Békesi László (MSZP)

1994. július 13.

DR. BÉKESI LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Ház! A vezérszónokok hozzászólásai két, markánsan eltérő értékelést vázoltak föl a kormányprogram gazdaságpolitikai vonalvezetéséről. Szabó Iván arról beszélt, hogy ellentmondást lát a program és a választási ígéretek között, amennyiben a program nem igazolja vissza azokat a választói várakozásokat, amelyek ebben az országban uralkodnak. Kövér László azt mondta, hogy ez nem más, mint a nagyotmondás programja. El is intézhetném ezt a két kritikát annyival, hogy egymást mereven kioltó, ellentétes állításokról van szó, ezért nem érdemel több figyelmet. A dolog azonban mégsem ilyen egyszerű. Szembe kell nézni azzal, hogy mire építkezik ez a program, mit tud vállalni, és ennek nyomán a program a végrehajtástól milyen eredményeket vár.A program tényleg nem a várakozásokra és nem az álmokra épít, hanem a realitásokból indul ki. Ezért tehát soha nem ambicionálta, hogy azokat a megalapozatlan várakozásokat, amelyek jó vagy rossz nyilatkozatok vagy egyszerűen csak az emberek jobbuló életviszonyainak várakozásából táplálkoznak, ki tudja elégíteni. Ha álmokat kergetne, igaza lenne Kövér Lászlónak - de nem ezt teszi! Nem hajszol rövid távú népszerűséget. Nem célszerű összehasonlítani két különböző műfajt, különböző időpontokban elhangzó nyilatkozatokat és egy programot. Vitatni a programot kell - a programot bírálni és abból kiindulni.Azt mondhatnám nagyon leegyszerűsítve - vállalva a tévedés veszélyét is -: azért nem tud ez a program rövid távon mindenkinek jobb életet ígérni, hogy hosszú távon mindenkinek jobb élete legyen ebben az országban. A gazdaság realitásai ugyanis ma és az elkövetkezendő egy-két esztendőben erre adnak lehetőséget. Mi is ennek a gazdaságpolitikai koncepciónak az alapja? Három fő célt jelöl ki, amely megkerülhetetlen ma Magyarországon, és valószínűleg a következő négy évben a gazdaságpolitika uralkodó bázisát fogja alkotni. Menedzselni kell azt a válságot, amely jelen van ebben az országban, a káros, romló folyamatokat lehetőleg vissza kell fordítani; mindezt úgy tenni, hogy a tartós gazdasági növekedés feltételei épüljenek, gyarapodjanak a gazdaságban, és legyen arra mód, hogy e két feladat együttes megoldásával modernizációs pályára állítsuk az országot. A végcél tehát - és ezt nem titkolja a program, világossá teszi több fejezetében, összefoglalójában és a gazdaságpolitikai fejezetében is - az, hogy létrejöjjenek egy tartós, nem inflációra, nem eladósodásra épülő gazdasági növekedés feltételei, ami csökkentheti a foglalkoztatási gondokat, csökkentheti a munkanélküliséget. Nem cél tehát, hanem két kemény korlát, amelynek ellentmondására Kövér László felhívja a figyelmet, ez a két kemény korlát pedig a végcél elérésének útján a külső és belső adósság és az infláció.S végül van egy feltétel is, amelyet akár közbülső célnak is lehet tekinteni: egy ilyen típusú és tartalmú program megvalósításához társadalmi béke kell, aminek az egyik, de nem kizárólagos eszköze az a tervezett gazdasági, szociális megállapodás, amelyet a kormány a szociális partnerekkel szeretne nem egyetlenegyszer, hanem sorozatosan, valamennyi fontos kérdés eldöntése előtt létrehozni. Igaza van Kövér Lászlónak, nem ismerünk minden eszközt, amely egy ilyen típusú program és modell megvalósításához nélkülözhetetlen. Jól ismerjük azokat az eszközöket, amelyek egy válság menedzseléséhez és egy természetesen működő piacban a gazdasági növekedés feltételeinek megteremtéséhez szükséges. De nem hallgattuk el - a program erről világosan beszél -, hogy a magyar helyzet nem egyszerűen a klasszikus megoldásokat kívánja. (13.50)Itt most többről van szó, és többre van szükség. Szeretnénk az ismert eszközöket a lehető legfinomabban kombinálni, hogy a leghatásosabb megoldások jöjjenek ki ebből. Szeretnénk fokozatosan hozzáigazítani a változó gazdasági feltételekhez ezeket az eszközöket. De még egyszer mondom: nincs a kezünkben és a zsebünkben a bölcsek köve. Igen, nekünk kell kikínlódni a ma még nem ismert instrumentumokat, hiszen ilyen modell még nem létezik a világban. Ezt a történelmi folyamatot sikerrel még senki nem menedzselte, ami most Közép-Kelet- Európában és itt, Magyarországon is folyik. Tanulnunk kell tehát magunktól, másoktól. Én őszintén remélem, hogy az a magatartás, amelyet záróképként Kövér László a Fidesz részéről megígért és felvázolt, lehetővé fogja tenni számunkra, hogy ezeknek a nem ismert eszközöknek a kidolgozásába a Fidesz szaktudására és bölcsességére is számítsunk. Ígérem, igénybe fogjuk venni, alkalmazni fogjuk.Felteszi Torgyán József a kérdést: miért a magyar nép fogyasztásának kell megint csökkennie, és miért a magyar népnek kell elviselnie a modernizáció, az átmenet és a válságkezelés terheit.Válaszolhatnék nagyon egyszerűen. Azért, tisztelt Torgyán József, mert az elmúlt négy évben 20 százalékos GDP-csökkenés mellett nyolcszázalékos volt a fogyasztáscsökkentés, és miközben elszegényedett az ország egy jelentős része, összességében tizenkét százalékkal fogyasztott többet az ország - és nőttek az adósságai -, mint amennyit megtermelt. Bizony, ez már önmagában véve is elég ok lenne arra, hogy sajnos a közeljövőben a fogyasztás ne növekedhessen úgy, ahogy mi szeretnénk. De a program nem fogyasztáscsökkentésről szól, tisztelt Ház. Talán még a nagyon keserű egyensúlyjavító programok megvalósítása is lehetővé teszi, hogy az összfogyasztás ne csökkenjen - benne a lakossági fogyasztás sem. Az állam túlköltekezésének kell csökkennie, és a jövőbeli fogyasztás növekedésének a mértékét kell hozzáigazítani a gazdaság beruházási, felhalmozási, megtakarítási szükségleteihez. És bizony ez a program arra épít, hogy a modernizáció és a válságkezelés érdekében a beruházásokat, a befektetéseket és a megtakarításokat preferálja, s ezekkel hangolja össze a lehetséges fogyasztás mértékét.Azt pedig, hogy tízmillió magyarnak kell mindezt a programot végrehajtania, következményeit viselnie, az bizony egész egyszerűen elengedhetetlen. Én ugyan szívesen reménykednék abban, hogyha ezeknek a terheknek egy részét Torgyán József közismerten kitűnő tajvani kapcsolatai enyhíthetnék, de bevallom, igazán nem reménykedhetem ebben. (Derültség. - Dr. Torgyán József: Azt is elügyeskednétek. - Újabb derültség.)A program időbeli ütemezése kétségkívül előtérbe helyezi a válságkezelést - ez igaz. De szeretném a Háznak felelősséggel kijelenteni: senki nem gondol egyoldalú és kizárólagos restrikcióra. Éppen az az alkalmazható eszköztár kombinálásának igazi művészete, hogy hogyan tudjuk megőrizni a növekedés egészséges elemeit, támogatni ezt a növekedést és a beruházásokat, ugyanakkor visszaszorítani az egyensúlyromlást. Tudjuk, hogy az a növekedés, amely exportnövekedéssel, a versenyszféra és az infrastruktúra beruházásainak növekedésével jár együtt, az jó. Ezt akarja a program támogatni.Az a növekedés azonban, amely kizárólag a belső fogyasztás, és ezen belül is az állam túlköltekezésével keresleti oldalról alátámasztott, az rossz, az rontja az egyensúlyt, növeli az inflációt, hosszú távon veszélyes.Ki kell térnem néhány olyan állításra, amelyek elhangzottak a vitában. Szabó Iván azt mondja, hogy '92 őszétől bizony-bizony javult a helyzet, és ha valamiben fordulat volt, akkor az a növekedés. Csakhogy másban is fordulat volt '92 őszétől, és ez vezetett a jelenlegi rendkívül rossz egyensúlyi pozícióhoz. '92 őszétől csökkent az export, méghozzá jelentős mértékben, és ez csak '94 első felében látszik enyhén megfordulni - nem igazán döntő még ez az exportnövekedés. '92 őszétől romlottak az egyensúlyi viszonyok, elszabadult a költségvetési deficit, fokozatosan növekedett a folyó fizetési mérleg hiánya. Sajnos bizony ez a folyamat azóta is tart, jelenleg is szembe kell vele nézni.Az antiinfláció ellentmondásai - amelyekről Szabó Iván beszélt - bizony jelen vannak, de pontosan tudnunk kell, hogy az igazán eredményes inflációellenes gazdaságpolitikának három feltétele van. Az első: csökkenteni az állam túlköltekezését, és ehhez egy olyan államháztartási reformra van szükség, amely sajnos elmaradt az elmúlt négy esztendőben.A másik: csökkenteni azokat a veszteségforrásokat, amelyek a veszteséggel működő gazdasági egységekben ma is jelen vannak Magyarországon.Végül a harmadik: megakadályozni, hogy olyan teljesítménnyel alá nem támasztott bérek áramoljanak ki a gazdaságban, amelyek csak a keresletet, az inflációt és az eladósodást növelik.Mi ezt a három alapvető célt helyezzük az antiinflációs gazdaságpolitika középpontjába. Hogy ennek időlegesen ellentmond három célkitűzés, vagy ha úgy tetszik három eszköz alkalmazása, az igaz. Ez pedig a költségvetés egyensúlyát javító adóbevételek növelése, az elkerülhetetlen nominális leértékelésekkel együtt járó árfolyampolitika és azok a bizonyos, e pillanatban még központi hatáskörben lévő, a költségeket nem fedező áraknak az emelése, amelyekről már az elmúlt kormány és parlament döntött, lásd vezetékes energiaárak ügye.Az a kérdés, hogy a két lépés közötti különbség milyen. Ha eredményes a koncepcionális lépés, akkor az inflációs nyomás csökken; hogyha nem, akkor az inflációs nyomás növekszik. Bizony a kormány elengedte az elmúlt félévben a jövedelmek egy részét.Hogy ma több mint százmilliárd forint teljesítménnyel megalapozatlan likviditási bőség van a gazdaságban, az három tényezőre vezethető vissza. Arra, hogy többszáz milliárd forintos állami adósság terhére végrehajtott mentőakciókkal, követelmények nélkül szanáltak bankokat és vállalatokat, amelyek bérnövelésre használták fel ezt a lehetőséget; hogy a költségvetés túlköltekezése a bérek növekedésében is megjelent; és hogy e kettő kombinációjából a költségvetés egyensúlyjavító akciói nem voltak igazán eredményesek. Ezért kell ma arról beszélnünk, hogy bizony ezt a többletlikviditást meg kell szüntetni a gazdaságban - ez egyszerűen elkerülhetetlen.Mi örülnénk a legjobban annak, ha igaz lenne, hogy a '94-es költségvetési törvény eredeti előirányzatai tarthatók. Sajnos nem így van. Csak néhány apró tételt említenék a tisztelt Háznak.Tizenhatmilliárd forinttal tartozik a költségvetés a társadalombiztosításnak, amiből az első félévben sajnos egy fillért sem teljesített. Nem kis mértékben ez az oka annak, hogy ma a nyugdíjemelések fedezete is hiányzik, és ezért vagyunk ilyen nehéz helyzetben.Huszonnyolc milliárd privatizációs bevétel az első félévben került elszámolásra a Matáv privatizációjaként. Nincs esélyünk arra, hogy a második félévben ezt meg tudjuk ismételni. Jó, ha ennek a felével lehet a második félévben bevételként számolni.Legalább húszmilliárd forintba kerül a költségvetésnek az a kamatemelés, amely a likviditási bőség miatt a jegybank részéről elkerülhetetlen volt. De attól a költségvetésnek ennek a fedezetét még meg kell teremteni.S bizony legalább húszmilliárd forint a lemaradás az első félévben az adósságszolgálati terhek időarányos teljesítésében. Ha ezt összeadjuk, tisztelt Ház, ez hetven-nyolcvanmilliárd forint, az eredetileg tervezett háromszázharminc milliárddal szemben. Igaz, hogy emellett lesznek inflációs bevételek, amelyek növelik a bevételeket, de ezek a bevételek, ha minden rosszul megy, nem fogják fedezni azokat a többletköltségeket, amelyeket a költségvetésnek állnia kell, mint például az örvendetesen javuló mezőgazdasági termelés felvásárlásához és exportjához szükséges többletek, a jelenlegi számítások szerint ez tizenöt-tizenhét milliárd -; mint azok az elkötelezettségek, amelyeket a tartalék terhére vállalt a kormány tizenhét milliárd összegben, de eddig még nem teljesített. Ezért tehát bizony, ha azt akarja a kormány, hogy kézben tartsa ezeket a folyamatokat, elkerülhetetlen a pótköltségvetés.Valamire külön szeretnék utalni. Rettenetesen nagy veszély az - még hogyha az ellenzéki oldalról hangzik is el -, hogy mindig felmerül az államadósság valamiféle különleges kezelésének lehetősége vagy igénye. Ismerjük a Kisgazdapárt álláspontját. Tudjuk, hogy nem ért egyet azzal, hogy Magyarország megtartsa a jó adósnak a pozícióját és teljesítse fizetési kötelezettségeit. Nagy a veszély, hogyha egy parlamentben hangzanak el ilyen nézetek. Tudnia kell az országnak, hogy Magyarország számára a legbiztosabb pozíció, ha következetesen teljesíti fizetési kötelezettségeit. Akkor tudja megőrizni jó hírét, akkor van arra esély, hogy megkapja azokat a friss forrásokat, amelyekre szükség van. Tőkét hitelből kell visszafizetni, tisztelt Ház, csak arra kell vigyázni, hogy az új hitelek kamata ne legyen nagyobb, mint a régieké.Arra kell törekedni, hogy a hitelek lejárata ne rövid, hanem közép- és hosszú lejáratú legyen. Arra kell törekedni, hogy ez a kamatstruktúra az ország számára kedvező legyen.(14.00)Örömmel mondhatom, hogy a jegybank ezt a feladatát az elmúlt években kitűnően látta el. Nincs okunk arra, hogy változtassunk ezen a gyakorlaton. Ezért nagyon határozottan szeretném leszögezni, csodákat ne várjon senki, nem lehet adósságelengedésre, kamatcsökkentésre, átütemezésre spekulálni, teljesíteni kell fizetési kötelezettségeinket.Végezetül szeretnék őszinte tisztelettel gratulálni Szabó Ivánnak, aki megalkotta az első számú Szabó-törvényt: az infláció növelése javítja a költségvetés egyensúlyát - hangzott el. Bár így lenne! Csak éppen a helyzet pontosan fordított... A helyzet úgy szól, hogy az inflációból származó adóbevétel-növekedés, az úgynevezett senioritás mindig kisebb, mint a költségvetési kiadások és a kamatok növekedése. Isten mentsen meg tehát minket, hogy az első Szabó-törvényt alkalmazzuk; maradjunk inkább annál, hogy fékezzük a költségvetés hiányát meg az inflációt.Végezetül, tisztelt Ház, nem taktikai megfontolásokból sötét az a gazdasági helyzetkép, amelyet a koalíció felvázol - a helyzet olyan! A mi felelősségünk az, hogy bemutassuk az országnak, milyen a helyzet, hiszen csak ennek ismeretében lehet megértetni azokat az elkerülhetetlen lépéseket, amelyek előttünk állnak. Nem az a vezérelv vezetett minket, hogy úgy lehet igazán könnyen győzni, ha jól választjuk meg az ellenfelet, azaz, hogy úgy lehet jó növekedést elérni, ha minél alacsonyabbra nyomjuk a bázist, hanem csak a realitások, a felelősség vezetett minket akkor, amikor valóságos képet rajzoltunk föl.Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)