Zsupos Lajos (MDF)
ZSUPOS LAJOS (MDF): Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Ház! Engedjék meg, hogy egy mondatban reagáljak Glattfelder Béla irigylésre méltó magabiztonsággal elmondott kritikájára a kárpótlásról. Remélhetőleg, ha egyszer a FIDESZ odakerül a jövőben, akkor ezt az etalont, amit felállított (Derültség a bal oldalon.) , saját maga is át tudja ugrani. Köszönöm. (Taps a bal oldalon.) A kárpótlásról szólva engedjék meg, hogy röviden ismertessem a saját véleményemet. Az expozéban tájékoztatást adott a miniszter úr a kárpótlás vonatkozásában. Ehhez annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy az eddig történtek alapján bízvást megállapítható, hogy az ország teherbíró képességéhez méretezett kárpótlás teljesíti a reális elvárásokat. Bizonyára ennek következménye az is, hogy az ellenzék a napokban módosító indítványt nyújtott be, melyben kiterjeszteni kívánja a kárpótlás hatályát a volt állami erdőgazdaságok területére is. A legtöbb panasz ma a kárpótlással kapcsolatban a kárpótlás lassúságával, a határozathozatal lassúságával és a föld birtokbavételével kapcsolatos. Szakemberek előtt ismert, hogy a kárpótlási és kárrendezési hivatalok, földhivatalok teljesítőképességük határán dolgoznak. Bármennyire is ismerjük és elismerjük a türelmetlenség jogos voltát a kárpótoltak részéről - több mint 40 éve várnak -, emellett tudni kell azt is, hogy ilyen mértékű tulajdonváltozásra legfeljebb 500 évenként egyszer kerül sor. Bizonyára nehezítő tényező az is, hogy a kárpótlásijegy-tulajdonosok ma döntően földet kívánnak venni. Talán a hírverés sikerült túl jól, talán az ősi ösztön munkál az emberekben, mely azt súgja, hogy bizonytalan időkben legbiztosabb a földtulajdon. Ennek a felfokozott igénynek az eredménye az, hogy a kárpótlási és kárrendezési hivatal a volt állami gazdaságok területéből pótkijelöléseket kellett hogy végezzen, melyek kiterjednek mindarra a területre, melyek nem képeznek földalapot, és a decentralizált privatizáció határán túlterjednek, beleértve az erdőterületeket is. Ez utóbbi ellen többen tiltakoznak, féltvén az erdőt a pusztulástól. Meggyőződésem, hogy az aggály nem megalapozott, mert az egyéni tulajdonosoknál senki nem érzi jobban át a föld és az erdő értékét. Hadd említsem meg, hogy nem a magyar paraszton múlott az alföldi tájnak a mai arculata, mely ma természetidegen és - sajnos - időnként sivatagos. A következőkben a szövetkezeti törvényről szólnék, melynek módosítására korábban hatpárti egyezség volt. Ez eddig különböző vélt vagy valós indokok miatt nem realizálódott. Szilárd meggyőződésem, hogy a módosításra szükség van és e mellett sok érvet lehet felsorolni. Idő hiányában én csak néhányat szeretnék említeni. Úgy gondolom, a legfontosabb az, hogy az új szövetkezetek feleljenek meg a piacgazdaság követelményeinek, a reiffeiseni alapelveknek egyaránt, vagyis a magántulajdonon alapuljanak és az önkéntesség elvét kövessék. Ez ma nem mondható el maradéktalanul, mert az átmeneti törvény csupán három hónap gondolkozási időt engedélyezett az emberek számára és ez meglehetősen kevés, ha arra gondolunk, hogy ezek az emberek egy új korban egy teljesen új formációval álltak szemben. Kevés volt az idő a döntés érleléséhez, ezért célszerű és indokolt újból megnyitni a szétválás intézményét. Ésszerűnek látszik az, hogy legalább öt fő új szövetkezetet alkothasson. Ez nemcsak a kiválóknak vagy kilépni, szétválni szándékozóknak az érdeke, ez az érdeke az anyaszövetkezetnek is, mert belső feszültségekkel terhesen hosszú távon nem lehet gazdálkodni, előbb-utóbb működőképtelenné válik a szövetkezet. A szétválás megnyitása új lehetőségeket jelent a kívülállók üzletrészének kezelése vonatkozásában is. Számukra biztosítani kellene a csatlakozás lehetőségét, hogy - választásuk szerint - az új vagy a régi szövetkezethez csatlakoznak. Ez egyrészt az üzletrészek felvásárlása terén adott adókedvezményekkel - ami az 1994. évi költségvetésben szerepel, 30%-ig vásárolható az üzletrész adómentesen -, másrészt az eladó a névérték feletti rész után fizet csak forrásadót. Ez biztosíthatja együttesen a tulajdonosok számára a rendelkezést a tulajdon felett. Megoldás kellene arra nézve is, hogy a több közigazgatási területen működő, egykor összekényszerített szövetkezetek tagjai községenként vagy falunként dönthessenek sorsukról, többségi szavazással. Az eddigi átalakulás tapasztalata az, hogy a vagyonmegosztás az egyik legsarkalatosabb kérdés volt, különösen ott, ahol kilépők, kiválók jelentkeztek. Úgy gondolom, itt is elengedhetetlen a módosítás, mely azt kell magába foglalja és kifejezze, hogy mind a kilépő, mind a bentmaradó fél azonos értékű, tehát egyenlő jogokkal kell felruházni. Ennek értelmében, amennyiben a kiválni szándékozók a számukra felajánlott vagyontárgyat nem fogadják el a felkínált értéken, akkor módjukban kell álljon, hogy független szakértői becslést kérjenek, és a becslést követően jussanak a tulajdonhoz. Tarthatatlan az az állapot, hogy a bírói döntések éveket vesznek igénybe, ezalatt gyakorlatilag a kiválni vagy kilépni szándékozók nem jutnak a tulajdonhoz, és működésképtelenek. Szólnom kell még a mezőgazdaság vállalkozói rétegének finanszírozásáról, mely szintén örökzöld és a mai napig is megoldatlan téma. Ha az elmondott módosításokat megtesszük, ezzel is közelebb jutunk a megoldáshoz. A letisztult tulajdonviszonyok mellett a vidék bankjának fel kell vállalni az ágazat finanszírozását, végre kell hajtani a hitelkonszolidációt, és meg kell teremteni a mezőgazdaság sajátosságainak megfelelő hitelkonstrukciót. El kell ismerni a Kormány erőfeszítéseit e vonatkozásban, amikor az 1994. évi költségvetésben az induló vállalkozások (Az elnök pohara kocogtatásával jelzi az idő múlását) számára biztosította az 500 000 forint/fő támogatást a lehetőségek fennállása esetén. Az időm lejárt. Köszönöm szépen. (Taps.) (11.20)