Szentágothai János (MDF)
SZENTÁGOTHAI JÁNOS előterjesztő: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Mélyen tisztelt Képviselőtársaim! Az önálló képviselői indítványomhoz benyújtott módosító indítványokat a leghatározottabban ellenzem. Először: mertù (Taps az ellenzék soraiban.) ùösszemosnak két teljesen különálló eseménysorozatot. Egyik oldalról Magyarország náci megszállását, melynek következtében az elvesztette szuverenitását, és a társadalmunkban már azelőtt is működő, bár a hivatalban lévő kormány által addig úgy-ahogy féken tartott gonosz erőke t szabadjára engedte. (16.50) E gonosz erők, sajnos, 1944 tavaszától kezdve az augusztusi hazai eseményekig az illegitim fél Quisling-kormány és a végrehajtó belügyi szervek közreműködtek a magyar néptől idegen és azt megalázó gaztettek lebonyolításában, mint amilyen volt az egész vidéki magyar zsidóság deportálása. Átmeneti, a németek számára radikálisan romlott hadihelyzetben ugyan némi lehetőség volt rá, hogy a kormányzó megpróbálja visszaragadni a kezdeményezést egy fegyverszünet megkötése céljából, de e gonosz erőknek 1944. október 15-én - sajnos, a magyar tisztikar nem jelentéktelen részének legfelsőbb haduruknak tett esküje megszegésével - sikerült uralomra segíteni, persze belső árulók és náci megbízóik segítségével egy infernális Quisling-bandát, melynek tettei aljasságban messze túltettek a névadó norvég elők ép cselekményein. Javaslatom ezért irányul az esemény ötvenéves évfordulóján a károsultak és kevés hátramaradottaik iránt a szégyenkezés és megkövetés céljából rendezett emléknapoknak a Parlament által leendő szentesítésére. Ettől független történelmi események sorozata indult meg Magyarországnak a Szovjetunió csapatai által történt elözönlésével - mint ahogy ez az előző hozzászólásokban bőségesen és végeredményben helyesen elhangzott. Ezek időbelileg összecsúsztak ugyan a március 19-én megindult eseménysorozattal, bár emlékeztetek arra, hogy március 19-én egyetlen szovjet katona - mármint egy-két vagy nem tudom, hány, tíz kém kivételével - nem volt Magyarországon. Hiszen Magyarország katonai elfoglalása 1944 augusztusától 45 á prilisáig tartott, mely háromnegyed év alatt - illetőleg ez majdnem teljes év - a szörnyű események az ország két részében párhuzamosan zajlottak. De semmiféle okoskodás és az ártatlan áldozatok iránt semminemű együttérzés nem késztethet bennünket a kétféle esemény összecsúsztatására. Az egyiket szégyelljük, és inaktivitásunkért, illetve közreműködésünkért megkövetjük az áldozatokat, a másikért viszont szégyelljék magukat mások. Az 1944 őszétől az ország keleti részében kezdődő, majd 45 áprilisáig elhúzódó események még menthetők azzal, hogy elvégre háború volt, és 1944. március 19-e miatt nem sikerült a legitim magyar kormánynak az ország és a magyar nép érdekében intézkednie. Ami 1945. április után és főleg ami az 1947- ben Párizsban megkötött béke után bekövetkezett - annak következtében, hogy a harcba belefáradt nyugati győző hatalmak, elsősorban az Egyesült Államok bennünket Jaltában eladtak -, azért már nem mi, hanem a nyugati győzők kell vállalják a felelősséget. A megkövetést tehát mi - jogosan - az ő oldalukról várjuk. Itt már elhangzott a napokban a moszkvai pátriárka részéről bizonyos megkövetés. Ezt a megkövetést a Nyugat oldaláról még mindig várjuk. Ők talán még nem realizálták, de a történelem idővel úgyis rá fogja ébreszteni őket arra, hogy a győztesre háramló természetes kötelességnek az elmulasztásáért máris igen drága árat fizettek a koreai és a vietnami háborúval - ha sok mást nem is számítunk -, amelyeknek nemcsak költségei, de emberáldozata is meghaladta a második világháború során elszenvedett amerikai áldoza tokat. Másodszor. Egyébként eredeti előterjesztésem 2. �-ában egyértelműen megfogalmaztam más áldozatcsoportok részéről a nekik megfelelő napokon való megemlékezés gondolatát. Tehát visszautasítok minden olyan inszinuációt, hogy kevésbé lenne szívügyem az ő tragédiájuk. Én kérem egy krumplivirággal Titeltől elmentem Bad Kissingenig, ahol végül fogságba kerültem, és utána is mint katonaorvos, szintén ezzel a magas ranggal, rengeteg - köztük sok cigány - honvédet, sérültet ápoltam, és próbáltam nekik segíteni, mert angolul beszélve mégiscsak egy csomó dolgot el tudtam intézni. S őket visszahoztam egy kórházvonattal 1946 februárjában, ami azért valamivel mégis előnyösebb, mint ha a másik oldalra vitték volna el őket, a Szovjetunióba. Engedjék meg, hogy emlékeztessek arra, hogy az eredeti előterjesztésem utolsó fél mondata így szól: március 19-én, illetve ettől kezdődően emlékezzenek meg a tragédiasorozat különböző áldozatcsoportjairól, az általuk megfelelőnek ítélt emléknapokon. Javaslom, hogy a cigányoknak szervezzünk külön emléknapot 1944 júliusa kapcsán, az úgynevezett koszorús ügyben, amit - úgy tudom - nem kell szégyellnünk; és október 15-én is volt egy csomó áldozat. Azért én egyet s mást ebből személyesen is átéltem. Végül meg kell említenem, hogy elsőként a legegzisztenciálisabban érintett magyar zsidó hitfelekezet, bizonyos naptári tradícióra hivatkozva, április 17-ét kívánja a központba állítani. Ez talán azért is jó, mert emlékeztet arra, amiről sokan azért inkább elfeledkeznek, hogy a zsidó honfitársaink elleni súlyosan diszkriminációs intézkedések nem 1944. március 19-én, a német megszállással, hanem már előbb is kezdődtek. Ne kívánják, hogy itt végigsoroljam: Kamenyec-Podolszk, Újvidék és így tovább, még néhány munkaszolgálat, még néhány apró esemény, amely még, sajnos, az úgynevezett legitim kormány ideje alatt történt. Nagyon kérem, hogy a Parlament mutasson annyi kritikát és történelmi tudatot, hogy ne csúsztasson össze, ne kavarjon össze, disztingváljon olyan események között, amelyekért ha nem is elsőrendűen mi viseljük a felelősséget, de mégis szégyenteljesen részt vettünk benne. Nagyon sokan, akik itt a Parlamentben vannak, ezt nem élték át. Sajnos én a 81 éves korommal nem tudom magam - ezt sokszor elmondtam - egészen felmenteni, hogy nem tettük föl a sárga csillagot, mint tették azt Dániában, a királlyal az élen, é s nem feküdtünk le a deportálóvonatok elé. Kérem, három kisgyermekem volt abban az időben, az vesse rám az első követù Ezt a két dolgot természetesen - mint ahogy Mészáros képviselőtársunk részéről elhangzott - én is fontosnak vélem, és nagyon kérem, hogy a másik típusú áldozatokkal szemben - amelyekért egyrészt a szovjet hadsereg a felelős, de a nagyobb felelősség a Nyugaté - a megkövetés valamiféle emléknap formájában a megfelelő 50 éves időpontban megtörténjék. Köszönöm szépen. (Taps.)