Réti Miklós (MIÉP)
DR. RÉTI MIKLÓS (MIÉP): Mélyen tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Én is hozzá kívánok szólni ehhez a törvényjavaslathoz a részletes vitában, annál is inkább, mert én nem vagyok olyan optimista, mint Rudics képviselőtársam, aki a Kormánynak egy új beterjesztését sürgeti, hogy gondoskodjék erről a meghurcolt, erről a szerencsétlen csoportról, amelyik a legnagyobb áldozatot hozta a hazáért - nagyon sokan életüket -: a különféle rokkantságot elszenvedő magyar katonákról, illetve azok hozzátartozóiról, árváiról. Nagyon sok teendő van: annyi igazságtalanság és annyi törvénytelenség történt, hogy nem győzzük ezeket a sebeket orvosolni. Enélkül nem lenne hiánytalan ennek a Háznak a működése, szégyenpír égne az orcámon, ha ennek a Háznak nem férne bele az idejébe, hogy ezekről az emberekről valamilyen formában gondoskodjunk. Még 1947-ben mintegy 750-850000 emberről lehetett szó - ma legfeljebb már csak 50000 él közülük. 1947-ben még a kommunisták is vallották, hogy a hadigondozottak a II. világháború legszerencsétlenebb áldozatai - később bűnösnek kiáltották ki őket, és abszolút felelőtlen gondoskodás történt róluk, aminek eredményeként, mintegy szociális gondoskodás keretében, a népjóléti tárca vette át a róluk való gondoskodást, és csak mintegy 14%-uk kapott valamiféle minimális támogatást. Most már elérkezett az idő, hogy róluk is egy komolyabb kárpótlási törvényt hozzunk, nekik is próbáljunk valami kis gyógyírt biztosítani a sebeikre. Nem elég csak a kopjafák felállításakor megemlékezni az áldozatokról, nem elég csak a szép szavakat mondani - figyelembe kell venni, hogy ők a legdrágábbat adták a hazáért: az életüket; hogy az otthon maradottak, az özvegyek, az árvák eleve megrövidítve - mintegy különféle tehertételekkel - indultak neki az élet útjának. És bizony nemcsak azokat rövidítették meg, akiknek törvénytelenül elvették a vagyonát, hanem ezek az emberek is szinte koldusbotra jutottak: megbélyegezve, támogatás nélkül, nagyon nehéz körülmények között próbálták életpályájukat befutni. Ha egy ország nem gondoskodik azokról az emberekről, akik a legnagyobb áldozatot hozzák a hazáért, akkor annak az országnak a morális-erkölcsi tartásában egy nagyon nagy törés áll be. Az 1933. évi VII. törvénycikk foglalkozott a világháborús hadigondozottak ellátásával, szabályozta azt. Mádai Péter képviselőtársam felvetette 1993. március 9-én a hadigondozottak ügyét, és - rossz értelmezéssel - a népjóléti tárca ismét vissza akarta minősíteni egy szociálissegély-körbe a válaszban, rosszul értelmezve, úgy, hogy az 1933. évi VII. törvény - amelyik tulajdonképpen ma is érvényben van - csak az első világháborús hadigondozottakra vonatkozik, holott egyértelmű, hogy ezt a törvényt módosították a 4500/1943. évi kormányrendelettel, valamint a 8980/1946. évi kormányrendelettel - anélkül, hogy egy szóval is említették volna, hogy ez csak az I. világháború hadirokkantjaira, hadiözvegyeire és hadiárváira vonatkozik. Nyilvánvaló: a katona ártatlan áldozata a háborúnak. Egy háború politikai okból indul, tehát politikai áldozatoknak is tekinthetők ők, akik az életüket áldozták. Ugyanakkor ez hozzátartozóiknak is hátrányt jelentett a jövedelemszerző termelésben, hiszen a frontokon sínylődők munkaereje kiesett a család jövedelemszerző képességéből, így nyilván károsodott vagyongyarapítási lehetőségük. (17.20) Éppen ezért az 1992. évi XXXII. törvénybe tulajdonképpen be lehetett volna iktatni a hadigondozottak kárpótlásáról való intézkedést, annál is inkább, mert a törvény által kárpótoltak körébe tartoznak olyan személyi körök is, amelyeket hadigondozottként vesznek figyelembe a hadigondozottak csoportjait meghatározó jogszabályok. Azonban az e törvény 1. �-ában meghatározott esetekben a hadigondozottak körét mintegy kirekeszti a kárpótlási lehetőségből. Tulajdonképpen a hadigonozottak is 1939. március 11-e és 1989. október 23-a közé eső időben szenvedték el sérelmeiket. A katonai szolgálat egyúttal a szabadságtól való megfosztást is jelenti, emiatt azonban a katonák nem tartanak igényt kárpótlásra, minden átélt szenvedéseik ellenére sem. Az elesett katonák halála, az élettől való megfosztásuk miatt azonban nem lehet vitás: kárpótlás illeti meg az ő hozzátartozóikat is. Úgy gondolom, hogy újabb kormányrendeletekre, újabb beterjesztésekre várni nem lehet, amikor ezeket a szerencsétlen embereket ennyire hátrányosan megkülönböztették, amikor annyira leszűkítették a körüket, hogy még csak 14%- uk részesült valamiféle segélyben, amikor annyi hátrány érte őket az életben. Elérkezett az idő, hogy számukra, sérelmeik orvoslására megadjuk a lehetőséget a törvény keretében módosításaink révén, amelyeket a Magyar Igazság és Élet Pártjából Szabó Lukács, Deme Zoltán, Bognár László és jómagam terjesztettünk be. Tegyük lehetővé, hogy emelt fővel távozzunk ebből a Parlamentből, amikor egy régi sérelemre próbáljuk keresni a gyógyírt. Köszönöm szépen, elnök úr. Kérem képviselőtársaimat, hogy támogassák javaslatunkat és módosító indítványainkat. Köszönöm szépen. (Taps a jobb oldalon.)