Kávássy Sándor (független)

1994. február 13.

DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKgP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Nincs és nem is lehet igazán demokratikus meggyőződésű és érzelmű magyar állampolgár, aki ne akadna fenn azon - de ne észrevételezné legalább -, hogy három és fél évet kellett várni, amíg a Kormánynak méltóztatott benyújtani végre a fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzését elrendelő törvényjavaslatot. (19.20) Joggal vethetjük hát fel mindazok nevében, akik komolyan gondolták a rendszerváltást, vajon kinek, illetve kiknek állhatott érdekében, hogy idáig húzzák az időt és a dolgokat, és miféle demokrácia az, amelyben zavartalan villoghatnak, tölthetnek be magas tisztségeket a diktatúra szekértolói, nyílt és titkosügynökei, besúgói, egyéb bajnokai és korifeusai? De vajon megfelel-e a reményeknek az oly soká várt törvényjavaslat? A legkevésbé sem. Tipikus példája annak az esetnek vagy helyzetnek, melyet legpontosabban a régi latin szólással jellemezhetünk, azzal tudniillik, hogy: parturiunt montes, nascitur ridiculus mus, azaz vajúdnak a hegyek, és születik egy nevetséges kis egérke, amit nyugodtan egészíthetünk ki ezúttal azzal a magyar szólással, hogy még pontosabbá tegyük a jellemzést: Nemakarásnak nyögés a vége. Az egész törvénytervezeten rajta van, mennyire kínos a Kormánynak ez az ügy, de a sok választási handabanda, a pincétől a padlásig ígért nagytakarítás után nem lehetett mit tenni, tovább húzni, halasztani a dolgokat, kénytelen- kelletlen meg kellett csinálni, és be kellett nyújtani a tervezetet. De hogyan? _Vakulj, magyar, ne láss szót" modorban. Legyen is meg ne is, azaz legyen kimondva a számonkérés, de lehetőleg úgy, hogy senkinek se kelljen tartania attól, hogy valaha is sor kerül rá. És ha ezt - tudniillik csak a rafinériát, a fondorlatosságot - vesszük, nem tagadhatjuk, a maga nemében nem is sikertelen alkotás. Csakhogy ez nem magyar virtus, hanem az utolsó cigánykupec fogása. De lássuk a tényeket! Már az ellenőrzendő 2. �-beli felsorolása sem egészen az, amire joggal számíthattunk. Miért kell kihagyni például az egyetemi és főiskolai tanárokat, docenseket, az általános és középiskolai igazgatókat, a minisztériumi főosztályvezetőket, a társadalmi szervek vezetőit, az egyházi vezetőket? Tudjuk, sokan voltak az utóbbiak közt, akik soha, semmilyen körülmények között sem tagadták meg Krisztus evangéliumát. De mit szóljunk az itt is előforduló különféle kollaboránsokhoz, akik nem restelltek odáig menni a szovjet vazallátus kiszolgálásában, hogy eléggé el nem ítélhető módon firkálgattak arról, hogy 1956, népünk legdicsőségesebb forradalma és szabadságharca az ige elleni lázadás, azaz pogánylázadás volt. A 2. � r) pontja szerint például nem világos, ki számít vezetőnek. Taxatív felsorolás esetén ez korántsem bocsánatos bűn. Nem beszélve arról, hogy az állami tulajdonban lévő gazdálkodószervek nagyságrendjében is komoly eltérések vannak. Egy több ezer embert foglalkoztató vállalat esetén a kihelyezett telep, illetve gyáregység vezetője akár ezer főt is irányíthat, és döntő szava lehet a működési színteréül szolgáló település életében, ám kétségkívül nem számít az első számú vezetők közé. Ellentétben mondjuk az 50 fős kivállalat igazgatójával, aki viszont kétségkívül vezető, s így a törvénytervezet szerint ellene le kell folytatni az eljárást. Ugyancsak elgondolkodtató a 2. � p) pontjának szemlélete, amely az újságok vezető munkatársainak ellenőrzéséről rendelkezik. Egyrészt itt is bizonytalan, ki számít vezető munkatársnak. Kik is ők pontosan vagy pontosabban? Nagyobb baj azonban, hogy az idézett hely azt sugallja ugyanis, hogy csak állami tulajdonú lap munkatársának van miért szégyenkeznie, ha rábizonyul, hogy alkalmasint ügynök, netalán karhatalmista volt. Ám aki magánlapnál koptatja a tollat, továbbra is biztonságban érezheti magát, és akadály nélkül játszhatja meg - ha kedve van hozzá - a gáncs nélküli lovagot vagy az igazság és a demokrácia felkent bajnokának szerepét akkor is, ha netán minden idők legaljasabb besúgója volt is, de semmiféle eljárást nem lehet indítani ellene. A tervezet készítői egyszerűen figyelmen kívül hagyják, hogy az újságíró múltját nem azért kell megvizsgálni, mert állami alkalmazott vagy sem, hanem mert sok ember véleményét befolyásolja a tevékenységével, és ilyen pozíciót ezért csak kifogástalan előéletű, tiszta múltú személyiség tölthet be, akitől - legalábbis elvben - elvárható az objektivitás és befolyásolhatatlanság. Függetlenül attól, ki a sajtóorgánum tulajdonosa, ki a munkáltatója. Itt az 1. és 2. � kapcsán kell kitérni és magyarázatot adni, miért tekintjük kiérleletlennek, sőt halvaszületettnek az egész törvényjavaslatot. A javaslat nem beszél róla, az indoklás sem utal rá, de aki itt él, tudja, hogy ügynöknek is csak azokat szervezték be, akik nem voltak tagjai az MSZMP-nek. Azok nevét tehát, akik nyíltan vállalták a diktatúra támogatását, nem tartalmazzák a BM-ben tárolt és szigorúan őrzött listák, azok sem, amelyek a nagyon szigorú őrzés ellenére is eltűntek, átalakultak, vagy az ismeretlenségből majd csak ezután fognak felbukkanni, ha a rajtuk szereplők magatartása, tevékenysége miatt kell majd elővenni őket. Ők azonban - tudniillik az MSZMP tagjai - sérthetetlenek maradnak. Most látszik meg igazán, micsoda nagyszerű dolog is volt az MSZMP-tagság és -tagsági díj, és micsoda erő, varázserő rejlett, illetve rejlik az utóbbiban. Akár egy talizmánban. Nemcsak a gyors és könnyű érvényesüléshez lehetett belépőt váltani vele, jogot az előnyök élvezéséhez, hanem - mint a fentiek mutatják - menlevelet is a bolsevizmus bukása utáni időkre. Sok van, mi csodálatos az ég alatt, de ennél csodálatosabb semmi sincsen. Állása feladására így főleg az kényszerül, akit esetleg ezernyi fenyegetéssel, félelemmel bénítottak, vettek rá, hogy tisztességtelenné váljék, és elbukjon a hatalom halálos szorításában, de büntetlenek, szankcionálatlanok maradnak, akik kényszerítették, gyötörték, kínozták a szerencsétleneket. Képtelen helyzet, példátlan képmutatás, párját ritkító gazemberség. Ha csak saját területemet, a felsőoktatást nézem, nehezen tudom eldönteni, ki ártott többet: az időközben tanszékvezetővé avanzsált besúgó, vagy az, aki amiatt lett tanszékvezető, sőt akadémikus, mert párttag volt és jó elvtárs? Azt hiszem, mind a kettő. De akkor miért kíméljük az egyiket, és miért bántjuk, vesszük üldözőbe a másikat? Miféle törvény előtti egyenlőtlenség ez? Az európai demokrácia fellegvárában, a szabadság hazájában, Franciaországban minden kollaboránsnak jaj volt a háború után. Akiket nem ért utol a hivatalos vagy az állami megtorlás, azokkal a volt ellenállók végeztek. Tették pedig ezt nemzetük becsülete védelmében. Nálunk 1711 óta nincs jobb üzlet, mint a hazaárulás; hazaárulónak, illetve egyszerűen árulónak, népellenes pribéknek lenni. Hosszú, békés öregkort ért meg például - hogy csak a legújabb eseteket említsem - Péter Gábor, Piros László, Gerő Ernő, Marosán György. Aki elolvassa a törvénytervezetet, láthatja, ezen a jövőben sem akarnak változtatni. A múlt rendszer igazi ragadozóinak - néhány kivételtől eltekintve - ma sincs mitől félniük. (19.30) Azok a régebbi vezetők, döntéshozók pedig, akik netán az embertelenségben is emberek tudtak maradni, egy akolba kerülnek a kártevőkkel, nemzetárulókkal. Mi lehet a megoldás? Az igazoltatóbizottságok azonnali visszaállítása, széles körű igazoltatási eljárás, mint amit 1945 után alkalmaztak, csak körültekintőbben, higgadtabban. Azokat, akiket meggyötört az elmúlt 45 év, csak ilyen módon lehetne kiengesztelni, ez lenne az igazi kárpótlás, a lelki. Egyúttal bizonyíthatnánk végre, hogy gátlástalan, nemzetellenes magatartással és tevékenységgel csak ideig-óráig lehet érvényesülni, de nem mindörökké. A bűn, mint az irodalmi alkotásokban, a valóságban is elnyeri méltó büntetését. Nem lehet többé jó üzlet az árulás, a haza és a nép eladása. Afelől sem lehet kétség, hogy a javaslatban előirányzott eljárás kevés igazi eredményt, de annál több zavart fog okozni. Az 5. � szerinti ugyanis - nem félreértés - összesen három bíró foglalkozik majd mint ellenőrző bizottság az igazoltatással. Így csak maga a bírói kar igazoltatása is hónapokig fog tartani. És mennyi idő kell még az Országgyűlés, a Kormány, az államigazgatás és a diplomáciai kar, a gazdasági élet prominens személyiségeinek ellenőrzésére? Belátható, hogy a három bíró, ha belepusztul is a munkába, akkor se lesz képes elvégezni a feladatot. Lehet persze, hogy éppen ez is a cél, de akkor minek az egész? És ekkor még nem is beszéltünk a 18. �-ról, amelyből az derül ki, hogy igazában csak azokra nézve hátrányos az eljárás, akik súgásaikkal, illetve jelentéseikkel hátrányt okoztak az érintetteknek. Akiknek nem terheli ilyesmi a számláját, továbbra is nyugodtan alhat, nem kell lemondania, elbujdosnia, akkor sem, ha akkora besúgó volt, mint a pisai ferde torony. Csak miként fogja mindezt kinyomozni a három árva bíró? További kérdés: mekkora kört kell megvizsgálni a hátrányokozás szempontjából? Milyen mértéktől kezdve számít valami hátránynak? Mindezt a bírói gyakorlat fogja kialakítani. Műszaki hasonlattal élve, a törvényhozó a jelen esetben csak a karosszériát adja az autóhoz, a lényeget - tudniillik a motort - majd mások és másutt fogják előállítani. Mindezeken túl mindaddig, míg egy ügyben megnyugtató válasz fog kialakulni, töméntelen idő fog eltelni. További következmény, hogy ettől kezdve senki sem mondhat le nyugodt lelkiismerettel állásáról anélkül, hogy ki ne kezdje a pletyka. Ám a procedúrának ezzel még hírül sincs vége. A 19. � szerint az ellenőrzött személy a döntéssel szemben az annak közlésétől számított 15 napon belül a Fővárosi Bírósághoz fordulhat. A bíróság a kereset benyújtásáról haladéktalanul értesíti a bizottságot, ez pedig a döntés nyilvánosságra hozatalára nézve halasztó hatályú. A jelenlegi bírósági eljárások sebességét figyelembe véve a mostani Parlament tagjainak aligha kell tartaniuk attól, hogy lelepleződnek, esetleges ügynöki múltjuk vagy más gyanús ügyleteik miatt. Magának az eljárásnak, a fellebbezésnek a szabálya pedig jól készíti elő a 26. �-t, amely kimondja, hogy törvény a kihirdetésétől számított hat év elmúltával, bizonyos titokvédelmi rendelkezéseket nem számítva, hatályát veszti. Pompás! Az érintettek jelentős része biztos lehet felőle, amennyiben a jelen javaslatot szavazza meg az Országgyűlés, a hajuk szála se görbülhet, sohasem érheti őket bántódás, hisz hat év alatt egyszerűen sorra sem kerülhetnek. Száz szónak is egy a vége: a jelen sem-sem, se hús, se hal, langymeleg tervezet nem alkalmas a magas és döntő fontosságú pozíciót betöltő emberek múltjának hatásos és hatékony ellenőrzésére. Nem alkalmas, mert nem kellően tisztázott, kik esnek a törvény hatálya alá. Nem alkalmas, mert egyáltalán nem vagy nehezen teljesíthető feltételekhez köti az érintett személyek vétkének szankcionálását. Nem alkalmas, mert olyan hosszadalmas eljárás alapján kíván igazságot tenni, amely eleve kizárja az érintettek teljes körének átvilágítását. Alkalmatlan továbbá, mert egyoldalú. Teljesen figyelmen kívül hagyja azok vétkeit, így fellépni sem akar ellenük, akik irányították a beszervezők és a beszervezettek munkáját. Nem vizsgálja a politikai főbűnösök tevékenységét, és így végleg menlevelet ad azoknak, akik a diktatúra, a szovjet vazallátus legfőbb haszonélvezői és kiszolgálói voltak. Képmutató és erkölcstelen! Megoldás persze ezúttal is van! Csak el kell döntenünk, akarjuk-e az ellenőrzést vagy sem. Ha igen, akkor csináljuk komolyan, és ebben az esetben csak egy helyes megoldás van, éspedig - mint fentebb már mondottam - az igazolóbizottságok azonnali és szükség szerinti felállítása. Ha megyénként, illetve megyei városonként négy-öt bizottság lát azonnal munkához, néhány hónap alatt elvégezheti a szükséges teendőket. Így az érintettek is megszabadulhatnak a szorongástól, de népünk is azoktól, akik, míg demokrácia lesz ebben az országban, sohasem térhetnek vissza a magyar közéletbe. Ettől pedig nem tekinthetünk el! A számonkérés elsikkasztásához nem járulunk, nem járulhatunk hozzá. (Dr. Iván Géza tapsol.)