Kulin Sándor (MDF)
DR. KULIN SÁNDOR (MDF): Köszönöm a szót, Elnök Úr! Ezt kívánom most megtartani. Tisztelt Országgyűlés! A társadalombiztosítási költségvetési törvényjavaslat bizottsági előadója - dr. Kis Gyula József elnök úr - által elmondottakkal, a szóban forgó törvényjavaslat vonatkozásában a Magyar Demokrata Fórum frakciója azonosulni tud. Ezért én itt most kiegészítésképpen csak kiemelni szeretnék az általa is elmondottakból egy fontos momentumot, ezen túlmenően további két kérdést egy kissé közelebbről megvilágítani. A Magyar Demokrata Fórum - a szociális, egészségügyi és családvédelmi bizottság álláspontjával és az Állami Számvevőszék véleményével megegyezően - nélkülözhetetlennek tartja a működési költségvetés részletes és tételes bemutatását a költségvetési törvényjavaslatban, amely nélkül a költségvetés egészéről sem tud érdemben állást foglalni. Más szóval: e nélkül a törvényjavaslatot részletes tárgyalásra alkalmatlannak tartjuk. Teljesen hiteltelen, és a költségvetés többi - vagyis 97% feletti - részére is rossz fényt vet, és negatív következtetésekre ad ugyanis alkalmat az ilyen közelítő becsléssel beállított és globálisan meghatározott keretösszeg. Az Állami Számvevőszék véleményével megegyezően nem tartjuk elfogadhatónak - törvénysértő volta miatt - azt a megfogalmazást, hogy a költségvetési törvény elfogadása után 60 napon belül az önkormányzatok készítik el és fogadják is el saját működési költségvetésüket, és erről csupán tájékoztatják az Országgyűlés szociális, egészségügyi és családvédelmi bizottságát. Úgy gondolom, hogy az egyforma mércével való mérést alkalmaznunk kell a társadalombiztosítás vonatkozásában is, és ha például a Köztársasági Elnöki Hivatal is bemutatja a működési költségvetését - vagy például, ha tudjuk azt, hogy az APEH, amelynek a működési költségvetése 10 milliárd forint, és 2500 fővel dolgozik, vagy a Vám- és Pénzügyőrség 5800 főre 8 milliárdos működési költségvetéssel és így tovább, sorolhatnám -, akkor indokolt, hogy itt se tegyünk kivételt. Nem arról van szó, hogy ez a 14 milliárd forint így, első közelítésben sok vagy kevés, hanem nem ítélhető meg az indokoltsága. (17.00) A következő kérdés, amellyel foglalkozni kívánok, a gyógyszerár támogatására fordítandó költségvetési összeg. Ez a javaslat szerint 50,7 milliárd forint. Megalapozott becslések szerint, változatlan feltételek mellett ez az összeg nem fogja fedezni a jövő évi szükségleteket. Ismert gond világszerte, hogy az egészségügyi költségvetésben - az egészségügyben alkalmazott technológia mellett - a gyógyszer az egyik legdinamikusabban emelkedő költségtényező. Nincs ez másképp hazánkban sem. Ennek illusztrálására elegendő utalnom arra, hogy ez a költség 1990-ben még csak 21,7 milliárd forintot tett ki, érdemes azonban a fogyasztás belső szerkezetét is megnézni, értvén ez alatt a hazai, illetve külföldi gyógyszerfelhasználás részarányait. Csak utalok rá, hogy a százéves magyar gyógyszeripar és kutatói háttere világszerte elismert és iparunk egyik sikerágazata. Mégis, ha megnézzük, hogy hogyan vesz részt és milyen költségkihatással az összfogyasztásban a hazai termék, a következő kedvezőtlen adatokat és tendenciákat találjuk: Az egyre élesedő nemzetközi piaci versenyben és elsősorban a nyugati piacokon tartani tudjuk megszerzett pozícióinkat. A keleti piacok az ismert okok miatt rendkívül beszűkültek 1990-91-ben, de szívós munkával itt is javuló tendencia mutatkozik. Hazai gyógyszeriparunk legnagyobb nehézségei éppen a hazai piacon mutatkoznak. A liberalizált gyógyszerbehozatal következtében a hazai gyártású termékek aránya belföldi fogyasztásban az 1990. évi 74%-ról '93-ban előreláthatólag 50%-ra szorul vissza. Ez a sokkszerűen jelentkező piacvesztés annak ellenére következett be, hogy hazai gyógyszergyártóink az egyre kiterjedtebb orvoslátogatói hálózat működtetésével igyekeznek felvenni a versenyt az importtal. Gyógyszeriparunk árszintje mintegy 40%-kal alacsonyabb a nyugat-európai országok súlyozott átlagárszintjénél. Az iparág termelői áremelései évről évre alatta maradnak mind az ipar egészére vonatkozó termelői áremeléseknek, mind az inflációs rátának. Így például míg 1988-tól az inflációs ráta 300% körüli, az ipari átlag 225%, addig a hazai gyógyszeripar átlag-áremelkedése csak 185%. Ennek tulajdonítható, hogy volumenben - tehát nem költségekben, hanem volumenben - még mindig 75-80% közötti a hazai készítmények részesedése a belföldi piacon. A gyógyszer-alapellátást zömében ma is a tradicionális magyarországi vállalatok biztosítják. Szinte minden terápiás területen vannak jó hatású készítményeink. A divat és reklám azonban itt is nagy úr. A drága importgyógyszerek évről évre erőteljesen növekvő és nehezen tervezhető támogatási összeget emésztenek fel. Ez oda vezet, hogy 1994-ben a '90-es támogatás közel háromszorosára és az 1991-es 31 milliárd közel kétszeresére lenne szükség, ha minden az eddigi úton haladna tovább. Azonban a jövő évre előirányzott 51 milliárd forintos keret a betervezett deficit miatt nem léphető túl. Csökkenni fog az egy-egy készítményre jutó támogatás, és fennáll a veszély, hogy egyre magasabb lesz a betegek által fizetendő térítési díj. Így a fogyasztók számára elvész az a lehetőség, hogy elérhető áron juthassanak jó használati értékű gyógyszerekhez. Ebben a helyzetben a társadalombiztosítás és a lakosság teherbíró képessége azt a racionális megoldást kívánja meg, hogy az Országos Egészségpénztár elsősorban az aránylag olcsó alapellátást finanszírozza, és ez alól csak nagyon átgondolt kivételt tegyen megfelelő szakmai indokok alapján. Ezen a ponton az Országos Egészségbiztosító Pénztár, a beteg és a hazai gyógyszeripar érdekei egybeesnek. Nálunk sokkal gazdagabb országok, például Kanada is példát mutatnak arra, hogy egy monitorrendszerrel racionális keretek között tartják az orvosok gyógyszerrendeléseit, és az átlagból jelentősen kiugró eseteknek anyagi konzekvenciái is vannak. Természetesen a hazai gyógyszeripar védelme, mely nemzeti ügy, ezenkívül számos más és differenciált közgazdasági megközelítést is feltételez, mely azonban nem a jelen témával kapcsolatos. Az azonban mindenképpen, hogy kívánatos lenne, hogy a gyógyszerár-támogatások listájának kialakításánál az összes érdekelt fél üljön le és egyezzen meg. A harmadik kérdéskör, amivel foglalkozni kívánok, a prevenció kérdése. Örömmel üdvözöljük azt a szemléleti változást, hogy egészségi kockázatkezelő szolgáltatások címén a prevenció is helyet kapott az Országos Egészségpénztár költségvetésében közel 2,4 milliárd forint keretösszeggel. Éppen ezért mélységesen nem értünk egyet, és szakmailag, egészségpolitikailag megalapozatlannak tartjuk az Állami Számvevőszék véleményének azon mondatát, amely szerint a prevenció nem tartozik a társadalombiztosítás törvényben meghatározott feladatkörébe. Még szerencse, hogy ilyen megfogalmazás vagy erre való negatív utalás a törvényjavaslatban nem szerepel, de ez a példa, amit idéztem, lehet akár figyelemfelhívó is, hogy indokolt lenne a társadalombiztosítás pénzügyi alapjairól szóló törvényjavaslatban pozitív módon megfogalmazni a megelőzés törvényi kötelezettségét a társadalombiztosítás számára. Elvégre a gyógyító, megelőző szolgáltatások címben a "megelőző" szó nem lehet csupán tartalom nélküli, díszítő jelző. Mindenféle biztosításnak alapvető érdeke a várható kockázatok csökkentése, lehetőség szerinti minimalizálása. Ennek illusztrálására legyen szabad egy példát mondanom. A nyugdíjkorhatár elérése előtti rokkant- és baleseti ellátásokra 11 milliárd 160 millió forintot költ az Országos Egészségpénztár 1994-ben. Tehát ezt nem a nyugdíjpénztár, hanem az egészségpénztár fizeti. Nagy gyűjtőstatisztika nyomán ismert szakirodalmi anyag, hogy a rokkantnyugdíjasok 22%-ot meghaladó aránya alkoholizmus, illetve alkoholkövetkezményes belgyógyászati és ideggyógyászati megbetegedések következtében vált munkaképtelenné. Ez tehát azt jelenti, hogy 1994-ben 12 milliárd forintot költ az Országos Egészségpénztár alkoholkövetkezményes rokkantnyugdíjakra. És itt nincs szó a megvásárolt korai halálról és számtalan egyéb negatív társadalmi következményről, és a fenti összegben nincs benne a táppénz, a gyógykezelés, a gyógyszerár-támogatás stb. költségvonzata sem, amelyek ugyanilyen nagyságrendű forintmilliárd-kiadást jelentenek az Országos Egészségpénztárnak. Fiskális szempontból is alapvetően elemi érdeke tehát az Országos Egészségpénztárnak, hogy tudományosan megalapozott prevenciós programokat támogasson. De utalhatnék a szív és keringési szerveknek a megbetegedési és halálozási statisztikában szereplő, 50%-ot is meghaladó arányára és ennek költségvetési vonzataira, valamint arra, hogy ezek a mozgásszegény és más szempontból is egészségtelen életmóddal szoros összefüggésben vannak. Ezzel indokolhatom az egészségmegőrzést szolgáló mozgás-, ifjúsági sport- és életmódprogramok népszerűsítését és szerény támogatását lehetővé tevő szerény összegeket, amelyek az Országos Egészségpénztár költségvetésének ezrelékeiben fejezhetők ki csupán. Tisztelt képviselőtársak! Köszönöm a meghallgatást. (Taps.)