Fekete Gyula (MDF)
DR. FEKETE GYULA (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A földtörvény parlamenti vitájával egyidejűleg a tömegtájékoztatás értékelte a pártok, felszólalók álláspontjait, és több fórumon, több helyen elhangzott vagy olvasható volt, hogy ebben a parlamenti vitában elsősorban érzelmi töltetű felszólalások hangzanak el, konkrét adat és érv viszont annál kevesebb. Nos, hozzászólásomban adatok felsorolásával kívánom enyhíteni a parlamenti vitát figyelemmel kísérők hiányérzetét, és számszerűsített érvek formájában is indokolni kívánom álláspontomat. Néhány adattal érzékeltetni kívánom, hogy ma, manapság miről hozunk törvényt. A magyar nemzeti vagyonnak a 30-as években egyharmada, a hetvenes években egynegyede, ma egyötöde a termőföld értéke. A földben megtestesülő vagyonérték dupla annyi, mint a hazánk földterülete alatt rejtőző, felderített, de még kiaknázatlan ásványi vagyon, vízvagyon vagy az erdők élőfa-állománya együttvéve, és háromszor annyi, mint a lakosság tulajdonában álló épületek, gépek és járművek együttes értéke. Ha ilyen hatalmas értékről alkotunk törvényt, akkor indokolt a körültekintés és az óvatosság. Bonyolítja a gazdasági tisztánlátást, hogy a földek adásvétele olyan ritka, a földforgalom annyira gyenge, hogy csak becslések segítségével lehet meghatározni egyhektárnyi termőterület reális árát. Megjegyezni kívánom, hogy a hetvenes évek elején sem volt földforgalom, és a termőföldnek a nemzeti vagyon számítása során figyelembe vett közel 40000 forintos hektáronkénti értékét a terméseredmények, a termelési célú ráfordításokat már nem tartalmazó nettó árbevételek, azaz tiszta hozamok alapján állapították meg. A nyolcvanas évek elején egy hektár termőföld becsült értéke már 80 000 forint volt a nemzeti vagyon kiszámításakor. Figyelembe véve az időközben bekövetkezett árszintnövekedést, ma legalább 300- 350000 forintra kellene becsülnünk a termőföld reális hektáronkénti értékét. Ehelyett arról hallhatunk híreket, hogy messze a becsült érték alatt, 100- 150000 forintos áron_ (Juhász Pál: A Parlament 20000-re értékelte!) _ cserélnek gazdát hektáronként a termőföldek. Az adatok alapján igazoltnak látom tehát azokat a véleményeket, amelyek a termőföldek mai, túlzottan alacsony árára hivatkozva korlátozni kívánják mind a vásárolható földek területét, mind a szóba jöhető tulajdonosok körét. A törvénytervezetben említett 300 ha-s birtokmaximum nem tekinthető szigorú felső határnak. Dániában például mindazoknak a földvásárlóknak, akik 30 ha földterülettel már rendelkeznek, egy sor feltételt kell vállalniuk, hogy megkaphassák a hatóságoktól az engedélyt a tulajdoni bejegyzésre. Például saját tőkével is kell rendelkezniük, maguknak mezőgazdasági vállalkozóknak kell lenniük. Franciaországban a száz hektár feletti földtulajdonosok további földvásárlásait kötik hasonló feltételekhez. A felső korlátok érvényesítésével egyidejűleg ugyanezen országok a támogatások súlypontját az életképes, 20 ha-nál nagyobb gazdaságokra koncentrálják. Ily módon elkerülik a földtulajdon szétaprózódását. Nagy-Britanniában a földtulajdonosok 95%-a, Dániában, Svédországban, Finnországban és Norvégiában 85%-a, a Német Szövetségi Köztársaságban 75%-a, Franciaországban 55%-a több mint 20 ha földterülettel rendelkezik. Dél-Európában már a törpebirtok az uralkodó. Görögországban a birtokok 90%- a, Olaszországban 80%-a, Spanyolországban és Portugáliában 65%-a a 10 ha alatti terület. Az ottani közgazdászok szerint ez a kistulajdonosi túlsúly nagymértékben leblokkolja a mezőgazdaság fejlesztési lehetőségeit, és csupán a földbérletek segítése révén várható, hogy a tulajdoni struktúránál egészségesebb, versenyképesebb birtokstruktúra alakuljon ki. (18.30) Magyarországon a földosztás után a gazdaságok mindössze 5%-a volt 20 ha feletti, azaz a korabeli tulajdonosi struktúra helyreállása esetén az olasz vagy a görög állapotokhoz hasonló kisgazdasági túlsúly és az ezzel együtt járó mezőgazdasági fejlesztési problémák várhatók. Gyakran hallható a javaslat, miszerint a törvényben földtulajdon-minimum előírása megelőzhetné a torz tulajdoni struktúra kialakulását. Vajon lenne-e társadalmi elfogadottsága egy területiminimum-előírásnak? Az 1945-1949 közötti évek mezőgazdasági eredményére még visszaemlékező idősebb korosztály úgy emlékszik erre az időszakra, hogy a kisgazdaságok, törpebirtokok termelése lényegesen gyorsabban növekedett, mint a 20 ha fölötti gazdaságoké. A kisparcellákon termelt ipari növények, zöldségek, szőlő és gyümölcsök jövedelmezősége lényegesen meghaladta a nagyobb birtokon termelt gabona jövedelmezőségét. Úgy tűnt, hogy beigazolódott Somogyi Kertmagyarország elméletének a helyessége. A világháború előtt a dunántúli nagybirtokok egy holdra vetített termelési értéke 150 pengő volt, a kisbirtokoké csak 118 pengő, azaz mintegy 30%-kal termelékenyebbnek bizonyult a nagyüzem. Addig a földosztás után gyakran a gazdálkodói tapasztalatokban még nem is járatos újgazdák sikeresebben gazdálkodtak volna? Sajnos, a megtévesztő eredmények gazdaságon kívüli tényezőkön alapultak. Beszolgáltatási kötelezettség és nyomott gabonaár terhelte a közepes és nagyobb gazdaságokat, ezért a törpebirtokok lehetőségei megnövekedtek. 1949-ben például 240000 zöldség- és dohánykertész kevesebb, mint egyötöd ha-on gazdálkodott. Az 50-es, 60-as években köztudottan csak a kicsiny alapterületű kertek és a rossz földek kerülhették el az államosítást vagy a szövetkezetesítést. Az 1967. évi III. törvény például a magánszemélyek által megszerezhető földtulajdont 0,6 ha-ban maximálta. E fölött külön hatósági engedélyt kellett beszerezni. Az 1977. évi 27. törvényerejű rendelet külterületen már három hektárig megengedte a földtulajdont, de csak a mezőgazdasági foglalkozásúak számára, míg a többi állampolgár tekintetében továbbra is fennmaradt a 0,6 ha-os maximum, kert és szőlő esetében már csak a 0,3 ha-os maximum. Ezeken a kis területű földeken igen intenzív termelés folyt. Például a 80- as évek közepén a zöldség kétharmadát, az élő sertés 50-55%-át, a szőlő és gyümölcs felét ezekből a kisgazdaságokból vásárolták fel, és egy-egy város, sőt olykor megyeközpont - gondolok például Békéscsabára - piaci kínálatának közel felét ugyanazon település belterületén a kiskertekben termelt termékek alkották. A 80-as évek közepén felmért másfél millió kisgazdaság 85%-a fél ha-nál kevesebb földterületen gazdálkodott, ennek mintegy fele 500 m2 alatti, azaz egyhuszad ha-nál is kisebb területen volt. Megélni nyilván nem lehetett ilyen kis terület termékeiből, de túlélni, például fóliázni erre támaszkodva lehetett. Az elmúlt 40 év tulajdonellenes intézkedései a törpebirtokok olyan széles körét hozták létre, hogy alsó földtulajdonhatár megállapítása a földtörvényben történelmietlen, és indokolatlan társadalmi feszültségeket keltő lépés lenne. A törvénytervezet eddigi általános vitájában számos példát hallhattunk arról, hogy milyen sok ország korlátozza a külföldiek földtulajdon-szerzését. Nem állna tehát Magyarország egyedül ilyen megkötöttségekkel. A nemzetivagyon-számításokból idézett számadatokkal azt is kívántam igazolni, hogy mennyire alulértékelt ma a termőföld, indokolt tehát a javasolt korlátozás. A korlátokat ellenzők egyik érve az, hogy olyan mértékben lecsökkenne a külföldiek versenye nélkül a földforgalom, hogy nem alakulnának ki reális árak hosszabb távon sem. Nos, ha elővesszük a nyugati országok ingatlanforgalmát bemutató statisztikákat, az öröklésen kívüli, azaz az eladás, vétel útján gazdát cserélő földek aránya nagyon alacsony, általában 1% alatti. Az 1990 előtti NSZK-területen például a termőföldek forgalma mindössze 0,3% volt, huszadannyi, mint általában a lakások, üdülők vagy telkek tulajdonosváltása. Semmilyen gazdasági tényező nem indokolja tehát, hogy nálunk a termőföldek adásvétele többszörösen meghaladja a nyugat-európai arányokat. Nem esett szó a korlátozások indoklása során még egy tényezőről, a mezőgazdasági ártámogatások külföldi méreteiről. Magyarországon a mezőgazdasági termelési érték 8%-a mezőgazdasági ártámogatás, az Európai Unió országaiban 45-50%-os ez az arány, az Amerikai Egyesült Államokban 30-35%-os. Laikus zsurnaliszták gyakran leírják, hogy a túl alacsony támogatási arányunk miatt áruink nem versenyképesek a nyugati, magasan támogatott termékekkel. Nos, ha csak a munkabérköltségeket nézzük, a hazainál ötször-hatszor nagyobb francia, holland vagy német munkabérköltség valóban nagyarányú támogatásra szorul, hogy versenytársunk lehessen. További előnyünk az olcsó földárból adódó alacsony földjáradék. Az Egyesült Államokban a földárak 5%-a, Hollandiában és Belgiumban a földár 2,5%-ka, Nyugat-Európa többi országában a földár 1,5-2%-a a bérleti díj. A nálunk 15- 20-szor nagyobb nyugat-európai földárak 15-ször, 20-szor nagyobb földjáradékigényét ott költségvetési támogatásból kell, hogy fedezzék a termelők versenyképességének fenntartása érdekében. Míg egyik oldalról indokolatlan lenne követelni a hazai alacsony munkabérek és alacsony földjáradék ismeretében a nyugat-európai léptékű mezőgazdasági ártámogatásokat, más oldalról addig lehetünk nyugodtak termékeink versenyképességét illetően, ameddig külföldi kereslet nem veri fel a hazai földárakat és a földjáradékot. Külön közgazdasági és politikai probléma lenne jelentősebb külföldi földtulajdonlás esetén a mezőgazdasági termékek ártámogatása, mivel a hazai lakosság adóiból fedeznék ily módon a külföld felé kifolyó földjáradékot. Visszajutnánk a 150-200 évvel ezelőtti magyar közgazdasági problémához, amikor is az ipari fejlődés jelentős gátja az volt, hogy a magyar mágnások és nagybirtokosok Bécsben és Párizsban költötték el a hazai föld többlettermékét, és nem magyar árukat vásároltak jövedelmükből. A külföldi földtulajdonlást szorgalmazók tehát nem valamiféle magyar újnacionalizmussal kerülnek szembe, hanem Széchenyinek és Kossuthnak ebben a kérdésben közös nevezőn álló és logikusan átgondolt közgazdasági nézeteivel. Persze tudjuk azt is, hogy akkor is, abban a korban is milyen kemény ellenállásba ütköztek ezek a nézetek a gyarmati függést szorgalmazó aulikus közgazdászok ellenében. Az általános vitában eddig többször elhangzott az az állítás, miszerint a tulajdonszerzési korlátozások csökkentik az ágazatba bejutó tőkét és a korszerű technika alkalmazását, elhúzódik a tőkebeáramlás és a növekedés esélyétől fosztjuk meg magunkat. Nos, ezek az állítások tévesek, mivel maga a földvásárlás, a föld tulajdonjogának a puszta átruházása önmagában nem növeli az ország működőtőkeállományát. Nem véletlenül kötik több országban a földvásárlást annak igazolásához, hogy a vásárló a föld megműveléséhez elegendő tőkével rendelkezik, nem véletlenül különbözteti meg a privatizációval foglalkozó szakirodalom a tulajdonjog megvásárlásának pénzigényét és a plusz munkaerőt foglalkoztató, fejlettebb technikát alkalmazó beruházásokat mint tőkebefektetéseket. Az üzletcentrikus tőkebefektetés számára teljesen közömbös a tulajdonjog. Az ilyen befektetőket szinte csak a bérleti lehetőség érdekli, és semmiképpen nem a likvid pénzük ingatlanokba történő befagyasztása. A komolyan vehető működő tőke befogadása érdekében tehát nem a tulajdonszerzés lehetőségét kell tágítani, hanem a bérleti lehetőségeket. A bérleti lehetőségek előtt korábban tornyosuló ideológiai akadály az elmúlt két évben eldőlt, úgy tűnik, hogy kemény politikai ellenállás dacára a mezőgazdaságban, ha nem is általánossá, de megszokottá válik a földtulajdon és a földhasználat elkülönülése. Néhány adattal érzékeltetni kívánom, hogy ez a változás nem viszi extrém irányba az országot. A Németországi Szövetségi Köztársaságban a termőföldek egyharmad részét, Franciaországban a felét, Belgiumban és Finnországban a háromnegyed részét bérlők művelik meg. Szinte valamennyi országban törvény szabályozza a bérleti díjakat és a bérleti időt is. Franciaországban a talajerő-utánpótlás biztosítása érdekében feltűnően hosszú a minimális bérleti idő, 9 év, míg a maximum 18 év. (18.40) Dániában 8 és 30 év közötti időszakra, Hollandiában 6 és 12 év közötti időszakra lehet földet bérelni. A törvénytervezetben javasolt 30 éves maximum tehát Európa országai között a legmagasabb maximumok közé tartozik, míg feltűnő, hogy a minimális bérleti idő nem lenne szabályozva. Megelőzendő a termőföld kiuzsorálását, célszerű lenne legalább 3-4 éves bérleti minimumidő előírása. A bérelt földterületet az országok többségében nem maximálják. Gazdasági indoka nincs a törvénytervezetben javasolt 500 ha-os felső határnak, hiszen ennél lényegesen nagyobb terület kellene egy korszerű mezőgazdasági nagyüzem - hangsúlyozom; nem családi farmgazdaság, hanem egy nagyüzem - gazdaságos működtetéséhez. Nem tűnik szerencsésnek a külföldi bérlők ugyanilyen mértékű limitje sem, hiszen ez a maximált terület nyilván nem elegendő a legkorszerűbb technika itteni kihasználására. Tudvalevő persze, hogy egy személy akár tíz gazdasági társaságot is alapíthat, így könnyen kijátszható ez a szabály, éppen ezért értelmetlennek tűnik. Alacsonynak ítélhető a gazdasági társaságokra és a szövetkezetekre megszabott 2500 ha-os felső határ is. A bizottsági vitákban az érdekvédő egyesületek, önkormányzatok részéről gyakran elhangzott az az aggodalom, hogy ennél nagyobb bérleti lehetőség föld-monopolhelyzetet teremthet egy-egy településen, és viszontbérleteket kényszeríthet ki. Megoldás lenne az a megfogalmazás is, hogy egy 4000 hektáros felső limitet iktatunk törvénybe, amely maximumon belül egy-egy település határában legfeljebb 2500 ha bérelhető, vagy ez esetben is második, harmadik gazdasági társaság alapítására kényszerítjük a vállalkozókat a jogszabály kijátszása érdekében. A nagyon alacsony felső limit nemcsak méreteinél fogva gátolja a bérelt földeken gazdálkodók eszközeinek a kihasználását, hanem távlati gondolkodásukat is akadályozza, a gazdálkodói biztonságot is gyengíti. A bérlemények lejárati határideje ugyanis külkönböző, azaz 3-4 évre jó esetben is a bérelt földek felére, kétharmadára alapozva lehet csak tervezni. Több ország gyakorlatában törvény írja elő a bérleti díj minimumát is. Elsősorban az adóhatóságok szorgalmazzák ezt az alsó limitet, mert ily módon kívánják elejét venni az úgynevezett feketeszerződéseknek, amikor is csak egy nagyon alacsony összeg kerül be a bérbeadó adóalapjába - ezzel egyidejűleg néhány tonna terményt vagy néhány mázsa húst kap a bérlőtől, számlák nélkül. Ezekben az országokban sok kritika éri a minimális bérleti díj megkövetelését. Azt feltételezik ugyanis, hogy ez az államilag garantált költségtényező megnöveli az élelmiszerek termelői árszínvonalát. Itthon is gyakran olvasható, hogy a földtulajdon és a földhasználat szétválása nyomán általánossá váló földjáradék árfelhajtó hatású. Nos, ezt a véleményt már a múlt században cáfolta a földjáradék-elméletek máig legtekintélyesebb szakértője, az angol George, és tételét megerősítette Samuelson, Nobel-díjas közgazdász is. Statikus vizsgálati módszerrel valóban úgy tűnik, hogy ha nem lenne mezőgazdasági járadék, akkor a termékek ára ezzel a költségtényezővel alacsonyabb lenne. A vállalkozások magatartásának dinamikus módszerekkel történő vizsgálata viszont azt igazolja, hogy a bérlők általában arra kényszerülnek, hogy a bérleti díjat mindenképpen kitermeljék a bérleményből, azaz olyan körülmények között is vetnek és betakarítanak - és ezáltal növelik a mezőgazdasági termékek kínálatát, azaz megfékezik az árnövekedést -, amikor a tulajdonosok a bizonytalan piaci kilátások miatt inkább parlagon hagyják a földjeiket. A bérleti díj azáltal, hogy termelésnövelő kényszert fejt ki, az országok többségében a mezőgazdasági árszint stabilizálása vagy csökkenése irányában hat, és nincs olyan árnövelő hatása, ahogyan ezt ma szakmán kívül állók még sokan feltételezik. Meg kell jegyeznem, hogy földadó révén az állam is kikényszeríthet bizonyos termelési többletet, különösen akkor, ha aggasztó a parlagoltatott, ugaroltatott földek aránya. Nálunk ez ma még nem magas: hozzávetőleg a termőterület 4-5%-a parlagföld, míg az Európai Unió országaiban ez az arány ma 15%, és távlatilag növekvő. A földadó jelenlegi szüneteltetése tehát nem valószínű, hogy megnöveli a parlagoltatást, de megnövelheti a gyenge minőségű földeken gazdálkodók hátrányát. Eddig ugyanis a földadót csak az átlagosnál jobb földek után kellett fizetni. Hozamstatisztikákból ismert, hogy 100 forint termelési költség árán a jobb földeken paradicsomból háromszor annyit, zöldborsóból kétszer annyit, kukoricából másfélszer annyit, burgonyából és cukorrépából egyharmaddal többet lehet betakarítani, mint a gyengébb minőségű földekről. A kedvezőtlen adottságú földeken gazdálkodók hátrányának a megnövekedése a különbözeti járadékot mérséklő földadó megszűnése révén gyorsíthatja az elvándorlást ezekről a vidékekről, tartósíthatja az elmaradottságot. A törvénytervezetben a földvédelmi járulékra kötelezettek körének nagymértékű csökkentése aggodalomra ad okot: 1946 és 1990 között több mint 1 millió ha-ral csökkent Magyarországon a mezőgazdasági művelés alá vont terület. Az 50-es évek padlásseprései, a 60-as évek elejének erőszakos kollektivizálása során mintegy 350-400000 volt gazda ajánlotta fel a földjét, vagy városokba költözve hagyta gazdátlanul. Az aggasztó folyamat láttán az 1961. évi VI. törvény intézkedett a földvédelemről, nehogy az elhagyott földekre szövetkezetek vagy tanácsi vállalatok települjenek mint olcsón szerzett ingatlanra, és ily módon a föld végleg kikerüljön a mezőgazdasági művelés alól. Az ezt követő három évtizedben már részletesen be kellett számolni a földhivataloknak mind a művelési ág megváltoztatásáról, mind a termőterületből történő végleges kivonásról. A rendelkezésre álló statisztikák szerint ebben az időszakban mintegy negyedmillió hektárral csökkent az ország mezőgazdasági földterülete. A közhiedelemmel ellentétben nem az iparosítás és a bányászat - például a nyíltszíni fejtések elterjedése - csökkentette leginkább a termőföldterületet, hanem a vízügyi létesítmények, víztározók létrehozása. A csökkenés négytizedét ezek a beruházások okozták. A termőföldcsökkenés egytizedét utak, vasutak területigénye okozta, kéttizedét az ipar és bányászat telekigénye, háromtizedét a településfejlesztés helyigénye, honvédelmi létesítmények, illetve a mezőgazdasági nagyüzemek majorságainak a kiépülése. A veszteséggel ellentétben csak minimális mértékű volt a megművelt terület növekedése, részben például a halastavak területének termőterületté nyilvánítása révén - ez 1955-ben 15000 ha-ral növelte a termőterületet - részben a felszíni bányák meddőinek nagyon magas költségek árán történt rekultivációja révén, részben az elhagyott tanyahelyek betáblásítása révén. A gazdátlanság és a hanyag nyilvántartás vezetett az ingatlan- nyilvántartásról szóló 1972. évi 31. törvényerejű rendelet kihirdetésére. A jogszabályt előidéző kaotikus állapotokra jellemző, hogy azokban az években mintegy 300 hektár szántóként nyilvántartott területről derült ki, hogy már régen beépített vagy az akkor divatos cellulóznyárral erdősített terület. Az 1977. évi 2. mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszteri rendelet 400 m2- ben maximálta az épületek körüli belterületen a földadó alá nem eső területet. Ez mintegy 31000 ha belterületi föld gazdájának adott alkalmat arra, hogy kertjüket, szőlőjüket átminősítsék földadó alá nem eső területté. A kárpótlás és a privatizáció folyamatában ma is gyakran okoz bonyodalmat, hogy új lakótelepek helyét még termelőszövetkezeti tulajdonként vagy szántóföldként tartják nyilván a tulajdoni lapok. A termőföldcsökkenés folyamatában csekély vigasz, hogy a termőföldkivonás kétharmada az átlagosnál rosszabb termőadottságú földet érintett, és csak egyharmad részt képviseltek a jó földek. Minden laza ügyintézés, hanyag földnyilvántartás ellenére a 80-as években nagyon komolyan szankcionálták a termőföldkivonást. Csak kivételes esetben adtak engedményeket, például amikor a Kis-Balaton területét a környező termőföldek rovására bővítették, akkor mintegy 100 millió forinttal mérsékelték a befizetendő földvédelmi járulék összegét. Már akkor az volt a földvédelemmel foglalkozó szakemberek véleménye, hogy a kieső termőföld mással nem pótolható, és ha lemondunk egy ilyen, minden évben folytonosan megújulásra képes természeti erőforrásról, akkor bármilyen nemes célra is termőföldet vesznek igénybe, fizessenek ezért az erőforrás- áldozatért. Például az évtized első felében az útépítésre igénybe vett 117 hektár földterületért 24 millió forintot, a Mátrai Szénbányák 55 ha-nyi termőföldkivonásáért 20 millió forintot, a káposztásmegyeri, Kaszás-dűlői vagy Pók utcai lakótelepek 393 ha-os földterületéért 82 millió forintot kellett befizetni a Földvédelmi Alapba. (18.50) A mostani törvénytervezet jelentős engedményeket tesz. Megszűnne az eddig legtöbb földterületet igénylő víztározók, csatornák járulékkötelezettsége, az utak és belterületi lakótelkek, a mezőgazdasági célú épületek földterületigénye után fizetendő járulékfizetési kötelezettség. Ha csak arra gondolunk, hogy a bős-nagymarosi kaland 3000 ha termőföldet, a kiskörei tározó 15000 ha termőföldet, vagy csupán a marcali víztározó 500 ha termőföldet vont ki a földalapból, érzékelhetjük, hogy milyen hatalmas engedményeket tartalmaz a jelenlegi törvénytervezet. A földvédelmi járulék fizetésére kötelezettek köre gyakorlatilag a mai kör egynegyedére, egyötödére zsugorodna. Kívánatos lenne a korábbi szigorúság fenntartása ezen a területen. Különösen aggasztó, hogy egy egyszerű hatósági engedély révén a külterületi zártkerteket belterületté lehetne nyilvánítani, majd ugyanezen területeket mint lakóterületet járulékmentesen földadó alá nem eső területté lehet nyilvánítani. Az elkövetkezendő néhány évben mesés módon meggazdagodhatnak azok, akik személyükben egyszerre esendőek, és egyben befolyásolni tudják a belterületté történő nyilvánítást. Bölcsebb tehát a korábbi földvédelmi törvény, egyértelműen megkövetelve minden esetben - termőföldmegszűnés esetén - a földvédelmi járulék földvédelmi alapba történő befizetését. Tisztelt képviselőtársaim! Köszönöm, hogy meghallgatták a földtulajdon és földbérlet minimum- és maximumértékeire, a bérleti díjakra és a földvédelemre vonatkozó száraz statisztikai adatokat. (Taps.)