelmúltban az Alkotmánybíróságnál bizonyos luxusgépkocsikat, újabb luxusgépkocsikat cseréltek ki. Érdekes, a költségvetési javaslat múlt évben ezt valahogy nem mutatta ki elõre, mégis bekövetkezett. Úgy tûnik, ha a szerkezet hasonló, hasonlóak az elnevezések, álnevek, ilyen kifizetésekre a jövõben is sor kerülhet. Erre a pazarló gazdálkodásra semmiféle magyarázat nem fogadható el.

A költségvetési javaslat nem gátolja azt, hogy az egyik budapesti belvárosi kórházban 400 millió forintot költsenek most arra, hogy 18 fõorvosnak egy exkluzív éttermet létesítsenek. Csak megjegyzem, hogy ugyanebben a kórházban ugyanebbõl a pénzbõl meg lehetne szüntetni a betegek túlzsúfoltságát, egy részének felhasználásával a vizsgálatukhoz szükséges gépek beszerzése lehetõvé válna, javulhatna a gyógyító munka. Érdekes módon a költségvetési törvényjavaslatból nem tûnik ki az ilyen irányú kifizetés lehetetlensége; az élet szállítja a példát.

De nézzük a másik oldalt. Maradt-e el olyan bevétel, amelynek befolyása esetén talán nem lenne szükség a költségvetés bevételi oldalát tartalmazó adó- és illetéktörvények elõttünk fekvõ mértékének a tárgyalására?

(19.20)

Úgy tûnik, hogy ilyenre is van példa. Napjainkban került nyilvánosságra, hogy a feketekereskedelem résztvevõi összegszerûen mintegy 200 milliárdos adómentes haszonra tesznek szert. Meggondolandó, hogy a Kormány miért nem arra összpontosít, hogy a törvényeket mindenkivel kapcsolatban betartassa, és e jövedelmek megadóztatásával szedje be a hiányt. Ehelyett miért az ügyeskedni képtelen, védtelen, becsületes kisegzisztenciáktól, megélni alig képes nyugdíjasoktól kér újabb pénzt az ilyen jellegû kiadások fedezéséhez, illetve pótolja a máshonnan beszedni nem tudott összeget?

Emlékezetes, hogy 1992 januárjában az Alkotmánybíróság a hanyag kezelés bûntettét megszüntette, illetve alkotmányellenesnek nyilvánította e törvényi tényállást. A Kormány másfél évvel késõbb benyújtotta a törvényjavaslatot egy nagy csomagba beépítve. Több milliárd kár keletkezett gondatlan módon az állami vagyonban, azonban büntetõ szankció hiányában eljárás sem indul rendõrségi vonalon ezekben a cselekményekben, azok felderítése is elmarad. Így aztán természetesen a károk megtérítésére sem kerülhet sor. Rendkívül sajnálatos, hogy ezt a javaslatot a Kormány, amely tehát a hanyag kezelés bûntettének immár alkotmányos viszszaállítására irányul, nem önállóan nyújtotta be egyszakaszos törvényjavaslatként, hanem elhelyezte egy nagy csomagban, ami aztán garancia arra - önmagában ez a jogtechnika -, hogy belátható idõn belül továbbra is tízmilliárdokat lehet büntetlenül, úgymond gondtalanul pazarolni az állami vagyonból.

1992 januárja egyébként sem egy dicsõséges dátum a magyar nemzeti vagyon védelme szempontjából. Ezt megelõzõen néhány hónappal kivételes eljárásban az Országgyûlésben megtárgyaltuk és módosítottuk a társasági törvényt számtalan ponton. E pontok közé becsúszott egy apró - megítélésünk szerint - malõr, amikor 1992. január 1-jétõl kezdõdõen úgy szüntettünk meg egy nemzetivagyon-védelmi rendelkezést, hogy annak helyébe nem hoztunk mást. 1991 novembere óta fekszik a Ház elõtt az a monopolys javaslat, amely ennek kiküszöbölésére irányul. Az alkotmányügyi bizottság már egyhangúlag támogatta; a gazdasági bizottság - kölönbözõ megfontolásokból - a tárgyalását halogatja. Bagatell - két éve...

Úgy gondoljuk, hogy nem volt indokolt annak idején a kormányjavaslatba - és óriási felelõtlenség volt - e rendelkezést így bevenni anélkül, hogy a helyébe más megfelelõ intézkedés lépett volna. Itt is tízmilliárdoktól fosztottuk meg az államot, beleértve a költségvetést is.

Összességében: a Kormány azt kéri a képviselõktõl, hogy ilyen elõzmények mellett adjuk áldásunkat a költségvetési törvényjavaslat kiadási oldalához, emeljük meg a kiadások fedezése érdekében a lakosságot sújtó adókat és illetékeket. A Magyar Piacpárt erkölcstelennek tartja az olyan adó- és illetékemelést, amely a pazarló gazdálkodás fenntartásához kér fedezetet, ezért nem látunk arra lehetõséget, hogy a költségvetési és adótörvényeket támogathassuk. Köszönöm. (Szórványos taps.)