Zsiros Géza (EKgP)
DR. ZSIROS GÉZA, a Kisgazda-képviselőcsoport vezérszónoka: Elnök Úr! Tiszelt Képviselőtársaim! Végre egyszer leltározni illenék, több évtized lelki és valóságos szemetét udvarra hordani, s legyen az végleg az enyészeté. A lomtalanítás után megmaradottakat pedig értékén becsülve magas polcra tenni, hogy többé ne érinthesse sár, mocsok és szenny. De mi van, mi polcra tehető? Mondják: a múlton keseregni kár, ám mit tegyünk, ha a mögöttünk lévő esztendők az előttünk lévőket még most is keserítik. Ma már Dánia lehetnénk - mondja a gondolkodó paraszt. Ha tanyavilágunkat nem szabdalták volna darabokra, ha ott utak, telefonok épülhettek volna, s ha nem lett volna bűn az "enyém". De bűn volt! Kerékbe törtek az életek, a padlássöprés, a kényszerű tagosítás, bikacsök, gumibot árnyékában - idézőjelben - "önként" szerveződött tsz-ek, nagyüzemi fellegvárak léptek az akarat, az akarom helyébe. Elsorvadt az enyém, tulajdonos nélkülivé vált a miénk. És ez még nem volt elég nekik, újabb és újabb agyafúrtak, hatalommániások próbálták megtörni a paraszti gerincet. Az "egy falu, egy tsz" még legalább valami kötődést jelenett a házhoz és hazához, össze kellett tehát vonni a szövetkezeteket, négy-öt falut egy gazdasági központtal. Egy helyütt koncentrálódott az erő, a többi meg sorvadásra ítéltetett. Azután új helyre került a tanács is, elment az iskola, a tanár, a pap. A porták után még a lélek is gazdátlanná vált. Szerepkör nélküli településekről beszéltek, olyanokról, amelyeket meg kell szüntetni. Szerepkör nélkülivé tenni olyan falvakat, ahol emberek élnek, szerelmek szövődnek, gyermekek születnek? Micsoda sátáni elme torz szüleményei ezek!? Közben persze szocialista iparvárosaink gazdagodtak. A megyeszékhelyek is kiváltságokat élveztek, s ha valahol találtatott hazánknak egy új nagysütetű fia, hát, oda dézsával hordták a máshol, s máshonnan elvont mannát, hogy amazok fejlődjenek, magasodjanak. A falvak meg egyre jobban magukra maradtak. A tsz-szervezések elűzték az ifjakat, a körzetesítések újabbak kezébe adtak vándorbotot. Csoda hát, ha itt-ott az élet parazsa még egyáltalán lángra lobbantható. De nézzük az értékvesztés más bizonyságait is. Talán Nobel-díjra is érdemesíthető lenne az a közgazdász, aki egyszer kiszámítaná a piacgazdaságra, a világpiaci árakra hivatkozva álságos módon, az elmúlt évtizedekben hányszor adták áron alul, fillérekért az ólakban meghizlalt csirkét, sertést, az istállókból a szarvasmarhát, s nem számított, hogy mindez mibe kerül. A rubel nagy érték - mondták. Hát még az úgynevezett konvertibilis. Aztán csak később derült ki, hogy fizetés helyett csupán ígérgetéseknek voltunk bőviben. A magyar paraszt hasznát semmivé tette a proletárinternacionalizmus. Más zsebébe ment a paraszti érték, és nem is idehaza. Talán az itt, e széksorokban ülők, ugye, emlékeznek erre még? Arról is beszélnek: atomjaira hullott szét a mezőgazdaságunk, közkeletűen szólva, ezek az újak szétverték még a szövetkezeteket is. Tényleg mi voltunk azok? Nem inkább, aki elvtelenül juttatott támogatási pénzekkel a megújulás apró csíráit is halottá tette? Egy-egy lakoma, nagy emberrel közösen eltöltött ebéd, vacsora és vadászat után gyakran megdolgozatlan százmilliókat juttatott a közös pénztárcájába, és a kebelbarát zsebébe is jutott szépen. Telepítsünk diófaültetvényeket - mondták. Támogatás jár érte. Nem baj, ha fagyzugos is a terület - morfondíroztak egyesek -, az a fő, hogy a pénz ide, hozzánk kerüljön. Aztán két év múlva, országos helyen a szőlő vált fontossá. Támogatni kell a terület bővítését. A korábban diót ültetők kihúzogatták gyorsan a csemetéket, most szőlő került helyére. Annak nem is a termése, csupán az érte járó állami támogatás összege volt a fontos, amelyből a közös pénztárca mellett megint jutott az ötlet kiagyalóinak zsebébe is szépen. Gyarapodtak a termelőszövetkezetek, vastagodott egyesek pénztárcája. Ám, hogy az ország megint pórul járt, azzal ki törődött akkor? De tessék megmondani, mi miért nem néztük meg, hogy ki a felelős ezekért a dolgokért. Soroljam tovább? Minek. Akik érteni akarják, ennyiből is megértik, mi az igazság. Ha akarják! Egyet azonban talán még meg kell említeni. Mostanában gyakran kerülnek szóba a termelőszövetkezetek, a szövetkezetek, átalakult más mezőgazdasági vállalkozások gépei. Alig vánszorognak - mondják -, elavultak, hiányzik az alkatrész, így nem lehet gazdálkodni. Ez is az újat akarók, a mi bűnünk? Pedig hát, ez sem most kezdődött. Az agrárolló nem 1990. május 2-a óta nyílt ilyen óriásira. Már a '80-as évek elején látható volt a sok rozsdás, kiszuperált keleti gép. A felújított gépek pedig hova kerültek? Megújított gépszín nélkül ki a csillag alá és az enyészeté. De most már félre tényleg az elmúlt évtizedekkel. Csak az a baj, hogy jelen korunk is ad okot bőven példázatokra. Azt ígértük 1990-ben, hogy ha hatalomra kerülünk földtörvényt alkotunk, azonnal. Elmúlt majd négy esztendő, s az idén decemberben talán eleget tehetünk korábbi ígéretünknek. Jó volna megtalálni a vétkezőt vagy talán a vétkezőket. Szó volt még a választási kampány dandárjában tulajdonvisszaadásról, reprivatizációról. Kárpótlás lett belőle, licitálás, amiről azt hittük, rettegni fog tőle a paraszt. Ma már megtanulta a módját, okosan eligazodik, összefog, s ha teheti, 500 forintért vásárol egy aranykoronát. Sokan kifogásolják, hogy lassú a kárpótlás, késik a tulajdonváltás. Ha csak a matematikát nézzük, a bírálóknak talán igazuk is lenne. De emlékszik-e még valaki, hogy hány módosító indítvány hangzott el itt e falak között a kárpótlási törvényhez? Sokszor az volt az ember érzése, mindegy, hogy miről szól a javaslat, egy a lényeg, múljék az idő. S persze az sem felejthető el, hogy ez a javaslat elfogadott törvényként a köztársasági elnök úr közreműködésével is hányszor járta meg az Alkotmánybíróságot. Tényleg lassú a tulajdonváltás, s tényleg a kormánykoalíció tehet minderről? Arról is, hogy a Parlamentnek több mint két évig nem lehetett mezőgazdasági bizottsága? Vagy talán mi, Kisgazda 36-ok vagyunk ezért a felelősek? (Dr. Monostori Endre: Igen! A koalíció tagjai.) Nehezményezik néhányan. Minek most újból kárpótlásról beszélni? Csak üres szó fia az egész. Megint határidőt hosszabbítani. Pedig kell, mert voltak lánglelkű politikusaink, akik nagy hangon hirdették: nem szabad, nem kell az igényeket beadni, lesz még itt reprivatizáció. Fordulhatunk a strasbourgi bírósághoz, ott aztán majd igazságot tesznek. Voltak, akik hittek e lánglelkeknek. Tulajdonlappal a zsebükben mozdulatlanok maradtak. Aztán később, mikor már látták, hogy mások földhöz jutottak, s a strasbourgi bíróság hogy hogy nem, nem is tudott róluk, ijedten kérdezték: nekünk már nem lesz soha visszaszerzett földünk, bennünket már nem kárpótol senki? (9.50) Igaz, lehet, hogy föld nem jut már mindenkinek, de a kárpótlás - ha a Parlament is úgy dönt - nem maradhat el részükre sem. Születtek más, a vidéki ember életét meghatározó törvények is itt e Ház falai között az elmúlt évek során, - például a szövetkezeti törvényre gondolok. Ennek szellemében lehetőség nyílt az üzletrészek kivitelére, a magángazdálkodás megindítására, de mivel? Motor nélküli teherautókkal? - amelyeket a licitálásra már más vontató járművekkel vittek oda, aztán nevettek: na, jól megjárta a paraszt, viheti, ha akarja, mert nemhogy a motor hiányzott belőle, a kerekei is félrevittek, s talán nem is volt meg mind a négy - lehet, persze, azoknak is hiányzott néhány, akik ilyen szemérmetlenségre vetemedtek. A klasszikus irodalom is megelevenedett a szövetkezeti törvény hatására. Tudják, a Holt lelkekre gondolok. Volt olyan termelőszövetkezet, ahol zárszámadás nélkül állapították meg a szövetkezet vagyonát, így határozták meg az üzletrészek nagyságát is. Kérdés, hogy zárszámadás nélkül miként tudják: mennyi is az a közös vagyon? De ugyanebben a gazdaságban nemhogy a paragrafusokat, az embereket sem vették komolyan. A házi kartotékrendszerben - és ez volt az irodalomra utalásom - holttá nyilvánították őket, így nem járt nekik üzletrész sem, föld sem, hiszen ők meghaltak, legalábbis az elnök asszony akarata szerint. Ám, ezek az emberek igenis élnek, éltek, nyilvánosságot kerestek maguknak, s közben múlt az idő, s késleltetni lehetett a törvényes végrehajtást. Ügyes megoldás, ugye? A törvény végrehajtói kisemmizték az örökösöket, a kívülálló üzletrész- tulajdonosokat is. Ők csak licitálással juthattak volna vagyonhoz, ha egyáltalán hozzájutottak. Hajdúsági a következő példa. A korábban országos hírű, nagy termelőszövetkezetben, mivel a kívülálló üzletrész-tulajdonosok úgy érezték - sok száz kilométert utaztak oda licitálásra -, vagyonhoz úgysem juthatnak, tehát mi lett belőle: 500000 forintért vettek egy anyakocát, 2 millióért kiszuperált Ladát, több százezer forintért vak lovat, de tetemes összegért befőttet is vásároltak - valami hasznuk legalább legyen. De nincsenek jobb helyzetben a szövetkezetben maradottak sem. Az üzletrészük az úgynevezett közösben maradt, betonba ágyazva, onnan - ha a törvényt nem módosítjuk - többé ki nem vihetik. S mit ér ma a korábban megállapított üzletrész? Jobb esetben az akkori érték 20-30%-át csupán. S mi vár ránk a következő gazdasági évben, 1994-ben? A költségvetésben megfogalmazottak biztatóak. Lehet, ugyan ennél is több állami támogatást kellett volna biztosítanunk, ám azt is tudni kell: ipari fedezet, megtermelt többletérték nincs mögötte. Más országok - ipari fejlettségük eredményeként - támogathatják még jobban mezőgazdaságukat, de hol tart nálunk ma az ipar? - tessék megmondani. S talán még annyit: hiába történik meg a tulajdonváltás, ha a gazdálkodás pénzügyi feltételei nem javulnak, a föld mellé a további beruházást is segítő támogatásra, hitelre van szükség. S hogy mit termeljen, minek van ázsiója - a parasztnak ehhez információra van szüksége. S ehhez az információhoz mielőbb hozzá kell jutnia a mi, a Parlament segítségével is többek között. (Emelt hangon:) Tehát hitet, hitelt, piacot kell adni a parasztnak, hogy ismét a nemzet megtartója, fenntartója, ellátója legyen, s akkor joggal fogja mondani, hogy "Földet bizony vissza nem adunk". Ügyel rá az urnáknál 1994-ben, hogy olyan erőt ne támogasson a szavazatával, mely egy gombnyomással olyan adót szabadíthat a nyakába, hogy nézheti magát. Ugye, reménykedhetek abban, hogy mi legalább tudjuk - parasztjainkkal együtt -, hogy mit akarunk. Köszönöm. (Taps.)