Szabó Lukács (MIÉP)

1993. december 7.

SZABÓ LUKÁCS (MIÉP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Torgyán József képviselőtársam utalt a paraszti származására. Utalt arra, hogy Zsiros Géza szintén paraszti származású. Én magam viszont azon ritka kivételek közé tartozom a Parlamentben, hogy nemcsak paraszti származású vagyok, hanem magam is paraszt vagyok immár több mint húsz éve. Engedelmükkel hadd kérdezzem meg tehát gyakorló és szenvedő parasztként, hogy a Parlament melyik szűk rétege volt az, amelyik úgy határozott még a Parlament, az úgynevezett szabadon választott Parlament összeülése előtt, hogy nem kell ebben a Parlamentben mezőgazdasági bizottság. Azért térek vissza rá, mert az előbb megszólítottam egy réteget, és elengedte a füle mellett ez a réteg. Tehát most kérném a frakcióvezetőket, a házbizottságot, hogy valaki álljon már fel és nyilatkozzék arról, hogy miért és milyen indíttatásra követték el ezt a merényletet a magyar parasztsággal szemben. Ezt nem lehet a Kormány nem lehet az MDF, nem lehet a koalíciónak a nyakába varrni. Ez egy szűk hatalmi elit volt, amelyik beült hat pártba, és együtt fent eldöntöttek valamit. Azért sem lehet a Kormány, vagy az MDF nyakába varrni, mert maga az MDF volt az, Bogárdi Zoltán képviselőtársamnak az indítványára, amely kezdeményezte, hogy mezőgazdasági bizottság működjék a Parlamentben már 1990 nyarán. És két és fél évig tartott az a szabotázs, míg végül is ez a bizottság felállt. Visszatérnék ezek után, de nagyon remélem, hogy valaki csak feláll, és az említettek közül csak elmondja, csak érvel amellett, hogy miért nem kell egy mezőgazdasági bizottság egy mezőgazdasági országban. A támogatáshoz még annyit hozzá kell fűzzek, hogy meg kell szüntetni azt a rendszert, hogy az amúgy is agyongyötört mezőgazdaság az agrárollón keresztül tovább támogassa az országot. Mert nem az ország lakosságát, nem a fogyasztót támogatjuk, hanem azokat, akik a termelők és a fogyasztók között vannak: az élelmiszeripart, illetve az élelmiszer-kereskedelmet. Mert ha 8 forint 20 fillérért felveszik vagy megveszik a magyar paraszttól a búzát, az nyilvánvaló, hogy ezt mélyen a világpiaci ár alatt vették meg. Nem biztos az sem, hogy ez egyáltalán valami kis nyereséget tartalmaz. Ugyanakkor a fogyasztó, ha 60 forintért veszi meg a kenyeret, hát akkor valahová csak elfolyik az a nyereség, a közte lévő több mint 50 forint, és nem lehet mindent az önköltség nyakába varrni. A végrehajtó hatalom korrigálhatná az adórendszeren keresztül, mert nyilván, ha valahol megtermelődik a nyereség, akkor annak adót is kell fizetni, az adó a költségvetésbe fut be, és a költségvetésből vissza lehet juttatni a mezőgazdaság számára. Hogy ez hogy történik most, hadd említsem a Kormány rendeletét a sokat emlegetett 200000 forintról. A 200 000 forintos támogatás ugye járna annak a parasztnak, aki egyrészt földdel rendelkezik, másrészt munkanélküli, amellett pedig milliomos. Nem tudok egyetlenegy olyan parasztról sem, szerintem meg sem született még, amelyik ezt a 200000 forintot felvette volna, vagy egyáltalán felvehetné. Mert ha milliói vannak, akkor nem szorul könyöradományra, 200000 forintra. Tehát nyilvánvaló ez, amikor az előbb azt mondtam, hogy adtam is ajándékot, meg nem is, a Mátyás király meséjére utalva. Hát ez az. Mindenki számára jól hangzik, hogy az újrakezdő paraszt, ha munkanélküli, kap 200 000 forintot, csak aki fel akarja venni, az tudja meg az igazságot, hogy soha nem juthat hozzá. Szólnunk kell még a mezőgazdasági vállalkozók hitelellátásáról. Már Széchenyi megírta több mint 150 évvel ezelőtt a hitel fontosságát a gazdasági életben. Sajnos, úgy tűnik, hogy a végrehajtó hatalom hároméves vajúdása nem volt még képes létrehozni a vidék bankját, a mezőgazdaságot finanszírozó bankot. Bár egy MDF-es képviselőtársam már több évvel ezelőtt megkapta a feladatot. Ő nyilván úgy is áll hozzá, hogy ezt a feladatot megoldja, de állandóan falakba ütközik. Én úgy gondolom, hogy pénzügyminiszter úr majd reagálni fog arra, hogy miért nem áll még e pillanatban sem a vidék bankja. A privatizációt külön hangsúllyal kell kiemelnünk a mezőgazdaság romló állapotán belül. A legfontosabb a paraszt jövőjének a meghatározása kapcsán, hogy mi lesz az élelmiszer-kereskedelem sorsa. Az élelmiszer-kereskedelem a magyar parasztság piaca. Azt külföldi tulajdonba juttatni annyi, mintha koldusbotra juttatnák a magyar parasztságot. Egyenlő a hazaárulással. Mindaz az élelmiszer-kereskedelem, amely külföldi tulajdonba került, nem Magyarországon fog termeltetni, hanem külföldről, ott agyontámogatott termékeket fog behozni az országba. Csak be kell menni egyszerűen egy ilyen boltba, meg kell nézni a magyar áruknak az arányát, és rögtön választ kapunk arra, hogy a magyar parasztságot szándékosan kiszorítják a piacairól. A mezőgazdasági bizottság éppen ezért, ezt belátva, a Vagyonügynökség illetékeseit maga elé rendelte és meghatározta számára azokat a főbb irányokat, amikben az élelmiszer-kereskedelem kellene hogy menjen. Meg kell mondanom, hogy a végrehajtó hatalom nem tartja be. Tehát a törvényhozásnak az útmutatásait nem tartja be. Elsődleges szempontként azt tűzte a mezőgazdasági bizottság a privatizációt felügyelő Vagyonügynökség elé, hogy magyar tulajdonosokat kell elsősorban, másodsorban és harmadsorban is az élelmiszer-kereskedelem várományosai között megjelölni. Sajnos, azóta is folyik az ország élelmiszer-kereske- delmének a nyugati kiárusítása. Szólnunk kell még az érdekvédelemről, illetve annak a hiányáról. Kérem szépen, itt néhány százezer forint támogatást kap az érdekvédelmi szervezetek döntő része, ugyanakkor, amikor a magyar parasztságnak több milliárd forintja be lett fagyasztva a MOSZ-ba. Ahogy az MSZOSZ vagyonát meg lehetett osztani, ugyanúgy a MOSZ vagyonát is kötelező lenne megosztani, mert ezt a magyar parasztság adta össze hosszú évtizedek során. Sajnos, mindezen pillanatig a MOSZ természetesen hajlandóságot nem mutatott a vagyonmegosztásra, de senki részéről törvénytervezetet nem nyújtottak be a MOSZ vagyonának az elosztására. Tekintettel arra, hogy időm lejárt, így azzal fejezném be, hogy úgy tűnik, hogy ez a Parlament már nem lesz képes arra, hogy azt a feladatát, amit az ország - miközben megválasztottak bennünket - ránk rótt, ellássa. Talán majd a következő. Köszönöm szépen.