Fazekas Zoltán (SZDSZ)
FAZEKAS ZOLTÁN, DR. (SZDSZ) Elnök Úr! Tisztelt Ház! (Dr. Tóth Tihamér munkaügyi minisztériumi államtitkár felé, aki egyedül képviseli a Kormányt) . Sok szeretettel köszöntöm az ideiglenesen körünkben tartózkodó Kormányt az államtitkár úr személyében.
Elõttem is már sokan szóltak a költségvetés koncepciótlanságáról. Hadd szóljak én most az ideologisztikus látszattevékenységek mögött búvó tehetetlenségrõl, a tenni akaró bátorság hiányáról. A dolgok természetesen összefüggenek, mert ahol nincs koncepció, ott nincs cselekedni képes bátorság sem, csak kapkodás.
Az alapvetõ állításom az, hogy tovább él a szocialisztikus, felülrõl újraelosztó, szükségképpen rossz hatásfokú és pazarló államháztartás.
A rendszerváltás utáni egy, másfél év alkalmas lett volna arra, hogy gyökeres változtatásokat hajtsanak végre a hatalomra jutottak a költségvetés, az államháztartás struktúrájában. A változtatásokkal járó nehézségeket, megszorításokat akkor még türelemmel viselte volna a társadalom. Tudom, hogy az ellenzék partneri jóindulata is megszerezhetõ lett volna. Ezt mutatta az oly sokat emlegetett SZDSZ-MDF-egyezmény is.
Ma már sokkal kedvezõtlenebb a helyzet. Fogytán minden téren a türelem. A szükséges reformokat azonban mindenképpen végre kell hajtani. Sajnálatos, hogy az elõttünk lévõ költségvetés nem mutatja ennek még a morzsáit sem.
Egyetértek azokkal, akik szerint a süllyedés vagy stagnálás megállításának egyetlen módja az elõsegített gazdasági növekedés. Ugyanakkor azt is világosan látni kell, hogy ennek nem lehet útja a költségvetési hiány fokozása. Növekedés nélkül nem lehet növekvõ feladatokat ellátni, ugyanakkor nagy hiánnyal, az abból eredõ magas inflációval és bizonytalansággal nem lehet növekedést generálni.
Felmerül a kérdés, hogyha nem lehet a hiány növelése, az állam által végrehajtott beruházások a növekedés eszközei, akkor vajon mi más? Nyilván sok minden, ami közül jelenleg három eszközrõl kívánok mindössze szólni: a megtakarításokról, a stabilitásról és a hatásfok javításáról.
Tisztelt Ház! Elsõként a megtakarításokról. Költségvetési hatása miatt ugyan nem jelentõs, de példamutató értéke van, ezért fontos a kormányzati kiadások csökkentése. Természetesen nem úgy általában, hanem csak ott, ahol nem rontja a mûködés hatásfokát. Így semmi esetre sem például az informatikai fejlesztések megnyirbálására gondolok, de gondolok például az intézmények számának csökkentésére. Erre lehetõséget éppen az intézményi hatásfok növekedése adhatna. Meg gondolok a felesleges, párhuzamos feladatokat ellátó hivatalok megszüntetésére. Elrettentõ példaként csak a területi oktatási központokat említem meg.
A bátorság jelentõs hiányára utal, hogy a fegyveres testületek, rendészeti szervek létszáma ma több mint 189000 fõ. Csak a bérre számukra több mint 54 milliárdot irányoz elõ a költségvetés. Ugyanakkor a tavalyi év során jelentõs katonai fejlesztés valósult meg az orosz MIG-ekkel. Volumenében ez összemérhetõ a teljes honvédelmi költségvetéssel. Az, hogy MIG-ekkel bõvült a honvédelem, véleményem szerint többszörösen is elhibázott.
Egyrészt a lehetõ legköltségesebb irányba viszi el a légvédelmet, és ugyanakkor gátolja a védelmi struktúraváltást, így nem lesz a honvédelmi koncepcióváltás sem; másrészt tartósítja az egyirányú kötõdöttségünket; harmadrészt meg felesleges.
Minden évben azt is elmondom, persze hatás nélkül, hogy nem az erõs katonai erõ fontos ma az országnak, hanem az erõs gazdasági erõ. Nincs reális külsõ katonai veszély, de van kemény kihívás arra, hogy fejlõdõ vagy fejlett ország leszünk-e? Nem nemzetiségi konfliktusokkal terhes országban élünk, a konfliktusokat pedig világszerte ma ezek okozzák. Látszathazafiság ma halni vagy halni készülni a hazáért, pláne csak szavakban, sokkal fontosabb építve élni érte. Nem hiszem, hogy számottevõen nõne az ország rizikófaktora, ha akár jelentõsen is csökkentenék a fegyveres testületek kiadásait. A veszélyhelyzet csökkentésére csak egy tényezõ a fegyveres erõ, és nem is a legjelentõsebb. A provokatív formájú fejlesztés meg, ingerlõ hatásával, akár még árthat is.
A MIG-ek továbbadásával is sok költségtõl szabadulhatnánk meg. Ez akkor is hasznos lehet, ha a bevételt valódi katonai struktúraváltást eredményezõ honvédelmi célokra fordítanánk.
További megtakarítás csak úgy érhetõ el, ha csökkennek a társadalom kompenzáló, fenntartó kiadásai. Ehhez is persze bátorság kell. Itt érezhetõ leginkább az elhalasztott alkalom hatása. Ennek ellenére elkerülhetetlen, hogy e kiadásokat jobban közelítsük a tényleges lehetõségekhez és a rászorultsághoz.
Ebben a feszült gazdasági helyzetben fontos szinte kicentizni, mi jelent feltétlen szükségletet. Miközben fenn kell maradni a szükséges minimális ellátottságnak az egészségügyben, és nem szorulhat ki senki menthetetlenül a társadalom perifériájára. Ma csak a feltétlenül szükséges igények elégíthetõk ki. Nem az ígérgetések korát éljük, aki osztogat, egyúttal fosztogat is. Jelenleg a társadalmat foszthatja meg a válságból való kilábalás esélyétõl.
Másodikként néhány szó a stabilitásról. Egy ország stabilitását nem elsõsorban kormánya stabilitása határozza meg, bár az is fontos. Sokkal fontosabb a kiszámítható gazdasági környezet. Ehhez viszont itt, a törvényhozásban is szemléletváltásra van szükség, egyértelmûen a gazdaságot közvetlenül befolyásoló törvénykezésnek adva elsõbbséget. Persze ne feledjük, hogy a törvényhozás napirendjét tulajdonképpen a Kormány elõterjesztései határozzák meg. Jelenleg azt kell mondanom, hogy sajnos. Ezért nincs más remény, mint abban bízni, hogy a választások után összeülõ Parlamentnek az lesz a fontos, hogy mûködése elsõ fél, egy évében létrehozza a még hiányzó, gazdálkodást befolyásoló törvényeket, amiknél aztán lényegi módosítást ciklusa hátralevõ részében nem hajthat végre. Ezért nagyon fontos, hogy a koalíciót, ha nem is programazonos, de programhasonló pártok hozzák létre. Jól mutatja, mit tett az MDF-Kisgazda szövetkezés a mezõgazdasággal.
Szocialisztikus vonásoktól mentes, de szociális érzékenységgel bíró pragmatizmusra lesz szükség. Ez a költségvetés is jól mutatja, hogy hasonló szellem, mint ahogy eddig sem, ma sem érvényesül. Ezért sem lehet meg a határozott lépésekhez a bátorság. Stabil és kiszámítható tulajdonviszonyok, pénzpolitika, elosztási rendszer nélkül elképzelhetetlen bármiféle növekedés, mert például nincs beruházás, nem jön, de elõbb-utóbb kimegy vagy rövid távon egyéni hasznot hozó improduktív tevékenységbe vándorol a tõke.
A harmadik téma a hatásfok javítása. A társadalom józanabb fele által ismert, hogy a privát gazdaságot fõként nem az igazságtartalma miatt kell elõnyben részesíteni, hanem azért, mert lényegesen hatékonyabb tud lenni, mint a kollektivizmus, mint például az állami gazdálkodás. Ezért a magánosítások során nem elsõsorban igazságtételi és más ideológiai szempontoknak kellene dominálni.
Látható ma a mezõgazdaságon, hogy mi történik, ha errõl a végrehajtók megfeledkeznek.
Ugyancsak elhibázott, ha elsõdleges szempontnak az elérhetõ bevételt tekintik. Nem eladásról kell, hogy szó essen, hanem mûködésátadásról. Ma már hasonlóan beszél olykor a Kormány is, de nem feledhetõ a "Ne kótyavetyéljük el" állandóan hangoztatott elsõbbsége vagy a "Javítsuk fel, úgy adjuk el" megvalósíthatatlan pénznyelõ gyakorlata.
Bár a pillanatnyi költségvetésnek nyilván nem jó, de az árbevétel maximálását fel kell váltani a jó mûködtetés elvárásának. Ha stabil és kiszámítható a gazdasági környezet, akkor érdemes támogatni a vállalkozásokat, nem összekeverve a szociális szempontokkal. Tehát elsõsorban oda kell a támogatásnak jutni, ahol értéknövelõ beruházásokra fordítódik. Ehhez megfelelõ bankrendszer, hitelalapok és átgondolt adópolitika kell, ott kedvezve, ahol haszon várható.
Van olyan területe a gazdaságnak, amelyik az utóbbi években fokozott államosítást mutat. Ez maga a költségvetés. Olyan mértékben koncentrálja a nemzeti jövedelmet egy felülrõl vezérelt újraelosztási rendszerben, hogy tulajdonképpen nyugodtan beszélhetnénk tervgazdálkodásról is.
(19.50)
A túlzott elvonás miatt túldimenzionált a költségvetés szerepe. Amikor is az államhatalom letéteményesei lehetnek az igazán okosak, akik meg tudják mondani mindenütt, hogy mi a jó. Amikor a nem állami szervezõdések "kapnak" a költségvetéstõl. Csak olvassuk el a kötetek szövegeit, illetve hallgassuk meg az expozékat, hogy mennyire divatos szóhasználat ez a "kapnak".
Ez az etatista gondolkodás erõsen hatékonyságrontó és mellesleg félrevezetõen hazug is. Gondoljunk csak bele abba, hogy valójában ki "kap" és honnan.
A mindent besöprõ újraelosztás akaratlanul is az egyenlõsdi irányában hat. Így van ez mind az egyes ágazatok, mind a földrajzi területek vonatkozásában. Tovább folyik a nyomor kiegyenlítése.
A költségvetés bevételeit jelentõ adók jó részének felesleges bejárni a központon átvezetõ utat. Fordított gondolkodás kellene. Nem leadni kell a feladatokhoz szükséges pénzeket, hanem eleve ott kellene hagyni, ahol keletkezik. És csak annak arányában juttatni a központi költségvetésbe, ahogyan a szét nem osztható feladatok és a feltétlenül szükséges kiegyenlítések megkívánják.
A jelenlegi gazdasági válsághelyzetben merni kell vállalni, hogy a kiegyenlítés a növekedés elõsegítéséhez képest ma másodlagos szempont. Többek között azért, hogy ne csökkenjen egyre jobban a kiegyenlítés eredménye, lehetõsége.
A költségvetésben a helyi önkormányzatoknak visszajuttatott hányad - a Belügyminisztérium fejezet szerint - 356 milliárd forint. Megjegyzem, más jövedelmük ehhez képest elenyészõ, mert a bevételeket "kapják". Ha a társasági adó - 62 milliárd -, a játékadó teljes egészében, az illetékek - túlméretezetten ez 22 milliárd - és a személyi jövedelemadó - 228 milliárd - döntõ mértékben, az általános forgalmi adó - 340 milliárd - és a fogyasztási adó - 185 milliárd - kisebb részben a keletkezés helyén maradna, fedezné az önkormányzatoknak visszajutó keretet mindenféle visszajuttatási mechanizmus nélkül.
Természetesen nem a központi normatívák arányában, hanem forrásoldali differenciálással. Ami jó, mert az átlagos és jó adottságú települések kezébe így olyan adózási eszközök is juthatnának, amelyekkel már gazdaságpolitika is csinálható.
A feladatokhoz járuló kiegészítésekkel a kedvezõtlen adottságú települések alapvetõ problémái is feloldhatók. Ez az utóbbi lenne a központi költségvetés feladata.
A hatásfok növelésének ma éppen az egyik leghatásosabb eszköze lehetne, ha a még fejlõdni képes területektõl nem vonná el a központi költségvetés a növekedés zálogát jelentõ bevételeket. Elsõsorban oda érdemes invesztálni, ahol az várhatóan haszonnal jár. Haszon nélkül viszont egyre kevesebb jut az elmaradott térségekhez. Megjegyzem, a hátrányos helyzetû térségek csak pénznyelõként viselkednek, átgondolt stratégiai cselekvés nélkül.
Akár a munkanélküli-statisztikák alapján is megállapítható, hogy mindent az oktatás fejlesztésével kellene kezdeni. Ez lehetne a stratégia elsõ eleme. Sajnos nem ezt mutatja ez a költségvetés sem.
A differenciálást is magában foglaló decentralizált államháztartás megvalósítása is feszültségekkel jár természetesen. Tehát politikai bátorságot igényel. A ma elõnyösebb pozícióban levõ térségek kétségtelen, hogy jobb helyzetbe jutnának, csökkenne a kiegyenlítõdés. Mert többek között ez az ára annak, hogy ahol lehet, ne szûnjön meg a fejlõdés lehetõsége. Ez viszont minden térség, az egész ország érdeke.
Zárójelben jegyzem meg, hogy minap egy tájékoztatón kiviláglott, hogy Gyõr-Sopron-Moson megye még mûködik. Egy kormánypárti kollégám részérõl felmerült, hogy nosza, tájékoztassuk errõl a pozitívumról a sajtót. Én viszont úgy fogalmazok, hogy ez az állapot borzasztó negatívum. Mert ugyan él, vegetál a megye, de eltûnõben a fejlõdés lehetõsége. Ha igaz ez az ország egyik legfejlõdõképesebb körzetére, akkor ez nem pozitívum, hanem tragédia.
Visszatérve a témához: aki nem a társadalmi hatékonyság növelését tekinti célnak, ha az eszközök látszólag igazságtalanoknak is tûnnek, az szociális értelemben is bûnös. Mert elosztani, kiegyenlíteni is csak gazdag társadalomban lehet. Ez a költségvetés, csakúgy mint az elõzõk, szocialisztikus. Ilyen értelemben valóban nem történt meg még a rendszerváltás. Ha a kormányzat önmeghatározását nézzük, akkor igen markánsan látjuk, mennyire nincs értelme még ma nálunk a jobboldali, baloldali kategorizálásnak.
A kiegyenlítési törekvésekben szinte verseny van. Ha ezzel a szocialisztikus szemlélettel nem vagyunk képesek szakítani, törvényszerû, hogy az új rendszerek csõdöt mondanak. Talán ez a litván és a lengyel szindróma egyik fõ oka is. A múlt örökösei ezt biztosan jobban csinálják, gondolja a választó, mert nincs a szavak és a tettek között olyan ellentmondás.
A tettekben is vállalt gazdasági rendszerváltásnak, az egyenlõsdi cselekvõ tagadásának talán ma még népszerûtlen, de feltétlenül szükséges felvállalása nagy politikai bátorságot igényel. Ez a költségvetés is fényesen bizonyítja e bátorság hiányát.
Szándékosan olyasmikrõl beszéltem, amikrõl különösen választások elõtt nem szokás szólni, mert esetleg nem válik az ember általuk népszerûvé. Ilyen a fegyveres testületek kiadásának csökkentése. Ezért könynyen kijárhat a hazafiatlanság vádja. Ilyen a privatizáció gyorsításának igénye, az eladási ár másodlagossá nyilvánítása. Aki ezt mondja, arra az álhazafiak könnyen rásüthetik, hogy elkótyavetyéli az ország vagyonát. Csak minél elõbb és minél jobban mûködjön az a vagyon - én viszont ezt mondom.
Könnyen kijár a szociális érzéketlenség vádja annak, akinek nem a kezdõ, gondokkal küszködõ, a tönkremenõ cégek, vállalatok támogatása az elsõdleges, hanem az erõs, jól mûködõ vállalkozásoké. Nem segélyekkel, hanem otthagyva a hasznot. Eretnek lehet az a gondolat is, hogy a nem elmaradott, a viszonylagosan fejlett térségek életképességének megtartása, fokozása ma fontosabb cél, mint a területi különbségek kiegyenlítése. Nem oda kell adni a pénzt, hanem ott kell hagyni.
Meggyõzõdésem, hogy az ország ma azzal a politikával nyerhet, amelyik felhagy a szocialisztikus egyenlõsdi eszményével. Elõsegítve ezzel a növekedést. Mert nincs más utunk, hogy a nyomor újraelosztása legyen holnap is a gondunk. Köszönöm a figyelmüket. (Gyér taps.)