Szabó Lukács (MIÉP)

1993. december 7.

SZABÓ LUKÁCS, a Magyar Igazság és Élet Pártja vezérszónoka: Elnök Úr! Tisztelt Ház! A Kárpát-medencének természetföldrajzi környezete olyan, hogy Európában szinte példátlan lehetőség kínálkozik a mezőgazdasági termelésre. Ezt a hosszú évszázadok során mindig is olyan módon használta ki az ország, hogy jóval több népességet volt képes eltartani, mint amennyi lakója volt. Kérdés az, ha ilyen természetföldrajzi környezetünk van, akkor mégis mi vezetett, mi vezethetett a jelenlegi, nem túlzással válságnak nevezhető állapot kialakulásához. Ha ezt vizsgáljuk, nem feledkezhetünk el arról, hogy de facto Magyarország hosszú időn keresztül a szovjet birodalom része volt. A birodalom által ránk testált feladat pedig az volt, hogy sok éhes szájat a birodalom területén etessünk. Ennek részeként kezelhető az, hogy a mai ellenzék egy részének a természetes és szellemi atyjai erőszakkal 1959-60-ban kolhozrendszert teremtettek meg Magyarországon. Kerül, amibe kerül, lényeg az, hogy termelni kellett és minél többet. Ez bizonyos látszateredményekhez vezetett, mert a gazdaságossági részét senki nem számolta. Végül is a '80-as évek közepétől egyre inkább bebizonyosodott, hogy ez az út nem járható tovább, mert a mezőgazdaság már külföldről sem finanszírozható. És ekkor nyilvánvalóvá vált az is, hogy a Szovjetunió már semmilyen módon nem képes azokat a számlákat fizetni, amiket ettől a pillanattól kezdve fizettetni akartak volna vele. Bár az ellenzék mai felszólalásában is előszeretettel mutogatott a koalícióra, hangoztatta a kormányzat felelősségét, de én azt hiszem, a legszerencsésebb, ha először valamennyien, a magyar Parlament és főleg annak meghatározó emberei, tükörbe nézünk. Ugyanis a mai Kormány még fel sem állt, még a koalíció össze sem állt, egyesek már eldöntötték, hogy egy alapvetően mezőgazdasági országban nem lesz mezőgazdasági bizottság. Ez volt az alapvető döntés, amely hosszú időre meghatározta a magyar mezőgazdaság jelenlegi válságát. Gondoljunk arra, hogy a legfontosabb törvények, a szövetkezeti törvény és átmeneti törvény, illetve a kárpótlási törvény úgy születtek meg, hogy az érdemi vitát olyanok folytatták le a gazdasági bizottságban, akiknek fogalma sem volt arról, hogy miről beszélnek. Arra, hogy miért nem lett végül is felállítva a mezőgazdasági bizottság, mint ahogy ez mezőgazdasági országban illett volna, Csoóri Sándor szavait hívnám segítségül, aki azt mondta, nagy probléma volt, hogy túlságosan hamar pártosodtak a különböző társadalmi szervezetek. Minden párt gyökerei értelmiségi és ezen belül humán értelmiségi volt, és akkora szakadék tátongott a humán értelmiség és a való élet, a munkásság és parasztság között, hogy nem voltak képesek ezek az elitek átbeszélni ezt a szakadékot. S ha valaki a budai hegyektől már nem látja azt, hogy alföld is van, ha valaki mezőgazdaságot csak vonatablakból szemlél, nyilván fel sem tudja fogni, hogy miről van szó. Mert például ha a hóhért csak egyszer akasztanák fel életében, attól a pillanattól kezdve már egészen más lenne az ítélet-végrehajtás. Megszületett tehát a kárpótlási törvény. Alapvető hibája rögtön már a kiindulási pontja volt. Legszerencsésebb és leggyorsabb az lett volna, ha mindent visszaadunk, ami visszaadható, és mindent kárpótlással, kárpótlási jeggyel intézünk el, ami már nem intézhető el másképpen. Ez alkotmányos is lett volna, és nagyon gyorsan biztosította volna az átalakulást és a végrehajtást. Mi történt ehelyett? Ehelyett még a kárpótlást is felszeleteltük, tulajdonért is kárpótlást adtunk, egyébként nagyon helyesen, illetve a személyes szabadság korlátozásáért, az élet elvesztéséért. De amikor az első kárpótlási törvény vitája volt, akkor még azt mondtuk, hogy földre csak az licitálhasson, akitől földet vettek el. Ez egy nagyon helyes koncepció lett volna, ha ez így is valósul meg. Nagyon sajnálatos, hogy a további kárpótlási törvények tárgyalása során ez kiszélesedett, vagyis más is, mindenki licitálhat földre is. Ezzel elértük azt, hogy az igazi parasztság, aki még most is vidéken él, és aki még most is mezőgazdasággal foglalkozik, nem képes arra, hogy saját földjeit visszakapja; és máris kialakítottuk a nagybirtokrendszert, és nagybirtokosnak olyat ültettünk tulajdonosként oda, akinek semmi köze nincs a földhöz, mert valamilyen más forrásból és egy másik rendszerben vagy egy másik rendszerben is szerezte meg gazdaságának a forrását. (10.50) Mert hogy mezőgazdaságból az elmúlt 20 évben itt vagyont senki nem tudott felhalmozni, az egészen biztos. Ezt saját bőrömön is volt módom tapasztalni. Így tehát kialakítottunk egy új tulajdonosi réteget, amely máris nagybirtokos, viszont a mezőgazdasághoz semmi köze nincs, és megfosztottuk a parasztságot attól, hogy a jogos jussát visszakapja. Természetesen az élet más területein is ugyanezt az eredményt értük el. Máris kettészakítottuk a társadalmat, nagybirtokosok, illetve nagytőkések alakultak ki az egyik oldalon, és szegények, zsellérek, munkások, munkanélküliek a másik oldalon. Hát ez nagyon gyorsan végbement, ez tény. Megszületett a szövetkezeti törvény. Ezt eleve egy átmeneti időszakra kellett volna tervezni. Egy átmeneti időszakra! Azért átmenetire, mivel termelő típusú szövetkezet sehol a világon nincs. És azért nincsen sehol a világon, mert ha ez egy olyan gazdálkodási forma lett volna, ami szerencsésen működhet, akkor hosszú ideje demokratikusan működő országokban kialakult volna. De mivel a szövetkezeti tulajdonforma, a termelő típusú szövetkezeti tulajdonforma nem ilyen, ezért nem alakult ki ez másutt. Alakultak szövetkezetek, de egészen más céllal, kereskedelemre, illetve feldolgozásra. Viszont nem lett volna szerencsés, hogyha a jelen szövetkezeteket egyik pillanatról a másikra megszüntetjük, nyilvánvaló ellátási gondok és egyéb problémák miatt, tehát egy rövid átmenetet kellett volna biztosítani. A szövetkezet jelenlegi vagyonát pedig, ami nem földben testesül meg, igazságosan elosztani. Ez egyáltalán nem így történt. Bebetonoztuk ehelyett a jelenlegi szövetkezeteket mikor azt mondtuk, hogy a szétváláshoz, illetve a jogutód nélküli megszüntetéshez az összes tag kétharmadának a támogató szavazata szükséges. Én egyetlenegy olyan példát nem tudok az országban, ahol ezzel a lehetőséggel tudtak volna élni, mert egyszerűen fizikailag képtelenség ennyi embert összehozni. A szövetkezet tagsága javarészt munkanélkülivé vált, másik része nyugdíjassá vált, a vagyonnak egy része pedig külső üzletrész-tulajdonosok látszólagos tulajdonába, és egyáltalán nem birtokába került. Kik rendelkeznek a tulajdonnal? Ez a néhány maradék tag, aki még dolgozik is, illetve a szövetkezetnek a vezetősége. A tulajdonnal való szabad rendelkezés alkotmányos szabadságát megvontuk a szövetkezetnek a tagságától, megvontuk a nyugdíjasoktól - mert már nyugodtan tekinthetők ők is külső üzletrész-tulajdonosnak - mert semmilyen módon nem tudják befolyásolni a tulajdonuk működtetését, és természetesen megvontuk a lehetőségét azoktól a tagoktól is, akik munkanélkülivé váltak. A kiválóknak nagyon sok helyen nem bocsátották rendelkezésére a vagyont, és hiába mennek bírósághoz, mert a bírósági ítéletek is olyan mértékben elhúzódnak időben, hogy már-már végül nem lesz miről döntsenek. Én azt hiszem, hogy itt ebben a kérdésben alapvetően különbözik a véleményünk a MOSZ véleményétől. Mert a MOSZ a jelenlegi szövetkezeteket, illetve a jelenlegi szövetkezeti vezetőket szeretné megőrizni birtokon belül, a Magyar Igazság Párt pedig valamennyi szövetkezeti tagot, illetve üzletrész- tulajdonost szeretne a tulajdonához juttatni. Mi lehetne a megoldás? Megoldás lehetett volna egy jó szövetkezeti törvénynek a megalkotása, ami abból állt volna, hogy eleve nemcsak nevesítik a szövetkezeti vagyont, hanem eleve szétosztják. Tekintettel arra, hogy a szövetkezet erőszak hatására jött létre, így azt el sem lehetett volna ismerni úgy, mint egy normális keretek között működő gazdálkodási formát. És azt követően, ahogy a vagyon el van osztva, akik együtt akarnak dolgozni a továbbiakban is, megadni nekik a szövetkezésnek a lehetőségét. Gyakorlatilag nem ez történt, s ennek a végeredménye az lesz, hogy - akarjuk, nem akarjuk - néhány ember kezébe fog koncentrálódni a szövetkezetnek a vagyona, százezrek pedig ki lesznek szakítva a vagyon tulajdonából, illetve birtokából, mert nem marad más hátra, mint egy vagyonjegy. Még nagyon jól emlékszem rá, hogy ez évben Horn Gyula és képviselőtársa kezdeményezte azt itt a Parlamentben, hogy ne szülessék olyan törvény - és gondolt a szövetkezeti törvényre is -, amelyik a mezőgazdaság jelenlegi helyzetét tovább bonyolítaná vagy rendezné. Én meg voltam arról győződve, miután a Parlament leszavazta ezt az indítványt, hogy nem fogjuk komolyan venni ezt a Horn-féle javaslatot. Annál is inkább, mivel a Demokrata Fórum országos gyűlése kimondta azt, hogy a szövetkezeti törvényhez hozzá kell nyúlni, és az ország lakosságának, illetve érdekelt lakosságának az igényei szerint meghozni az új szövetkezeti törvényt. Meg voltam döbbenve ehhez képest, ugyanis a MOSZ közgyűlésén két miniszter azt mondta, hogy a Kormány nem támogatja a szövetkezeti törvénynek a módosítását. Tehát úgy gondolom, hogy a Kormány és a Demokrata Fórum országos gyűlése között nem volt meg a megfelelő összhang. Szólnom kell még a támogatás rendszeréről. Az első annak a kérdésnek az eldöntése, hogy ki támogat kit. Ugyanis amikor ekkora agrárolló van, akkor a válságban lévő, agyongyötört mezőgazdaság támogatja még mindig a mezőgazdaságon kívüli társadalmat. És ebből a nagy támogatásból, amit az agrárollón keresztül ad a mezőgazdaság a társadalomnak, juttat vissza a Parlament a költségvetésen keresztül apró morzsát a mezőgazdaságnak. Nem lehet elhallgatni azt sem, hogy a támogatás nem szektorsemleges. Ugyanis a kárpótlási jegyet ki kapja? A szövetkezet. De a szövetkezeten belül ki kapja? Aki még ott van. Mert a MOSZ máris állást foglalt, hogy hogy lehet kijátszani, hogy a korábban kivált szövetkezeti tagok ne kaphassanak a kárpótlási jegyből. Hát először meg van támogatva a szövetkezet a kárpótlási jeggyel, másodszor meg van támogatva hitel-, illetve adóskonszolidációval, amit most terveznek. Ez két olyan forrás, ami a költségvetést nagyon is kimeríti, de a magánparaszt ebből a forrásból egy árva vasat nem kap. A magánparaszt eddig mit kapott javarészt? Azt, amit Mátyás király kapott annak idején a szegény juhász lányától, aki hozott is ajándékot, meg nem is, amikor a madarat vitte és a madár elrepült. Még néhány kérdésnek a tisztázását akkor fogom felvetni majd, mikor újra szót kap a Magyar Igazság és Élet Pártja. Végezetül engedjenek meg annyit, hogy azzal fejezzem be, hogy a magyar parasztság helyzetének a rendezése nemcsak gazdasági kérdés. Mert a magyar parasztság az az ősforrás, ahonnan képes mindig meg-megújulni a társadalom, ha már egyes rétegei deklasszálódtak. Kozma András erről a kérdésről 1942-ben így írt: "A magyar parasztság az erő, az élet. Elveszett a nemzet, ha ez semmivé lett. (11.00) De ha ez marad csak, mind a többi nélkül, nemzetünk jövője, akkor is felépül." Köszönöm figyelmüket! (Taps a MIÉP soraiban.)