Pokorni Zoltán (Fidesz)

1994. augusztus 29.

POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Tegnap az oktatási bizottság valóban megtárgyalta ezt a rövidke törvényt. Bretter Zoltán idézett, bár nem egészen pontosan, ő azt mondta, hogy maradt elég szamárság ebben a törvényben, sajnos azon túl is, amit az 1. §, a törvénymódosítás l. paragrafusa kivesz. Egy műfaji kérdést el kell dönteni, hogy csak a tanévkezdéshez szolgáló legszükségesebb módosítást, azaz a tandíj elhalasztását kívánja-e kezdeményezni a kormány, vagy belevág a törvény csiszolásába, javítgatásába is. Itt egy hibrid született: elkezdte ezt is, és ezt a nagyon fontos, a miniszter úr által említett tartalmi kérdést is elővette. Nagyon sok olyan apró csacsiság maradt ebben a törvényben, ami ma már a gyakorlat által bizonyítottan nem működik. Csak néhány példát: a hallgatói jogállás rendezetlensége vagy az intézményvezetők, ciklusok számának tisztázatlansága is bekerülhetett volna ebbe az első csokorba. Mégsem került, és bizonyos fokig ez helyeselhető, hiszen nem volt, nem folytatott le a kormányzat egyeztetéseket a szféra érintett szervezeteivel. Ugyanakkor más, úgymond apró javítások mégiscsak bekerültek mindenféle egyeztetés nélkül. Ez egy stílusbeli törés, el kell dönteni, hogy mit akar a kormány, csak a tanév indításához szükséges módosítást, vagy pedig belefog a javítgatásba is. Nem döntötte el, vegyük ezt most tudomásul.

Vegyes érzelmekkel vettem én legalábbis kézbe ezt a rövidke törvényódosítást, hiszen már-már úgy nézett ki, hogy a mostani kormányzat is követi az előző példáját, mely szerint minden szeptemberben vagy az ősszel együtt beköszönt a hallgatói tiltakozások korszaka is, és az Antall-kormány tandíjötletének négyéves évfordulóját a hallgatók megint csak a Szalay utcában ünnepelhetik meg, különösen azután, hogy a minisztérium egyik jeles hivatalnoka augusztus utolsó napjaiban elnyilatkozta magát, hogy hol, kinek és mennyit kell majd fizetnie, nem kismértékben borzolva így a hallgatók és szüleik kedélyállapotát a tanév elején. Ezek hibák. Vigyázni kell erre.

Már négy évre tekint vissza a tandíj legújabbkori története, de azért alapvető kérdésekkel még most sem vagyunk tisztában, és éppen ezért a Fidesz képviselőcsoportja támogatta ennek a halasztó törvénynek a sürgős, sőt azonnali beterjesztését, és előre megmondom, támogatni fogjuk magát a javaslatot is, noha igen komoly fenntartásaink vannak ezzel szemben.

Csak néhány kérdés, hogy mit nem tisztáztak eddig az arra hivatottak: ki fizet tandíjat, kinek kell hogy tandíjat fizessen, mikor fizeti a tandíjat, egyáltalán miért fizet valaki tandíjat, és mennyit fizet? Ugye, ma már körülbelül 100-120 ezer hallgató van a felsőoktatásban, szüleikkel együtt ez egy igen jelentős kör ahhoz, hogy ezt a néhány, nem kis jelentőségű kérdést ideje lenne tisztázni. Nem akarom ezt megtenni most, hiszen nem is ez a törvénymódosítás célja, csak az ügy nehézségére szeretném fölhívni a figyelmet.

Az első pont az lehetne, hogy miért kell tandíjat fizetni. Nyilván nem a képzési költségeket kell megfizettetni a hallgatókkal, hiszen ez átlagosan 300 ezer forinttól egymillió forintig terjed, sőt van olyan képzési költség, melynek az éves díja egymillió forint fölött van. A hallgatói díjak, tandíjak értelemszerűen nem érhetik el ennek a töredékét sem.

Közkeletű indoklás, hogy azért kell tandíjat fizetni, hogy a hallgató megrendelői szerepbe kerülhessen. Azonban nemigen vehetjük ezt komolyan, hogyha látjuk, hogy egy intézmény éves költségvetésében a tandíjbevétel alig érheti el körülbelül a 3 százalékot, vagy 5 százalékot. Miközben bármelyik egyetem vagy főiskola egy jó lobbymunkával vagy helyzetének sanyarúra festésével ennek a többszörösét szerezheti meg. Tehát nem igazán komoly, nem igazán elhihető ok, hogy azért kell a tandíjat bevezetni, hogy megrendelői szerepbe kerüljön.

Én egyetlenegy okot látok csak, hogy miért szükséges a tandíj bevezetése. Annak a ténynek a tisztázása, hogy az, aki részt vesz felsőoktatási tanulmányokban, közvetlenül több hasznot szerez mint az, aki nem vesz részt felsőoktatási tanulmányokban, és csak adójával támogatja azt. Annak is van ugyan közvetett haszna, de közvetlenül nincs. Ennek a különbségnek hosszú távon meg kell jelennie valamilyen módon a finanszírozásban.

Másik, igencsak bonyolult és még előttünk álló munka annak a tisztázása, hogy ki fizet tandíjat. Szerencsére az utóbbi években eléggé sokszínűvé vált az egyetemek, főiskolák világa. Egyetlenegy példát hadd ragadjak ki: vajon fizetnie kell azoknak a doktorandus hallgatóknak, akiknek a mai helyzet szerint kötelessége úgymond ingyen dolgozni a főiskolákon vagy egyetemeken, ily módon az intézmény szemszögéből ingyen munkával tartozik az egyetemnek vagy a főiskolának. Ő vajon fizet-e tandíjat vagy sem, miközben ugyanakkor munkavállaló is ezen a területen.

A harmadik, nem kis jelentőségű kérdés, hogy ki kapja a tandíjat, kinek kell ezt fizetni. Az egyetemek és főiskolák már ma is félnek attól, és erre jó okuk van, hogy a központi költségvetés majd úgymond "kompenzálni" fogja az ő tandíjbevételüket, hiszen ez történt már előre a '94-es költségvetésben, amikor is nem 500, hanem 600 millió forintot tervezett be a '94-es költségvetés az egyetemeknél, a főiskoláknál tandíjbevételként. Hogy közben emelkedtek a hallgatói létszámok, ez ma már 800 millió forint, ami hiányként jelenik meg az intézményekben. Ugyanakkor nincs értelme központosítani, tehát mondjuk a minisztérium szintjére hozni a tandíjak befizetését, hiszen akkor oda, úgymond, a negrendelői szerep.

Nem lényegtelen az sem, hogy mikor kell a tandíjat fizetni. Nem azért, mint hogyha aktuális lenne, hiszen épp most halasztjuk el a tandíjat, hanem abban a tekintetben, hogy vajon az év elején egy összegben, vagy pedig elhúzva, havonként kell, mondjuk, ezt terítve fizetni.

A végére marad a csattanó, hogy mennyit kell fizetnie a hallgatónak, differenciált legyen-e vagy sem, a tanulmányi eredménytől vagy a szociális helyzettől függő a tandíj megítélése?

(10.40)

Ez egy annyira bonyolult kérdés, hogy egyetlen példával világítanám meg. Ahhoz, hogy valaki öt év alatt elvégezhesse az egyetemet, heti 25 órát kell hallgatnia. Mennyit fizet az vajon, aki 30 órát hallgat, és mennyit az, aki heti 10 órát kell hallgasson? Logikusnak tűnne az, ha azt mondjuk, hogy az előző háromszor annyit, mint a második.

Ugyanakkor ez logikátlan, hiszen a költségvetés szempontjából az a hallgató a jobb hallgató, aki gyorsabban végzi el az egyetemet, hiszen hatékonyabban dolgozik. Ily módon a közösségnek kevesebbe kerül. Mégis őt büntetnénk magasabb tandíjjal, szemben azzal, aki hosszabb ideig, mondjuk kilenc-tíz évig ül az egyetem vagy a főiskola padjaiban. Lassúbb haladásával az országnak, a közösségnek jóval nagyobb tehervállalást jelent. Ezt is el kell dönteni.

A fentiekből látszik, hogy azzal a rövidke mondattal, amely most a törvénymódosításban szerepel, a Fidesz képviselőcsoportja egyet tud érteni. Mégis azt gondoljuk, hogy ebben a törvényben annak kell szerepelnie, hogy a tandíj mellett a hallgatói jogállást kell precízen meghatározni, az ösztöndíjak és egyéb szociális juttatások rendjét is pontosan meg kell határozni.

A végére két utolsó kérdés: ez a bizonyos kompenzáció vagy amit folyton emlegetnek a tárca képviselői, a hallgatói hitel. Már-már ilyen varázspálca-szerűen, ha a tandíj előkerül, akkor mindig a másik oldalra odakerül a hallgatói hitelrendszer.

Sajnos azonban ennél sokkal többet még nem mondott senki, sem az előző, sem a mostani művelődési tárca keretei között. Ez egy ellenzéki politikusnak még megbocsátható, de egy államapparátust vezető tárca képviselőjének már kevésbé.

Nézzük ezt a hitelt. Ha a hallgatók nyolcvan százalékának mondjuk átlagosan ötvenezer forintos hitelt akarunk adni, akkor ez körülbelül ötmilliárd forintba kerül. Ötmillió adófizetővel számolva ez évente ezer forintos adónövekedést, adóemelést jelentene. Igen komoly kérdésről van tehát szó.

Nem hiszem, hogy a banki tőke azért állna sorba, hogy a majdani magas közalkalmazotti fizetésért előre hitelt nyújtson mondjuk annak, aki óvónővé vagy tanítónővé akarja magát képeztetni. Tehát mindenképpen ide kell vonnunk a központi költségvetés hitelgaranciáját vagy támogatását.

A hallgatót sem kell különösebben irigyelnünk, ha ezt a hitelt nézzük. Ha valaki felvette ezt a bizonyos éves hitelt vagy hozzájutott, oly méltányos bankot vagy parlamentet talált, hogy ezt a hitellehetőséget megkapta, akkor - 25 százalékos kamattal számolva - öt év alatt 410 ezer forint gyűlik össze a számláján. Ezt körülbelül kilenc év alatt fizetheti vissza valaki akkor, ha mondjuk az adóbevallásával egyidejűleg minden évben 120 ezer forintot fölad a postán. Ez körülbelül a fele a mostani E-1-es, tehát igen magas közalkalmazotti fizetésnek. Nem hiszem, hogy vállalható ez a rendszer.

Tehát a hitelkonstrukció emlegethető varázspálcaként, de semmilyen realitását nem látjuk ma még. Éppen ezért azt gondoljuk, hogy a hitel önmagában nem hoz majd megoldást és nem jelentheti azt a kompenzációt, amit itt sok képviselőtársam tegnap a parlament oktatási bizottságának vitáján is említett.

Összefoglalva: mi a mi javaslatunk? A megrendelői szerepet nem a tandíjban kell érvényesíteni, hanem a kreditrendszerben. A nagyobb teljesítményt, a jobb tanulmányi eredményt nem a tandíjjal kell elérni, hanem a hallgatói támogatások rendjével. A gyorsabb haladást és a méltányosságot szolgálhatja egy igen korlátozott mértékű tandíj alkalmazása. A kiugró szociális különbségeket pedig a rendszeres vagy rendkívüli szociális támogatások rendjével kell kompenzálni.

Ez a négy technika, ez a négy eszköz együttesen rendezheti ezt a kérdést, de külön a tandíjat nem tartjuk erre alkalmasnak. Éppen ezért majd ennek a bizonyos törvénynek a vitájában, amelyről most a törvénymódosítás rendelkezik, ezt részletesen ki fogjuk fejteni és ajánlani fogjuk.

Egyetlenegy kérdés maradt csak hátra: előttünk van a Házszabály vitája. A Házszabálynak egy igen új és igen érdekes rendelkezése, amely szerint a módosító javaslatok indokolásában fel kell majd tüntetni a javaslat költségvetési vonzatát és annak társadalmi hatását is.

A becsület vagy a lovagiasság szabálya úgy kívánja - ezt a kormánytöbbség, sőt hat párt terjeszti elő konszenzussal -, hogy már most is alkalmazzuk ezt. Éppen ezért hiányoltam mind az írásbeli előterjesztésben, mind a szóbeli előterjesztésben ennek a javaslatnak a költségvetési vonzatát. Erre utalt ugyan a miniszter úr, Fodor Gábor, de ez félek, nem fogja megnyugtatni azokat a főiskolai vagy egyetemi vezetőket, akiknél ez ma már hiányként jelenik meg. Nyolcszázmillió forintot valahonnan elő kell teremteni a főiskolai vagy az egyetemi szférában.

Nem teoretikus kérdés ez, hanem húsba vágó, nem jövőbeni, hanem mai. Ez az egyetlen utolsó fájó pont ebben a törvényjavaslatban. Erre választ kell adni. Magyarán: utalni kell az indokolásban, az előterjesztésben.

Várom tehát, hogy ez majd megtörténjék. Ha nem most, akkor annyit azért még kibírunk, a pótköltségvetés vitájában.

Köszönöm a figyelmüket! (Taps.)