Békesi László (MSZP)

1993. december 21.

DR. BÉKESI LÁSZLÓ, a Magyar Szocialista Párt képviselőcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm, Elnök Úr! Tisztelt Ház! Három témakörről szeretnék röviden szólni, amikor a frakció álláspontját tolmácsolom a tisztelt Háznak. Először a jegybank függetlenségének magyarországi jelentőségéről mondanék néhány gondolatot. Ezt követően a jegybank kereskedelmi banki funkcióinak alakulásáról a beterjesztett törvényjavaslat nyomán. És végül harmadik témaként az államadósság-finanszírozás tervezett változtatásairól, annak hatásáról és a részünkre megküldött államadósság-elszámolás egynémely minősítéséről szeretnék néhány gondolatot megosztani önökkel. Az első kérdéskör: vajon egyszerűen modellkérdésnek, típuskérdésnek kell-e tekinteni Magyarországon azt, hogy milyen mértékben független a jegybank és a jegybank által gyakorolt konkrét, gazdaságpolitikát befolyásoló monetáris politika a mindenkori végrehajtó hatalomtól, a Kormánytól. Modell kérdése-e az, hogy a gazdaságpolitikában a kétfunkciós szereplő, a Kormány és a független jegybank közötti hallatlan kemény ütköztetés eredményeként a lehető legjobb pozíciók alakuljanak ki, vagy pedig itt és most Magyarországon semmi mással nem pótolható követelmény? Nem szabad elfelejteni három dolgot. Egyfelől egy átmeneti gazdaságban élünk. Teljesen mindegy, hogy ebben a pillanatban ennek az átmenetiségnek melyek a feltárható okai, és milyen stádiumban vagyunk. De úgy gondolom, aligha lehet épeszű ember, aki kétségbe vonja, hogy ez a gazdaság sok tekintetben messze nem kialakult, magán hordja az átmenetiség jegyeit. A második dolog: az is elég nyilvánvaló, mindenfajta ellenkező értékelés dacára, hogy egy elképesztően mély gazdasági válság két tünete 1993 végén tovább mélyült, az egyik az egyensúlyi viszonyok romlása, a másik az újra növekedésnek indult infláció. Ilyen körülmények között - tehát még egyszer hangsúlyozom, átmeneti gazdaság állapotában, romló egyensúlyi viszonyok és növekvő infláció közepette - nem modellkérdés az, hogy vajon a jegybank milyen mértékben független a kormányzati gazdaságpolitikától, milyen mér- tékben kényszerül annak alátámasztására vagy kiszolgálására, és milyen mértékben képes a fék szerepét betölteni, a kontroll szerepét betölteni. Hallatlan komoly érdekünk fűződik ahhoz, hogy a legkisebb mértékben se csökkenjen ebben a konkrét szituációban, tehát most, 1993 végén a jegybank függetlensége. Éppen azért, hogy ezt a kontroll szerepet képes legyen betölteni. Ez még akkor is igaz, ha kétségtelen, hogy ennek a szerepnek a következetes érvényre juttatása átmenetileg gondokat, nehézségeket, kényelmetlenségeket okozhat a Kormány számára. Ugyanakkor azonban védi is a Kormányt. Védi azért, hogy kézben tartható legyen az infláció, védi azért, hogy az egyensúlyromlás mértéke még finanszírozható legyen, vagy ha ez már hazai erőforrásokkal nem teremthető meg, miként az 1993 végére kialakult, akkor a külső erőforrások bevonása lehetőleg ne egy újabb gyorsuló, fékevesztett adósságnövekedési spirálba csapjon át. (12.50) Ilyen körülmények között akár egyetlen ponton is - és ez az egyetlen pont a legkritikusabb pont, nevezetesen a költségvetési deficit finanszírozásának belső összetételére vonatkozó módosítási javaslat - enyhítése nem jelenti igazán a Kormány érdekeit sem. A kényelmi szempontok itt nem lehetnek perdöntőek. Éppen ezért azt gondolom, hogy azokat az elemeket, amelyek a jegybank önállóságának mérséklését jelentik a beterjesztett eredeti javaslatban, illetve a beterjesztett módosító indítványokban, nem szabad jól felfogott érdekénél fogva támogatni a Parlamentnek. A második kérdéskör a kereskedelmi banki funkcióknak az ügye. Előrelépés az, ami a beterjesztett törvényjavaslatban szerepel, és ezzel egyet kell érteni. Konkrét a dolog abban az értelemben, hogy a lejárt határidő után részben levonja a beterjesztett törvényjavaslat a konzekvenciákat, és szűkíti a jegybank kereskedelmi banki funkcióit. A kérdés csupán az, hogy vajon miért nem teljes körű a lépés. Vajon az úgynevezett egyéb költségvetési szervek számlavezetésének jogát és kötelezettségét miért tartja fönn a törvényjavaslat, akár csak beláthatatlan, átmeneti ideig is a jegybank keretében, a jegybank eszközei között? Csak talán nem arról van szó, hogy ez az átmenetileg fenntartott és valójában ma már semmivel nem indokolható kereskedelmi banki funkció lehet a jogcím arra, hogy a jegybank fönntartsa a megyei fiókhálózatát? Ilyen módon kellene szervezeteket megvédeni attól, hogy esetleg megszüntethetők vagy átcsoportosíthatók legyenek? Ha ez a kisstílű érv húzódik meg mögötte, akkor azt gondolom, nem érdemes igazán komolyan venni ezt a szándékot. Éppen elég gyenge a magyar kereskedelmi bankhálózat ahhoz, hogy a jegybank megyei fiókjainak a jól képzett szakemberei kitűnően el tudnának helyezkedni a fiókbankoknál a megyei kereskedelmi hálózatban. Nincs indok arra, hogy fönntartsuk a jegybank megyei fiókjait, pláne ilyen fölöttébb átlátszó jogcímen. Így tehát - miközben támogatjuk a kereskedelmi banki funkciók tervezett csökkentését - nem tudunk azzal egyetérteni, hogy ez csak részleges legyen, és fennmaradjon ez a tulajdonképpen alibi indok, amely egy apparátusnak és egy hálózatnak a konzerválását van hivatva biztosítani. A harmadik témakör az államadósság finanszírozásának az ügye. Egyetértek azokkal a rendkívül kemény kritikai hangokkal, amelyeket Soós Károly Attila ebben a témakörben a Házzal megosztott. Tökéletesen igaza van. És nem egyszerűen jogharmonizációs kérdés az, hogy az Európai Unió szabályai és a magyar jegybanki törvény tervezett módosítása között az ellentét kibékíthetetlen. Nem pusztán arról van szó, amit már a költségvetési törvény vitájában is elmondtunk, hogy egy sajátos jogfilozófiai elv érvényesül ebben az ügyben, aminek az a lényege, hogy a legutoljára elfogadott törvény übereli az összes többi, ebben a körben szabályokat megállapító törvényt. Azaz, hogy az éves költségvetési törvényben lehet rendelkezni úgy, hogy az ellentmondjon a jegybankról szóló törvénynek, és ellentmondjon az államháztartási törvénynek. Ez történt, hiszen a 80 milliárdos kötelezettség - nem is felhatalmazás, hanem kötelezettség! -, amelynek a finanszírozási ügyben a jegybankra háruló kötelezettségeit a költségvetési törvény megszabja, gyakorlatilag annullálja az államháztartási törvény szabályát és a jegybanki törvényt is. Ez önmagában véve is elfogadhatatlan és kezelhetetlen. Sokkal fontosabb azonban ennél az a hatásmechanizmus, amelyet ez az ügy kivált 1994- ben. Soós Károly Attila világosan kifejtette a kamatok emelkedésére növekvő hatását a 80 milliárdos jegybanki finanszírozásnak. Némi leegyszerűsítéssel: a várható konkrét, más jövedelemtulajdonosi megtakarítási pozíciókra tekintettel azt lehet mondani, hogy a 80 milliárd nem más, mint inflációs pénzkibocsátás 1994-ben. Ebből fogja a jegybank finanszírozni az államháztartás belföldi megtakarításokból finanszírozhatatlan hiányának majdnem egyharmadát, hiszen 330 milliárdból 80 milliárd forintot a jegybanknak kell finanszírozni. Rossz lépés, indokolatlan lépés, veszélyekkel járó lépés. Aláássa azt a prognózist egyébiránt, amelyet a Kormány most már másodszor is hangoztat - egyrészt az 1993-as költségvetési törvénytervezetében, másrészt pedig a tegnap elhangzott kormányprogram gazdaságpolitikai fejezetében - nevezetesen, hogy 1993-ban 20%-os szint alatt lesz tartható Magyarországon a fogyasztói árindex. A rendkívül magas költségvetési hiány magas állampapír-kibocsátási kényszere, az ezzel együtt járó, minden bizonnyal elkerülhetetlen kamatnövekedés, továbbá a jegybanknak a tulajdonképpen inflációs 80 milliárdos pénzkibocsátása együttesen, és a várható, minden bizonnyal elkerülhetetlen nominális leértékelés - nagy biztonsággal állítható, hogy - 20% fölé fogja emelni az inflációs rátát. Aligha lehet ennek az egymást erősítő negatív hatásnak a kritikája mellett szó nélkül elmenni. A második ügy az államadósság-finanszírozás kapcsán az államadósság elszámolásának ügye. Üdvözöljük, hogy egy szakmailag alátámasztott, korrekt, tisztességes elszámolást kap a Ház. Még akkor is, hogyha minden bizonnyal nehezen emészthetőt, hiszen nagyon sok finomságot, nagyon sok, szakmailag is, szakkörökben többé-kevésbé vitatott összefüggést tartalmaz az elszámolás. Ennek ellenére segíti a tisztánlátást, és ez jó dolog. Ami miatt szóba hozom az elszámolást, az egyetlen ügy. Nagyon sokszor bebizonyosodott már - itt, ebben a Házban és a Ház falain kívül is -, hogy mindig sikamlós pálya, amikor egy szakmailag többé-kevésbé megalapozott dokumentum néhány pontján politikai, rövid távú politikai célokat és érdekeket szolgál. Ez az, ami megengedhetetlen. Ebben az elszámolásban pedig, tisztelt Ház, van ilyen! Ennek az a lényege, hogy mi az 1993. szeptember végéig, tehát az elszámolás időpontjáig fölhalmozódott államadósság keletkezésének az oka, melyek az összetevői ennek. Ugye, az szerepel, hogy az elmúlt kormányzati periódusban végrehajtott árfolyam-leértékelések miatt megnövekedő nulla kamatozású adósságállomány, továbbá a jelenlegi Kormány által végrehajtott adósságelengedésekből származó belső államadósság-növekedés; ehhez semmi köze nincs a jelenlegi Kormánynak, ez az elmúlt évtizedek öröksége. Ezen az alapon, tisztelt Ház, minden, ami az elmúlt három évben bekövetkezett, az elmúlt évtizedek öröksége (Dr. Szabó Iván: Hát ez így van!) Hiszen nem lehet kikerülni ezt az örökséget! De könyörgöm, az elmúlt három évben sehol nem volt ez a Kormány?! Semmi köze nincs ahhoz, hogy hogyan alakult az infláció, ami miatt árfolyam-leértékelést kellett végrehajtani? ! Nem ő döntötte el, hogy a tartósan állami tulajdonban maradó állami vállalatok államadósságát hogyan kezeli? Abból mit enged el? Milyen konszolidációs lépéseket hajt végre? Egyetlen tollvonással azt lehet mondani, hogy ezért is mindenki, aki előttünk volt, a felelős, és semmi közünk ehhez az ügyhöz? Egyébként ez a fajta szemlélet az, amely bagatellizálni igyekszik a belső államadósság növekedését, amely torz számokat közöl most már rendszeresen az adósságállomány alakulásáról; amely becsapja a közvéleményt, mert nettó államadósságról beszél, aminek semmi közgazdasági tartalma nincs, hiszen a bruttó államadósságot kell visszafizetni - és hadd ne mondjam tovább azokat a csúsztatásokat, amelyeknek rendszeresen tanúi vagyunk. Egyszerűen érthetetlen számomra, hogy ha már egyszer egy nagyon komoly kérdést fölvet a törvényjavaslat, nevezetesen, hogy mi történjék akkor, ha egyelőre beláthatatlan időn belül, de a nettó devizás adósság- állomány mégis csökkenne - nem kizárt egy ilyen pozíció, különböző esetek képzelhetők el; a valutakosár árfolyamához viszonyított magyar árfolyamalakulás is lehetővé tesz egy ilyen esetet; vagy az a pozitív eset, amikor az addicionális tőkebevonás lényegesen nagyobb egyelőre ugyan ez a veszély nem fenyeget, de hátha elképzelhető az elkövetkező években ilyen, mint például a folyó fizetési mérleg hiánya, ebben az esetben a devizás nettó adósságállomány csökken - ilyen esetben nem kétséges, meg kell növelni a belső adós- ságállománynak azt az állományát, amely ebben a pillanatban nulla kamatozású. Hogy ez nyilvánvalóan tarthatatlan, arról Soós Károly Attila beszélt, és neki ebben igaza van. Ilyen esetben vajon miért nem lehet következetesen alkalmazni a pénzpiaci finanszírozás egyedül alkalmazható módszerét? Miért tartja homályban a törvényjavaslat, mi történik ebben az esetben? Fölveti a lehetőséget, hogy ez a nettó adósságállomány-csökkenés devizás forrásokból, illetve a forintban mért belső államadósság növekedése a piacról fölvett értékpapírokkal finanszírozható - de nem dönti el! Azt mondja, hogy majd meglátjuk! Vajon miért? Mikor más oldalról viszont elismeri, hogy az úgynevezett nulla kamatozású államadósságnak az évi 5%-os mértékéig a pénzpiacra kibocsátott értékpapírokkal kell felváltani, helyesen! (13.00) Én is egyetértek azzal az értékeléssel, amely elképzelhetetlennek és lehetetlennek tartja, hogy ezt a jó javaslatot egy most igazán általunk meg nem érthető okokból benyújtott kormánypárti módosító indítvány annullálni kívánja. Tehát az ügy kettős: egyfelől nem dönti el azt, amit el kellene dönteni, tehát nevezetesen, mi van akkor, hogyha bekövetkezik egy nettó devizás államadósság-csökkentés, és ennek a belső államadósság-növekedésre gyakorolt hatását hogy finanszírozza az állam, milyen a szerepe ebben a jegybanknak, a második összefüggés pedig az, hogy vajon miért kellene korlátozni a nullás államadósságnak az évi 5%-os mértékig történő értékpiaci finanszírozását arra az összefüggésre, amely a jegybank és az általa meghitelezett államadósság között van. Mindent összevetve tehát azt gondoljuk, hogy miközben vannak a beterjesztett törvényjavaslatnak jó elemei, mindenekelőtt a kereskedelmi banki funkciók tekintetében, a függetlenség csorbításával, a belső államadóssággal kapcsolatos következetlen magatartás miatt nem tudjuk támogatni a törvényjavaslatot. Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiban.)