Juhász Pál (SZDSZ)

1993. december 7.

JUHÁSZ PÁL, a Szabad Demokraták Szövetségének vezérszónoka: Köszönöm szépen, Elnök Úr. Elnézést kérek képviselőtársaimtól és az esetleges tévénézőktől, hogy ilyen begyulladt szemmel beszélek, de így jött össze a dolog. A helyzet elég kínos, mindnyájan tudjuk, csúnyákat mutatnak az adatok, egyharmadával csökkent a mezőgazdaság termelése. Műtrágyázásunk, amely pedig már a '80-as években is igen óvatos volt, ma visszaesett a mongol műtrágyázás szintjére. Tudjuk, hogy az exportlehetőséget sem tudjuk már kihasználni, tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy kénytelen volt összemenni a mezőgazdasági termelés, mert nem volt elég piac, hanem ma ott tartunk, hogy a látható piacokat sem tudjuk kihasználni. 100 milliárd forint a vagyoncsökkenés a mezőgazdaságban, 60%-kal csökkent benne a foglalkoztatottság. Tehát a legnagyobb munkanélküliséget teremtő terület ma a mezőgazdaság. S ezzel szemben annak a bizonyos új rendszernek az építése, amelyik kiválthatná vagy bepótolhatná a kiesett kapacitásokat, nem halad. Ezért a helyzet valóban nagyon kellemetlen. Pontosan tudjuk azt, és mindnyájan tudhatjuk, hogy a lecke, amivel 1989-90-ben az országnak szembe kellett néznie, sokkal nagyobb volt annál, hogy egy ciklus alatt egy kormány meg tudja oldani vagy egy törvényhozási ciklus ki tudja alakítani a megfelelő szabályozást. Nagyobb volt annál, még talán akkor sem lehetett volna elvégezni, ha a Kormány tudta volna, mit akar; és ha a törvényhozásban azok az erős emberek, akik kézben tartják kormánypárti oldalról a törvények kialakítását, értettek volna ahhoz, hogy a dolgok hogy függnek össze egymással a hétköznapi életben és a gazdaságban. Melyek voltak azok a leckék, amelyekkel szembe kellett nézni, és sajnos zömével még ma is szembe kell néznünk. Először is egy olyan piaci válság, amelyik tulajdonképpen a nagy válság óta, tehát a '20-as évek vége óta nem volt Magyarországon, mikor hirtelen esik szét az összes külkereskedelmi kapcsolatrendszer. A másik, amivel szembe kellett nézni: Magyarországon feltétlenül át kellett alakítani a birtokviszonyokat, hiszen erodálódott a hitele a nagyüzem, kistermelés dualizmusában működő rendszernek. Önmaga is már át akart alakulni. Igazából a '80-as évek jogalkotásának elmaradása gátolta azt az átalakulást, amely a társadalomban már készült, jelen volt, és amelyiket már az is meg akart csinálni, és amelyiknek utat kellett nyitni. Úgy kellett a birtokviszonyokat átalakítani, hogy egyúttal a monopolrendszerek oldódjanak, az a vállalkozói réteg, amelyik a '80-as évek közepén, második felében bekapcsolódott a mezőgazdaságba, térhez jusson, hogy a szövetkezeti tagság tulajdonossá válhasson, eldönthesse, hogy önálló vállalkozóként folytatja-e a dolgot, avagy a szövetkezetek belső átalakítása menjen tovább belső vállalkozási hálózatokká; ahol külön tudnak válni az elkülönült funkciók, úgy mint termelés, pénzügyi szféra, finanszírozási szféra, kereskedelem, feldolgozás, szolgáltatás; hogy ezek ne akadályozzák egy vállalati konglomerátumban egymást, hanem mindegyik a maga logikája szerint tudjon továbbfejlődni. Előttünk állt az a lecke, hogy szanáljuk az élelmiszeripart, hiszen '89-90- ben már pontosan lehetett látni, hogy a pénzhiány és a piacok átalakulása csődbe viszi az élelmiszeripar jelentős körét. A szanálásban ügyelni kellett arra, a privatizáció és az átalakulás úgy történjen meg, hogy a régi, ugyancsak monopolisztikus hatásokkal járó szaknagyvállalati rendszer felbomoljon és helyette differenciálódott élelmiszer-ipari vállalati struktúra tudjon kialakulni, ahol a különböző piaci irányok felé különböző természetű élelmiszer-ipari szervezetek kapcsolódnak be a láncolatba. Pontosan látszott az is, hogy a belső szabályrendszerünket hozzá kell alakítanunk a nyugat-európai szabályrendszerekhez. Tehát, ahogy az alkufolyamatok lefolynak az agráriumon belül, az agrárium és az állam között, ahogy a hatósági és a szolgáltatási rendszerek fölállnak a mezőgazdaság körül, azoknak nyugat-európai mintákat kell követniük. Hiszen potenciális kereskedelmi partnereink mindenképpen elsősorban Nyugaton vannak, de még Keleten is a nyugatiak versenyével kell a továbbiakban számolnunk. Tehát hozzájuk igazító rendszert kell alkotni. Aminek van néhány olyan nagyon kemény pontja, ami ellentétes az eddigi magyar szokással, hogy csak egy ilyet mondjak: ebben benne van, hogy a hatósági szerepeket és a szolgáltatói szerepeket keményen szét kell választani, mert a piacgazdasági jogfelfogás szerint, ha a kettő nincs teljesen szétválasztva, akkor az monopolisztikus helyzetekhez vezet. (9.30) Tehát például az állatorvosi szolgálatot muszáj meghasítani, a növényvédelmi szolgálatot muszáj meghasítani, talajvédelmi és talajhoz kapcsolódó szolgáltatásokat muszáj meghasítani, amik mind nagyon kemény leckék. Előttünk volt az, hogy ha egy változatosabb vállalkozási rendszer alakul ki a mezőgazdaságban, akkor annak egy új finanszírozási intézményrendszert kell kialakítani. Hiszen amíg nagyvállalatok, főleg szövetkezetek és áfészek integrálták a mezőgazdasági termelést, vagy legalábbis erősen behatoltak a mezőgazdasági termelés minden területére, addig nem derült ki, hogy Magyarországon nincs kisvállalkozói pénzintézeti rendszer, hogy Magyarországon nincs hitelszövetkezeti rendszer, mert a szövetkezetek pénzügyi osztályai, a szövetkezetek belső finanszírozási szokásai ellátták azokat a feladatokat, amiket máshol önállósult pénzintézetek látnak el. Lehetett látni, hogy nagyon kemény dolgunk lesz a kutatás, fajta- előállítás, fajtafenntartás területén, hiszen a megváltozott piaci viszonyok között, s a megváltozott termelési viszonyok között nyilvánvalóan ennek a rendje sem tartható fenn a régi formában, de még átmenetileg sem jó, hogyha a kutatás, fajta-előállítási, fajtafenntartási szolgálat összeomlik az átalakulás gyűrűjeiben, amelynek mindenképpen ki kell bírnia, mert hogyha Magyarország komolyan veszi a közvetítő szerepét Kelet és Nyugat között, s komolyan veszi azt, hogy fontos agrárország itt Közép-Európában, akkor nagyon fontos, hogy itt az intellektuális termékek piacán jelen tudjon lenni, és inkább tudjon termeltető lenni, mint olyan, akivel termeltetnek a nemzetközi munkamegosztásban. Pontosan látszott, hogy mindezek csak akkor követhetők, akkor hajthatók végre, ha az állam egésze - nem csupán a Kormány, hanem az állam egésze - elkötelezett egy jövendő piaci stratégiában, abban, hogy milyen eszközökkel mit óhajt védeni, abban, hogy mit óhajt tartósan piacra vinni, és ezzel mintegy az átalakulás közben a szereplőknek lehetővé teszi, hogy bemérjék a saját lehetőségeiket, kialakítsák az új szereprendszert, tudják, hogy mire érdemes majd berendezkedni, mire nem. Tehát a csomag nagy, és nyilván megoldhatatlan négy év alatt. Ma azonban látnunk kell, hogy nem csupán ebből a csomagból fakadó feladatok állnak előttünk, hanem újabb feladatok is, amiket már mi csináltunk magunknak, vagy ez a Parlament csinált önmagának. Mert nézzünk csak ebből egy nagyon fontos kérdést: a hogyan történjék a privatizáció, kifejezetten mezőgazdasági dolgok privatizációja? A Parlamentbe mikor bejöttünk - Bogárdi úr már elmondta, hogy -, az MDF-nek is más volt a koncepciója, mint amit végül is a jogalkotás megcsinált, de nagyon jól tudjuk, hogy ugyanilyen koncepciója volt, lényegében ilyen koncepciója volt a Szabad Demokraták Szövetségének, az Agrárszövetségnek is, nagyon egyszerű emberi okok miatt ezek összefüggő programok voltak. Ezeknek a lényege az volt, hogy két szálon kell a tulajdonviszonyok alakítását folytatnunk. Az egyik szál az, hogy tegyük könnyen hozzáférhetővé a földet a terjeszkedni akaró második gazdaságbeliek, az eddig is vállalkozó bérlők és hasonlók számára, tehát egy földpiaccal a szövetkezeteken, nagyüzemeken kívüli versenyt fokozzuk mindenféle eszközzel, közben mindenféle jogcímet, a volt tulajdon jogcímét is használva arra, hogy könnyen tulajdonossá tudjon válni ez a versenyző rendszer. Másik oldalról a szövetkezeti belső jog átalakításával nyissunk utat annak, hogy ha szakadni akarnak, szakadjanak, ha nem, akkor egy olyan belső átalakulást csináljanak, amelyben a különböző vállalkozások részleges jogi önállósághoz jutnak, részleges tulajdoni elkülönültséghez jutnak - hogy megszűnjék az a furcsa helyzet, ami ma van, közelmúltig volt, hogy nadrágvarrás, búzatermelés, sertéshizlalás, tehenészet egy szigorú vállalati egységben van, mintegy egymás kezét fogva és egymást bénítva bukdácsol együtt -, mindegyik elindulhasson a maga útján, és utat nyissunk egy újfajta szövetkezésnek, annak az újfajta szövetkezésnek, amely nem az egymás mellett lakókat köti össze egy kötegbe, hanem amelyik az egy üzletágban érdekelteket köti össze egy kötegbe, amelyik lehetővé teszi, hogy Magyaroszágon tejszövetkezetek legyenek, tehát úgy, hogy a legfontosabb, jó minőségű tejet előállító telepek és a tejipari vállalatok egyes feldolgozó üzemei tudjanak egy vagyoni közösséget alkotni, amely vagyoni közösség, mint elsődleges tejszövetkezet már alkalmas partner akár a világpiacon is további partnerek keresésére, s a privatizáció lefolytatására, ugyanígy lehessenek búza-, sertés- stb. szövetkezetek. Legfőképpen pedig azért, mert a teljesen bajba került konzervipar megújulása nem is lehetséges másképp, csak akkor, ha szigorú szabályok szerint működő termelői egyesülések, közösségek és a konzervipar vagy a konzervipari befektető alkotnak valamilyen közösséget, és így együtt keresik a maguk boldogulási útját. Tehát ezen ok miatt volt végiggondolva az, hogy két úton kell a rendszert mozdítanunk: versenyt teremteni a már létező, akár mezőgazdasági, akár élelmiszer-ipari nagy szervezeteknek, másik oldalt belül teremteni olyan jogi helyzetet, hogy ők egymással is versenyezve, és a külső versennyel is versenyezve önmagukat alakítsák át piacgazdasági formák közé értelmesebb rendbe, közben szövetkezetek esetén azt is lehetővé tenné, hogy aki külön akar játszani, az jöjjön ki, s vagyonrészét földre és eszközökre fordítva bekapcsolódjék a kívülről versenyző szférába. Ez volt a tervünk. Most ezzel szemben ugye a Parlamentben a kormánypárti jogalkotás egy olyan privatizációs technika felé ment el, amelyben elszakította a földtulajdon kérdését mindenféle egyéb mezőgazdasági eszköz kérdésétől, és elszakította a földtulajdon kérdését attól, hogy ki mire akarja használni azt a földet. Ha úgy tetszik, a XX. századi európai jogszokásoktól szakadt el, amennyiben a földet éppolyan kötetlen és feltétel nélküli tulajdonnak tekintette, mintha cukor lenne, ami szabadon osztható, alakítható, csoportosítható. E miatt a szemlélet miatt és a miatt a szemlélet miatt, amelyik a részletekben a gyakorlatias szempontokra nem figyelt, eljutottunk ma oda, hogy újabb leckék kerültek magunk elé. Az újabb leckék egy része egyszerűen abból fakadt, és ebből fakad az is, hogy a mezőgazdaság termelése elmarad ma már a piaci lehetőségektől, ami termelés pedig van, az nem bír a piacra figyelni, de az majd csak utólag fog kiderülni, hogy jó-e a piacnak, vagy nem, mert tele vannak az ottlévők megoldhatatlan technikai gondokkal. Ha egy gazdasági körben dolgozó emberek megoldhatatlan technikai problémák tömegével néznek szembe, akkor képtelenek valami szebb, messzeható piaci racionalitást követni, másrészt képtelenek tőkés vagy hitelező társat találni a saját üzleteikhez. Ezért vált menekülővé a tőke kifejezetten a mezőgazdaságból. Mik ezek a megoldhatatlan technikai problémák? Egyik mindjárt a földhasználat problémái. Gondoljuk meg: 1,5-2 millió közti tulajdoni parcellába fog szétmenni minimálisan a föld, de valószínűleg ennél többe. Most ha 1,5-2 millió tulajdoni parcellába megy szét az a föld, ahol maximálisan 60- 70 000, főfoglalkozásúakat foglalkoztató gazdaság lesz, akkor egy óriási technikai probléma, hogy ezeket a tulajdoni parcellákat, amiket bérelünk egymástól, ami több darabba viszi még egy ember tulajdonát is, hogyan lehet összefüggő birtokokká tenni. Tehát az a fajta cukorként való vagyonosztás, ami rátört a földpiacra, ezért odavezet, hogy elemi probléma mindenkinek, hogy kialakítsa a technikailag lehetséges birtokokat. Másik ilyen elemi technikai probléma, amivel a szövetkezetek keményen néznek szembe, hogy az átalakulási törvény miatt egy olyan, szövetkezeti keretek közt működő vállalati forma jött létre, amelyben az ott dolgozók vagy abban valamilyen módon közreműködők a vagyonnak csupán negyedét, harmadát birtokolják, a többi nem közreműködő tulajdona. Ami nem lenne baj, ha ez részvénytársaság lenne, vagy befektetési társaság, vagy bármi egyéb, betéti társaság, vagy bármi egyéb, de ennek közben szövetkezeti jog szerint kell működnie, tehát mintha a tulajdonosok azonosak lennének a bentlévőkkel. Ebbe egy óriási politikai feszültség van belerejtve és egy fejlesztési döntési lehetetlenség. Hasonló módon elemi technikai problémákkal néznek szembe, mert oly mértékig nem működött a piacszabályozás Magyarországon, hogy visszatért a termelés, a piacok és az árak elemi ciklikussága. (9.40) Gabonában, húsban egy szezonon belül fele-duplája ármozgások vannak. Ennyire ciklikussá vált a piac. S ebben a viszonyban senki sem tud számítani semmire. (Az elnök poharát megkocogtatva jelzi az idő múlását.) Tehát, hogy világos legyen Letelt az időm, rendben van, nem húzom tovább a szót. Amivel ma szembe kell néznünk, az az újjáépítés hogyanja. Hogyan lehet úgy újjáalkotni ezt a rendszert, hogy az örvendetesen sok tulajdonos ne fizessen rá a tulajdonára; hogy meg tudja találni azokat a használókat, akik a tulajdonukat használni tudják majd, és előbb-utóbb esélyük legyen arra, hogy ki tudják vonni a tőkéjüket ebből a körből.