Nagy Tamás Gábor (független)
NAGY TAMÁS (Agrárszövetség): Köszönöm a szót, Elnök Úr! Tisztelt Parlament! Tisztelt Miniszter Úr! Hat kiskunsági település neve - nevezetesen Solt, Izsák, Páhi, Fülöpháza, Fülöpszállás, Szabadszállás -, gondolom, jól ismert a miniszter úr előtt, ugyanúgy ahogy a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium munkatársai előtt is. Ezek a települések a Kiskunsági Nemzeti Park területén helyezkednek el. Fel lehet tenni a kérdést, hogy szerencséjükre vagy pedig szerencsétlenségükre. Ezek azok a falvak Bács-Kiskun megyében, ahol mind a mai napig nem sikerült a kárpótlási földalapokat úgy kijelölni, hogy abból érdemben az ott élők jogos kárpótlási igényeit kielégítsék. Ezek a települések azok, ahol tetten érhető az állami földtulajdon három kezelési formája. Itt találjuk a célgazdaságot vagy másképpen börtönt, ami 181000 aranykorona földterületet működtet, hogy milyen módon és milyen formában, azt Kocsenda képviselő úrral múlt héten megpróbáltuk a tisztelt Ház elé tárni; nem túl nagy sikerrel. Ugyanezen a területen találjuk az állami gazdaságot; azt az állami gazdaságot, amely nyilvánvalóan működtetéséhez kölcsönöket vett fel, hiszen másképp működtetését nem tudta biztosítani. Persze, fel lehet tenni a kérdést, hogy ezt a kölcsönt feltétlenül földterületekre kellett volna-e felvenni, ezeket a földterületeket kellett volna-e jelzáloggal terhelni. Különösen azért kell ezt a kérdést feltenni, mert természetesen természetvédelmi területekről van szó. Felvetődik az emberben tehát a kérdés, hogy adott esetben, ne adj' úristen, még sem tudná ezt a hitelt viszszafizetni az állami gazdaság, bekövetkezhet-e az a faramuci helyzet, hogy az állami gazdaság a természetvédelmi területeket esetleg nem állami tulajdonosnak fogja átadni adósságai fejében. És itt van a Kiskunsági Nemzeti Park, amelynek igazgatósága nagyon nagy mértékben próbálja meggyőzni az ott élőket arról, hogy tulajdonképpen a Nemzeti Park területéből kárpótlási igényeik nem teljesíthetők. Nem teljesíthetők, hiszen itt nagyon fontos ügyekről van szó, nemzetközi egyezményekről, a szóban forgó Ramstari Egyezményről is többek között. Csak csendben jegyzem meg, hogy ez az egyezmény valóban a természetvédelemről szól, de azon belül a vadvizekről és a védett vízimadarakról. Úgy gondolom, a Nemzeti Park összefüggésében tehát ezt az egyezményt meglehetősen tágan értelmezi a szóban forgó terület igazgatósága. Felvetődik az ott élőkben egy másik kérdés. Nevezetesen az, hogy az a Kiskunsági Nemzeti Park, amely alkalmas arra, hogy haszonbérletként, bérlőként működtessék az ott élők a földterületet, kaszálják, műveljék, szántsák és vessék, vajon miért nem alkalmas arra, hogy tulajdonba is vegyék ezek az emberek? Úgy gondoljuk, hogy az ott élők néhány száz éven keresztül megvédték ezeket a területeket, azért lehetett itt nemzeti parkot létrehozni. Nyilvánvaló tehát, hogy a kérdés úgy is felvethető, hogy ki védi jobban a tulajdont, ez esetben a természetvédelmi területeket: a magyar állam, vagy pedig ezt védik ugyanúgy, teljes szívvel és szakmai hozzáértéssel az ott élő állampolgárok? Azt gondolom, hogy az ott élő állampolgárok tulajdonukban ugyanúgy tudnák védeni ezeket a területeket, és a Természetvédelmi Hivatal igenis élhetne azokkal a jogosítványaival, amelyekkel mind a mai napig él, és így tudnánk biztosítani azokat az értékeket, amelyeket mind a mai napig az ott élők megóvtak és megvédtek. Úgy tehát végezetül, hogy ne húzzam az időt, két kérdést szeretnék feltenni. Kíváncsian várom a miniszter úr véleményét. Tényleg komolyan gondolják-e, hogy csak és kizárólagosan állami tulajdonban lehet megvédeni a természetvédelmi területeket? A másik kérdésem pedig az, hogy születik-e egy olyan törvénymódosító javaslat vagy törvény, amellyel lehetővé válik, hogy Bács-Kiskun ezen térségében, de más területeken is az országban tulajdont szerezzenek az ott élő állampolgárok természetvédelmi területen. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Szórványos taps.)