Fekete Gyula (MDF)
DR. FEKETE GYULA (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Kétéves vitatkozás, alkudozás eredményeként a Magyar Tudományos Akadémiáról szóló törvényjavaslat eljutott a részletes vita szakaszába. Néhány héttel a jelenlegi Országgyűlés gyakorlati munkájának befejezése előtt óriási felelősség nehezedik ránk, képviselőkre ezzel a törvénnyel kapcsolatban: vagy továbbra is ragaszkodunk bizonyos reformlépésekhez a tudományos élet területén, és akkor lehet, hogy nem születik meg ez a törvény, és továbbra is fennmarad a jelenleg hatályban lévő, bár részleteiben többször módosított 1979. évi, a Magyar Tudományos Akadémiáról szóló törvényerejű rendelet; vagy még a mandátumunk lejárta előtt elfogadjuk azokat a bizottsági módosító indítványokat, amelyeket a 15515-ös számú együttes jelentés tartalmaz, és amely indítványokban a változtatni akarás óhaja háttérbe szorult a jelenlegi struktúrát kissé megújult formában megőrizni kívánó szándékokkal szemben. A tudományos élet teljes megújulását kívánók nyilván erős kritikával illetik majd az új akadémiai törvényt megszavazó képviselőket, de kérem, gondoljanak arra, ha a fél lépést nem tesszük meg a változások irányába, akkor minden marad a régiben, politikai felelősségü nk része lesz ezen a területen a mozdulatlanság. A túlzott kompromisszumkészség elemzését hadd kezdjem a pénzügyi finanszírozási elképzelések elmaradásával. A kulturális bizottság által javasolt új, 6. � leszögezi, hogy az Akadémia a központi költségvetésben önálló fejezet, amelyen belül az akadémiai intézetek költségvetése tudományterületként önálló címeket alkot. Ezek előirányzatai az Országgyűlés jóváhagyása nélkül év közben nem csoportosíthatók át. Ez a paragrafus azt fejezi ki, hogy minden más fejezetgazdával szemben - akik fejezetükön belül szabadon átcsoportosíthatják a költségvetési forrásokat - a Magyar Tudományos Akadémia fejezetgazdáját nem illeti meg ez a jog. Nos, ez az államháztartási törvényhez viszonyított jogkurtítás nyilván azért került be a törvénybe, mert a törvényalkotók maguk is érzik, hogy nem kellően hasznosulnak a tudományos élet fejlesztésére szánt összegek; félnek attól, hogy a fejezetgazda, aki maga is akadémikus, reprezentánsa valamelyik tudományágnak, nem arányosan osztaná el az akadémiai kutatóhelyek között a költségvetési tám ogatás összegét. Más országok gyakorlata is példát szolgáltat arra, hogy a törvényhozók részletekbe menően beleszólnak a tudományfejlesztés finanszírozásába. A törvényhozói beleszólásra érdekes példát szolgáltatott az amerikai kongresszus 1992. évi költségvetési vitája. Az orvosi kutatásokra kért 9,7 milliárdos támogatást a képviselők megnövelték még további 236 millió dolárral. Jobban tudták volna a kongresszusi tagok, hogy még több pénzt kell szánni orvosi kutatásokra, mint maguk a pénzt kérő tudósok? Nos, a megoldás abba n rejlik, hogy az Egyesült Államokban egyedileg vagy kollektíven vállalt feladatokat, kutatásokat finanszíroz a költségvetés, és nem kutatóintézeteket. Ott a pályázatokat elbíráló szakmai bizottságok 15-25 fős csoportjai egy-egy tudományágon belül, részterületenként igen aprólékosan mérlegelnek - például az élet tudományágon belül úgy, hogy endokrinológia, immunológia, hematológia stb. -, ott tehát a 236 millió dolláros többletfölajánlás konkrétan megnevezhető kutatások százait juttatta költségvetési támoga tásokhoz. Nálunk viszont nincsenek és nem is lennének megnevezhető kedvezményezettjei egy-egy juttatásnövelő intézkedésnek. A törvényjavaslat tehát átvesz egy nyugati típusú, a törvényhozók nagyobb beleszólását biztosító finanszírozási lehetőséget anélkül, hogy átvenné ennek a finanszírozásnak a lényegét: az intézményfinanszírozás helyett a feladatfinanszírozást. A törvényjavaslat mentségéül szolgáljon, hogy az ilyen típusú költségvetési támogatást megítélő országokban a nullbázisú költségvetés és a feladatfinanszírozás általános és megszokott. Nálunk erre még várni kell egy ilyen szellemiséget tükröző államháztartási reform megvalósulásáig. Mind az eredeti törvényszövegben, mind kulturális bizottság módosító indítványában szerepel az a javaslat, hogy az Akadémia gazdálkodását az Állami Számvevőszék ellenőrizze. Ennek a javaslatnak azért is fontos a hangsúlyozása, mert az Akadémia költségvetésen kívüli forrásokkal is rendelkezik, és nem lenne célszerű, ha ennek az összegnek a felhasználását az Állami Számvevőszék nem vizsgálná, hiszen alkalmasint ezek Akadémián belüli eloszlása befolyásolhatja a költségvetési támogatások struktúráját. Gondoljun k csak a Rádió és a Televízió működésének számvevőszéki vizsgálatára, amikor is sokan megkérdőjelezték a komoly visszásságokat feltáró pénzügyi ellenőrzés jogosságát, mondván, hogy a költségvetésen kívüli szférából származó bevételek elköltésének mikéntjét nincs joga az Állami Számvevőszéknek kritizálni. Nos, ennek a szabályozatlan helyzetnek a kialakulását előzi meg a 8. � (4) bekezdése. Az elmúlt években mintegy harmadával csökkent a kutatással és fejlesztéssel foglalkozó létszám. Míg a 80-as években a bruttó hazai termék 2-2,5%-át fordították kutatásokra, a múlt évben már csak 1%-át. A finanszírozási alapelvek tisztázatlansága, a kutatott témák ismeretlensége miatt érthető, hogy nem növekedtek úgy a tudományos kutatásokra szánt összegek, mint ahogyan az árak növekedtek. Míg a tudománypolitikával foglalkozók egyik része abban látja a kiutat, hogy a kutatói létszámot az ország teherbíró kép ességéhez mérsékelné - gondolok itt azokra az adatokra, miszerint Magyarországon 10000 lakosra még ma is másfélszer, kétszer annyi kutatói, fejlesztői szakember jut, mint Olaszországban, Ausztráliában vagy Franciaországban -, addig a tudománypolitikusok másik része követeli, hogy a tudománypolitika finanszírozása automatikus legyen, és ne függjön, úgymond, politikai megfontolásoktól vagy a költségvetés nehézségeire történő hivatkozásoktól. Nos, a mai finanszírozási rend már semmiképpen nem folytatható, és v alószínű, hogy néhány éven belül az a kompromisszumos megoldás sem vihető tovább, amit a legnagyobb valószínűséggel a tisztelt Ház a közeljövőben majd elfogad. Sajátos gondot jelent, hogy míg a kutatásra, fejlesztésre fordított összegek reálértéke stagnált vagy csökkent, addig az akadémikusok száma a 80- as évek végén gyorsan növekedett. Míg a 80-as évek elején 200-205 rendes és levelező tagja volt az Akadémiának, és 1989-ig a létszám fokozatosan 227-re emelkedett, 1990-ben 278-ra megugrott, több mint 50 fővel nőtt. Figyelembe véve a haláleseteket, egyetlen évben annyi új tagot vettek föl, mint a ma javasolt 200 fős létszám egyharmada. A rendszerváltást közvetlenül megelőző időszakban kialakított tagsági és világnézeti struktúrát e törvénytervezet 9. �-ának (3) bekezdése - a kulturális bizottság módosító indítványa - hosszú időre befagyasztaná, hiszen leszámítva a mintegy 60 fő hetvenévesnél idősebb akadémikust, tagfelvételi lehetőségre még néhány évig nem vagy csak szórványosan kerülhet sor. Rendszerváltó időkben éppen az Akadémia személyi megújulásáról, lendületes lészámbővítéséről kellene gondoskodnunk, és csak két, két és fél évtizedd el ezutáni időre kellene halasztani az esetleg célszerű létszámmérséklést. Ezzel szemben mind a törvénytervezet, mind a kulturális bizottság a régi struktúra, a régi nómenklatúra bebetonozását javasolja, és a létszámbővítés, a létszámmegújulás, a szemléletváltás esélyét szinte lehetetlenné teszi. Óriási kompromisszumkészséget tanúsítva talán még el lehetne fogadni ezt a leblokkoló, befagyasztó helyzetet, de azt semmiképpen nem, hogy az Akadémia a kulturális bizottság által javasolt 3. � (2) bekezdésének f) pontja szerint továbbra is fenntartaná tudományos minősítő szerepét, és a Magyar Tudományos Akadémia doktora címet adományozhatná. Mégis, milyen objektív adatokra alapozom aggodalmaimat? Sorolhatnék példákat a két világháború közötti időkből, amikor is egy már kialakult tudományos elit kizárt tudósokat az akadémikussá válás lehetőségéből, nem ismerte el munkásságukat. Például Fekete Nagy Antal vagy Bártfai Szabó László levéltárosok és ma is elismert történészek tagfelvételét elutasították; Neumann János matematikusnak, a számítógépek atyjának a tagfelvételét hiába ajánlotta 1934-ben a már akkor híres Wiegner Jenő vagy a traszformátor e gyik feltalálója, Bláthy Ottó; Sík Sándor piarista költő és irodalomtörténész tagfelvételi kéremét 1937-ben elutasította az Akadémia; és a híres bibliográfus, Gulyás Pál tizenegy évig próbálkozott, és csupán a negyedik próbálkozása járt sikerrel. A példával illusztrálni kívántam, hogy nagyon zárt közösség az úgynevezett tudományos elit. Zárt volt a világháború előtt is, és zárt ma is. Nagyon jó példákat szolgált erre a tudományos cikkeket író akadémikusok, kandidátusok hivatkozásainak, úgynevezett citátumainak statisztikai elemzése. A 70-es, 80-as években a szakcikkek íróinak több mint egynegyede nem hivatkozott élő magyar kutató eredményeire; további egyötödük pedig a forrásmunkák között gyakran idézte saját maga korábbi kutatásait - azaz az önhivatkozások aránya más országokhoz viszonyítva nagyon magas Magyarországon. (12.20) A 60-as, 70-es években az elhunyt külföldi szerzőkre vonatkozó hivatkozások egyharmada Marxra, Engelsre vagy Leninre vonatkozott, ugyanakkor igen sok Nobel-díjas tudós munkásságából öt-hat év alatt egyetlenegyszer nem idéztek hazai tudósok és akadémikusok. Nos, nagyon történelmietlen lenne kifogásolni a marxizmus klasszikusainak az akkori korban elkerülhetetlen, kötelességszerű citálását, de azért a magas hivatkozási arányuk figyelemre méltó és máig is ható tanulságokkal kellene, hogy szolgáljon. Például az is egy tanulság lehetne, hogy nem várható el a reális tudományos minősítés, a pályatársak fáradozásainak, kutatásainak a reális mérlegelése attól a nagyon zárt közösségtől, amelyik a saját tanulmányaiban szereplő hivatkozások tükrében ritkán idézi élő tudó stársai munkáját, túlságosan sokat hivatkozik önmagára, és gyakran nem ismeri a Nobel-díjat kapott vagy az erre esélyes külföldi kutatók munkásságát. Míg a 70-es években a chicagói Journal of Political Economy bizonyos szerzők idézettségének terjedéséből előre jelezte a közgazdasági Nobel-díj várományosát, valahogy úgy, ahogyan a szeizmológusok bizonyos előrezgésekből nagyobb földrengésekre következtethetnek, náluk nagyon fals eredményre vezetne egy ilyen vizsgálat. Nálunk az önidézők köréből kilépők citátumai elsősorban a hozzájuk eszmeileg közelállók vagy munkahelyi felettesek munkáira vonatkoznak, és a kortárs magyar szerzők műveire vonatkozó hivatkoz ások csupán egytizede kritikai élű, azaz vitatkozó szellemű és más véleményeket, más szellemiségeket is idézésre méltató. Bizonyára több képviselőtársam kapott olyan jellegű felkérést vagy felszólítást kutatóktól és tudósoktól, hogy ne járuljanak hozzá az Akadémia tudományos minősítő szerepének egy más elnevezés alatt történő továbbéléséhez. Minden tekintetben egyetértek ezekkel az aggodalmakkal. De nincs értelme csatlakozó módosító indítványok benyújtásának, annyira kialakult már ebben a kérdésben egy többpárti konszenzus. A tudományos minősítés fenntartásának kérdésében fennáll még a nemmel történő szavazás lehetősége a hatá rozathozatal napján. Mind a kulturális, mind az alkotmányügyi bizottság az Akadémia közgyűlését előkészítő bizottságban a három tudományterület arányos képviseletét látja szükségesnek és ezt fogalmazza meg a 31. �-ban. Mi az, hogy arányos képviselet? Ezt bővebben ki kellene fejteni. Például egyharmad-egyharmad- egyharmad arány? Ez nem lenne helyes, mivel a kutatók közel egynegyede társadalomtudományi területen, valamivel több mint egyötöde élettudományi területen tevékenykedik, és több mint fele a matematika és a természettudomá nyok területén. A bizottságokban dolgoznák ki és a közgyűlésen döntenék el a tudománypolitika irányelveiről és az Akadémia javasolt költségvetéséről szóló irányelveket. Nincs azonban szabályozva az a kérdés, hogy a közgyűlés javaslatait milyen vonatkozásban bírálhatja felül a Pénzügyminisztérium. Ha a minisztérium soknak érzi az Akadémia költségvetési támogatás iránti igényét, akkor arányosan csökkentheti az igényeket tudományterületenként vagy egyes kutatóintézetek állami támogatás iránti igényét radikálisan mérsékelheti, míg más intézeteknél ezt nem teszi meg. Ha a pénzügyminiszter nyújtja be az általa helyesnek vélt költségvetést, akkor a képviselők hogyan szerezhetnek tudomást az akadémiai közgyűlés eredeti ajánlásairól? Mindezeknek a várható gondoknak az orvoslásáról - amelyeket most itt felsoroltam - a módosító indítványok nem intézkednek és csupán az időhiány, mandátumunk lejártának közelsége kényszeríthet minket arra, hogy a jelzett és felsorolt hiányosságok és a korábbi struktúra megőrzését szolgáló óriási kompromisszumok ellenére is elfogadjuk a törvényjavaslatot. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)