Sepsey Tamás (MDF)

1994. október 3.

DR. SEPSEY TAMÁS (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! A pótköltségvetésről folytatott általános vitában igen sok nagy tapasztalatú, széles látókörű közgazdász felszólalt már, és bombázott minket, akiknek tanult szakmája nem a közgazdaságtan, számokkal, elméletekkel. Felszólalásomban én nem kifejezetten számokkal kívánok foglalkozni. Mint egy országos hatáskörű szervnek egykori vezetője, mint a kárpótlásra jogosultak érdekvédelmét ellátó személy szeretném a gondolataimat önökkel megosztani, s rá kívánok mutatni azokra az ellentmondásokra, amelyek a kormány szava és tényleges politikája között húzódnak. Kezdeném az utóbbiakkal.

Bizonyára még önök is jól emlékeznek azokra az óriás plakátokra, amelyek azt hírdették, hogy az ország lakossága szavazzon a szakértelemre. Férfiasan be kell vallanom, hiába próbáltunk meg mindent a jelenlegi ellenzék oldaláról, hogy fölhívjuk az ország lakosságának a figyelmét, ez a szakértelem vezetett oda, hogy Bős-Nagymaros az ország természeti katasztrófáját fogja jelenteni. Ez a szakértelem volt az, amelyik az eocénprogram megvalósításával sok milliárdos terhet tett a magyar népnek a vállára. Ez a szakértelem volt az, amely a nyolcvanas évek végén öreg, idős nagymamákat, nagypapákat, karon ülő csecsemőket, szopós csecsemőket kényszerített arra, hogy meglátogassák a szomszédos Ausztriát, no nem azért, hogy világot lássanak, hanem azért, hogy felélvén az ország devizatartalékait, hűtőszekrényeket, híradástechnikai cikkeket hozhassanak be az országba.

Az ország erre a szakértelemre szavazott. S ilyen tekintetben azt hiszem, nem is csalódott. Hisz ahogy többen előttem megfogalmazták, ez a szakértelem időnként már a szakmai dilettantizmus formáját ölti.

Mire vonatkoznak az én szavaim? Nem másra, mint arra, hogy ez alatt a néhány igen rövid hét alatt számtalan olyan súlyos szakmai szabálytalanság következett be, amely méltatlan ehhez az Országgyűléshez. Talán még jól emlékeznek képviselőtársaim, hogy a Magyar Köztársaság minisztériumait tévesen sorolta föl a kormány által beterjesztett törvényjavaslat. Talán még emlékeznek képviselőtársaim, hogy a választójogi törvényt a kormány beterjesztette, de miután, hogy Torgyán József képviselőtársamnak a szavaival éljek, talán még több ezer év óta nem követtek el ekkora súlyos szakmai hiányosságot, vissza is vonta, és beterjesztett egy olyat, amit egyáltalán lehetett tárgyalni. Talán még emlékeznek képviselőtársaim arra, hogy a Bérgarancia Alapról is beterjesztett a kormány egy törvényjavaslatot, igaz, olyan figyelmeztetések után, hogy a pótköltségvetési törvényjavaslat szól a Bérgarancia Alapról, holott ez még jogilag nem létezik. Csak túl gyors volt ez a sietség, és azt hiszem, a kormány meg is bánta, hogy eleget tett a beterjesztésnek, mert lám, visszavonta és egy újat terjesztett be. Nem tudom, hogy gyakorlat lesz-e ennek a kormánynak, hogy beterjeszt egy törvényjavaslatot, és utána rájön arra, hogy alkalmatlan a kívánt cél elérésére, ezért rövid időn belül visszavonja és egy újat terjeszt be.

Tisztelt Képviselőtársaim! Hol itt a szakértelem akkor, hol van itt az előrelátás? A pótköltségvetési törvényjavaslat az expót úgy tárgyalja, mint aminek a lemondása befejezett tény, holott még nem szavazott róla az Országgyűlés. A pótköltségvetési törvényjavaslat az áfát 1995. január 1-jétől meg akarja emelni. Többen is megkérdezték, én is megkérdezem: mi köze van a pótköltségvetési törvényjavaslatban egy olyan szabálynak, amely jövőre nézve adót akar emelni? Talán az éves költségvetési törvényben, vagy az adózás rendjéről szóló törvényben kellett volna ezt elhelyezni. De ezek szakszerűséget feltételeznek.

Nézzük meg, mit mondott az Állami Számvevőszéknek az elnökhelyettese a Békesi-féle pótköltségvetés szakszerűségéről. A hiteles jegyzőkönyv 1106. oldalán az alábbiakat olvashatjuk: "egy más karakterű és egy jobban áttekinthető, közérthető és jobban ellenőrizhető pótköltségvetési törvényjavaslat is készülhetett volna". S ki mondta ezeket a bíráló szavakat? Az az elnökhelyettes, aki igazán nem vádolható azzal, hogy elfogult lenne a jelenlegi ellenzék iránt.

(18.30)

Aki a beszéde elején kifejezetten hangsúlyozta, hogy milyen nehéz helyzetben volt a Számvevőszék, nem akar politikai vitákba bonyolódni, ezért csak a számszerűségi adatokat ellenőrzi a pótköltségvetésben, de a gazdaságpolitikai célokról nem kívánt véleményt mondani. De a szakmai véleményük az bizony lehangoló a Békesi-féle pótköltségvetés tekintetében. Emlékezzünk csak a választási szlogenre: A szakértelem kormányára szavazzanak! S akkor olvassuk tovább az elnökhelyettes úr által elmondottakat a jegyzőkönyvben. Olvassuk, hogy amikor kifogásolta, hogy ez a pótköltségvetési törvényjavaslat nem áttekinthető, nem közérthető, és bizony az ellenőrzési rendszere megfoghatatlan, ezért visszaélésekre ad lehetőséget, akkor azt mondja az elnökhelyettes úr: "Van viszonyítási alapunk, hiszen az előző két évben is volt pótköltségvetés. Azt gondolom, talán ennek a pótköltségvetésnek a háttere, ennek az indokolása kicsit túl hangosra sikeredett."

Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Pénzügyi Kormányzat! Jól tetszettek hallani, az elnökhelyettes úr bíráló szavai egyben dicséretet is jelentettek a korábbi kormányzat pénzügyminiszterei számára. Talán meg kellett volna kérdezni Kupa Mihály urat, Szabó Iván urat, hogy kell beterjeszteni egy pótköltségvetést, hogy kell indokolni egy pótköltségvetést, mi fér bele egy pótköltségvetési törvénybe. Akkor nem következtek volna be azok a hiányosságok, amelyeket a Számvevőszék joggal és okkal felró ennek a kormányzatnak. "Túl hangosra sikeredett" - ez utalás arra, akinek füle van, azt hiszem, meg tudja hallani és megérti, hogy ennek a pótköltségvetésnek a politikai felhangjai azok, amelyek messze nem meggyőzőek a szakma számára. De ennek a felismeréséhez szerénység is kell. Be kell látni, hogy ennek az Országgyűlésnek a jogalkotó munkájában kevesebb politikumra és több szakszerűségre van szükség.

Nézzünk meg még egy látványos példát, hogy ki mit olvas ki ebből a pótköltségvetésből. Hidasi Rezső képviselőtársam felszólalásában - 1110. oldal - az alábbiakat mondta:" A pótköltségvetés nagy pozitívumaként emelhető ki, hogy a javasolt intézkedések többsége nem átmeneti jellegű, hanem a hosszabb távú célkitűzéseket is szolgálja." Ezt mondja a szakértelem pártjának a képviselője. Vajon mit mond a pénzügyminiszter? Az 1098. oldalon találhatják képviselőtársaim, hogy a pénzügyminiszter úr szerint "A benyújtott javaslat csak arra alkalmas, hogy csökkentse a hiányt és szerény mértékben korrigálja a '94-es folyamatokat. Nem lehet célja új gazdaságpolitikai koncepció megvalósítása. Nem alkalmas a legfontosabb kettős cél: a stabilizáció és a tartós növekedés feltételeinek megteremtését szolgáló akciók egyidejű megvalósítására."

Tisztelt Képviselőtársaim! Felmerült bennem a gyanú, hogy esetleg két különböző pótköltségvetési javaslatot olvasott a pénzügyminiszter és a bizottsági előadó. De aztán megnyugodtam, hisz az Állami Számvevőszék véleményében ki lett fejtve a szakma véleménye, és ez eligazító volt a számomra. Hisz azt mondja a számvevőszéki jelentés 11. oldalának utolsó bekezdése, hogy "A pótköltségvetéssel beterjesztett intézkedéscsomag nem tartalmaz olyan elemeket, amelyek az államháztartásban jelentősebb változásokat indítanának el és a kiadásokat is hosszabb távon mérsékelnék." Akkor ezek szerint a bizottsági előadó talán többet tételez fel a törvényjavaslatról, mint amit szerény célként az maga elé tűz.

Tisztelt Képviselőtársaim! El kellene gondolkozni azon, mit fognak mondani önök azoknak a választópolgároknak, akik megkérdezik, hogy hogyan és milyen módon lehet megszavazni egy olyan paragrafust, amely lehetővé teszi, hogy a kormány, a parlament ellenőrzése nélkül, szabadon csoportosíthasson át olyan előirányzatok között, amelyekről korábban az Országgyűlés döntött. Hisz' ez a felhatalmazás lényegében azt jelenti, hogy az Országgyűlésnek az ellenőrző szerepe megszűnik. Értelmetlen dolog költségvetést, pótköltségvetést készíteni. Minek, ha azok a számok, amelyekről dönt az Országgyűlés utóbb országgyűlési felhatalmazás nélkül megváltoztathatók.

Ki vállalja egy minisztériumnak a vezetését, egy országos hatáskörű szervnek a vezetését annak tudatában, hogy a költségvetését a kormány bármikor megkurtíthatja, ha nem olyan módon viselkedik annak az intézménynek a vezetője, akkor büntetésképpen megvonják tőle az előirányzatot és megkapja egy olyan intézmény vagy olyan minisztérium, amelynek a vezetője jófiúként viselkedik. Ugye, nem erről van szó? Ugye, nem erre gondolnak önök, és nem is ezt akarjuk közösen elérni.

Az Antall-kormányzatnak, amelyet gőgösnek, önkényuralmi megoldásokat szem előtt tartónak neveztek sokan - alaptalanul -, az eszébe nem jutott volna ilyen megoldással az Országgyűlés elé állni, korlátlan felhatalmazást kérni, amelyet Magyarországon csak háborúk idején szoktak kérni a kormányok, vagy a diktatúrák kormányai kapnak meg. De jelenleg demokrácia van, legalábbis én így gondolom. Ha ezt a felhatalmazást megkapja a kormány, akkor a közpénzekkel ellenőrzés nélkül bánhat.

Nem hiszem, hogy a miniszterelnök úr tudná, hogy a miniszterelnök úr tisztában van vele, hogy a pénzügyminiszter által beterjesztett ez a megoldás valójában mit jelent. Nem hiszem, hogy így kell megkezdeni a korrupció elleni harcot, melyet meghirdettünk és amelyet támogat az ellenzék és támogat a Magyar Demokrata Fórum is.

Nem hiszem, hogy a közpénzek kiadásának megszigorítását oly módon kell kezdeni, hogy a kormány azt kéri, mindenki takarékoskodjon, mindenkit szigorúan ellenőrizzünk, egyedül én legyek az, amelyik nyugodt lélekkel csoportosíthat és arra költhet, amire akar.

Tényleg annyira biztos lehet a pénzügyminiszter a koalíció túlsúlyában, a szavazógépben, hogy egy ilyen javaslatot ide mer hozni az Országgyűlés elé? Vagy talán ennek a javaslatnak inkább az áll a hátterében, hogy maga a pénzügyi kormányzat, a pénzügyminiszter úr sincs tisztában azzal, hogy az általa leírt számok valósak-e; hogy azok a folyamatok, amelyekről szól ez a pótköltségvetési javaslat, valóban be fognak-e következni. Mert ebben az esetben érthető ez a felhatalmazás-kérés. Hisz ha nem tudom, hogy a leírtak bekövetkeznek, ha megtörténhet, hogy amit leírtam, annak épp az ellenkezője fog bekövetkezni, akkor valóban meg kell kérni a felhatalmazást, hisz akkor mindaz, ami itt elő lett adva és amiről most már napok óta vitatkozunk, az egy elméleti fejtegetés, amelynek az alapjai nagyon gyenge talajon állnak. Akkor valóban kellene felhatalmazás, csak akkor el kellene mondani az Országgyűlésnek, hogy tisztelt képviselők, semmit nem tudunk, semmi bizonyosat, lesz egyfajta hiány, nekünk kell 50 milliárd forint, ezt tessenek megszavazni, s a kormány a szabad belátása szerint fog dönteni ennek a felhasználásáról.

Tisztelt Ház! Hol takarékoskodik a kormány, hol akarja a kiadásokat csökkenteni? Természetesen a közigazgatásban. Igaz, a kiadások csökkentésével a közigazgatás feladatai nem csökkennek, továbbra is számon fogják kérni a feladatok teljesítését a közigazgatáson, elfelejtkezvén arról, hogy a feladatok teljesítéséhez szükséges előirányzatokat folyamatosan és állandóan kurtítják.

(18.40)

Meg kell vallanom, a korábbi kormányzat is nagyon nagy előszeretettel nyúlt ahhoz, hogy a közigazgatás kiadásait csökkentse. Úgy látszik, ebben van mit tanulni a korábbi kormányzattól, ezt átvette az új kormányzat és ismételten olyan kiadáscsökkentések következnek be a közigazgatásban, amelyek annak hatékony működését nemcsak veszélyeztetik, hanem már súlyosan sértik.

Ilyen feltételrendszer mellett, hogy egy szerv vezetője nem lehet biztos abban, hogy az adott évi előirányzat végül is rendelkezésre fog-e állni számára vagy sem, ne csodálkozzunk azon, hogy bürokratikus, hogy lassú, hogy néha tudatlan az ügyintézés.

Minden évben elhangzik demagóg érvként, hogy az állam túlköltekezik, az államapparátus igen sokba kerül. Ezért folyamatosan csökkennek a kiadások, folyamatosan késnek a beruházások, ennek eredményeképpen folyamatosan csökken a lelkes, kötelességtudó és szakértő közigazgatási kar. Mert ugyan, ki fogja hallgatni vég nélkül, hogy az ő munkája valójában semmit sem ér, hogy az a köztisztviselői kar, amelyik ebben az országban végül is irányítja a legfelsőbb szintű döntések végrehajtását és végre is hajtja azokat, az valójában semmirekellő emberek sokaságából áll, akik érdemtelenül veszik fel a pénzt? Ki fogja elviselni azt a feszültséget, amely a magánszféra és a közigazgatás jövedelmei között van, hisz' hasonló tudású, egyetemi végzettségű emberek a magánszférában a sokszorosát tudják keresni annak, mint a közigazgatásban.

De vannak lelkes emberek, akik valóban szolgálatnak tekintik, hogy részt vegyenek a közigazgatásban, csak éppen őket fogjuk elüldözni. Éppen ezek a pótköltségvetési törvényjavaslatok, de a jelen törvényjavaslatnak is ismét a közigazgatást súlyos elvonásokkal fenyegető megoldása az, ami rövidesen arra fog vezetni, hogy akik négy évvel ezelőtt valóban szívvel-lélekkel vállalták, hogy egy új szemléletű közigazgatást fognak létrehozni, hogy megpróbálják ügyfélcentrikussá tenni a közigazgatást, és otthagyták a magánszférát, azok megcsömörlenek, azok ott fogják hagyni a közigazgatást, és érvényesülni fog az a szelektálás, amelynek következtében még bürokratikusabb lesz a közigazgatásunk, még több ideig tart majd egy-egy ügynek az elintézése és még több hiba lesz az ügyek elintézésében.

El lehet halasztani a közigazgatásban dolgozók tizenharmadik havi jövedelmének kifizetését jövőre, áttolhatjuk a költségvetési hiányt jövőre, majd kezdünk azzal valamit - csak mit mondunk a közigazgatásban dolgozóknak, akik rászolgáltak erre a tizenharmadik havi fizetésre? El lehet halasztani beruházásokat, korszerűsítéseket - csak legyünk tisztában azzal, hogy ezzel a közigazgatás hatékonysága csökken. Nem hiszem, hogy egy modern államapparátus kiépítése során mindenáron, mindig arra kell törekedni, hogy olcsók legyünk: jók legyünk, hatékonyak legyünk, és fizessük meg azokat a közigazgatási szakembereinket, akiken a mi törvényeink végrehajtása múlik. Azon az oldalon voltam három éven keresztül, ezért nyugodt lélekkel elmondhatom: megszülethet a legjobb törvény ebben a házban, ha nincs meg a végrehajtásához szükséges szakmai apparátus: akkor nem fognak valóra válni a jogalkotó céljai, akkor a legjobb elképzeléseink is zátonyra futnak.

A közigazgatás hozzá van kötve az Országgyűléshez, nem bánhatunk úgy a közigazgatással, mint a mostohagyermekünkkel. Hadd mondjak egy példát, amiről nemrég hallottam!

Az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaságnál egy főtanácsos, aki a privatizációs titkárságon dolgozik - valójában kormányzati célokat old meg, hisz' a privatizáció kormányzati feladat -, havi 250 ezer forintot keres, ezzel ellentétben egy minisztériumi, mondjuk helyettes államtitkár 110 ezer forintot. A kettő között mekkora a különbség, mondjuk felelősségben?

Lehet, az a célja a kormányzatnak, hogy bújtatott állásokba helyezze ki a köztisztviselőit, ezzel jól járnak azok a személyek, akik ilyen bújtatott állásba kerülnek. De tessék megmondani, hogy akkor a köztisztviselői karban milyen hangulat fog eluralkodni, hogy ugyanazon feladat végrehajtásán dolgozók közül az egyik több mint kétszer annyit keres, mint a másik? Meg kell jegyeznem, hogy az ÁV Rt. valójában az állam tulajdonában áll, tehát a fizetések ebben az esetben azért állami pénzekből történnek.

Vagy mit szóljon az ember ahhoz, hogy a miniszterelnök úr egyik tanácsadója ingyen végzi a tanácsadást? Csak mellette egy olyan állami többségű bank elnöke lett, ahol prémiummal együtt a havi jövedelme 1 millió 200 ezer forint. (Zaj.) Jól tetszettek hallani! Én sem akartam hinni ennek az információnak, hogy lehet olyan, hogy 500 ezer forint havi fizetés és 150 százalékos prémium. Sajnos, lehet - állami bankban, amelynek a magyar állam a többségi tulajdonosa.

De akkor ne szóljunk egy szót sem a tekintetben, hogy a kormány magán kezdi a nadrágszíj-meghúzás politikáját. Ha elképzelhető olyan tisztség Magyarországon, ahol az egyhavi jövedelem - én nem is tudom, nem is merem a számokat kimondani - hányszorosa az átlag magyar fizetésnek, akkor ne beszéljünk arról, hogy az átalakulás terheit igazságosan akarjuk elosztani, mert akkor az átalakulás terheit ebben az országban igenis a dolgozók fogják viselni.

A kárpótlási árverések során megszerzett földek kimérése, tulajdonjog-bejegyzése a földhivatalok feladata. Egy héttel ezelőtt Barkóczy Gellért képviselőtársam interpellált ebben az ügyben, ma Lakos képviselő úr is szólt erről. Együttéreznek az új tulajdonosokkal, de nincs elég pénz arra, hogy a tulajdonjog-bejegyzés megtörténjen. Ez szép is lenne, ha éppen a Földművelésügyi Minisztérium politikai államtitkára a Számadás című lapban nem nyilatkozott volna arról, hogy ők az ilyen adminisztrációs ügyekre, mint a tulajdonjog-bejegyzés, nem szívesen költenek, inkább a termelő alapokat támogatják.

Én el is hiszem, hogy ennek a kormányzatnak talán nem szívügye, hogy akik kárpótlási árverésen szereztek földtulajdont, azoknak a tulajdonjoga minél hamarabb bejegyzést nyerjen. Az sem szívügye, hogy akik a szövetkezeti részarány-tulajdonból részesültek, azoknak a tulajdonjoga bejegyzésre kerüljön. Akkor tessék nekem megmondani, hogy ezek a kistulajdonosok hogy fognak hitelhez jutni, hogy fogják a termelést beindítani, ha nincs meg a tulajdonjogukat igazoló papír? Ez nem adminisztrációs probléma, ez egy nagyon fontos probléma, amelyhez meg kell teremteni a pénzügyi alapokat, hogy minél előbb tiszta és világos tulajdoni viszonyok legyenek ebben az országban.

Éppen elég baja a földhivataloknak, hogy sajnos az elmúlt évtizedekben negligálták azokat a polgári jogi alapelveket, hogy egy ingatlan-nyilvántartás közhitelű vagy naprakész kell hogy legyen. Nem így van. Most be kell hozni több évtized súlyos elmaradását, tetézve azzal, hogy az új tulajdonosok - ki így mondja, hogy hála istennek, ki úgy mondja, hogy sajnálom - majdnem egymillióan vannak. Tehát egy ilyen költségmegvonást, amely például a pótköltségvetési törvényjavaslatban a földhivataloktól ilyen összegeket elvon, nem adja meg számukra a többlettámogatást, azt hiszem, egyikünk sem támogathat.

Nagyon jó lenne, hogyha az államigazgatás egészét áttekintené a kormány, és végre egyszer kimondaná, hogy a modern államigazgatás nem olcsó, de a modern államigazgatás hatékony, és ezen a gondolati logikán indulna el ez a pótköltségvetési javaslat is, a '95-ös költségvetési javaslat is, hogy ne mindenáron megvonjunk, hanem a költségvetés által a minisztériumoknak, a közigazgatásnak juttatott pénzeknek az ellenőrzését szigorítsuk, azt, hogy milyen módon használják fel ezeket a pénzeket. Akkor számon lehet kérni a teljesítést is.

Min takarékoskodik még a közigazgatás mellett a kormány? Nem fogják elhinni képviselőtársaim: én nem hittem a szememnek, hogy a kárpótlásra jogosultakon, a politikai üldözötteken akar még takarékoskodni ez a kormány, amikor 4 milliárd forintot meg akar tőlük vonni. Kiktől? A deportáltaktól, a gettóba zártaktól, az internáltaktól, a kitelepítettektől, a szovjet bíróságok által ártatlanul elítéltektől, akik közül százezren kerültek ki a Szovjetunióba és háromezren tértek vissza.

(18.50)

A szovjet kényszermunkára hurcolt ártatlan polgári személyektől, a szovjet hadifogságba esettektől, a recski internálótábor rabjaitól, Tiszalök és Kazincbarcika kényszermunkásaitól, az '56-os - akkor ellenforradalmároknak, most forradalmároknak nevezett - hősöktől, a közbiztonsági őrizetesektől. És sorolhatnám még azokat a jogcímeket, amelyek az elmúlt öt évtizedben alapul szolgáltak arra, hogy ártatlan magyar állampolgárok százezreit megfosszák szabadságuktól.

Ezeken akar most a kormány takarékoskodni, és 4 milliárd forintot el akar vonni tőlük, holott a korábbi Országgyűlés a politikai üldözöttek számára életjáradékuk folyósításához ezt az összeget biztosította. Az nem érv, hogy ennyi megmaradt, hisz' ezen összeg felhasználása mindig attól függött, hogy hány kérelmet bírált el a kárrendezési hivatal, hány fő kért életjáradékot. Minden évben volt erre félretett összeg: '92-ben 5,4 milliárd forint. Miután a kérelmek elbírálása '93-ban kezdődhetett meg, ez az 5,4 milliárd forint megmaradt, de az akkori kormányzat nem vonta ezt el, és nem mondta azt, hogy megtakarítottam ennyit a politikai üldözötteken. 1993-ban és '94-ben is félre lett téve egy keretösszeg, és a kormány minden évben döntött arról, hogy abban az adott évben az életjáradék havi alapösszege mekkora legyen.

'94 tavaszán került először abba a helyzetbe a Boross-kormányzat, hogy fel tudja mérni, körülbelül hány politikai üldözött van, aki életjáradékra jogosult - igaz, akkor már tudta, hogy hetvenezren adták be pótigényüket. Egyrészt azért, hogy előlük ne használja fel az alapot, másrészt azért, hogy a választások előtt senki ne mondhassa: azért, hogy rá szavazzanak, nagymértékben megemeli az életjáradék összegét, egy mérsékelt emelés mellett döntött. De azzal a szándékkal, hogy az év végére visszatér rá, és megnézi, hogy a rendelkezésre álló összeg hogyan és mi módon osztható fel azok között, akik megszenvedték az életet, igen keservesen és keményen megszenvedték.

Ehhez képest mit kell látni ebben a törvényjavaslatban? Azt, hogy a kormány ezt megtakarította az üldözötteken, hogy el akarja tőlük vonni, hogy ne kaphassanak kárpótlást.

Mérhetetlen szomorúság fogott el. Akik ismernek engem, azok tudják, hogy most igazat beszélek. (Derültség a bal oldalon.) Ez nem szónoki fogás. Mindannyiuknak együtt kellene érezni a politikai üldözöttekkel, mert akkor nem kacagnának, ha az ő nagyon szomorú sorsukról van szó. (Közbeszólások a bal oldalról.)

De aztán ez a keserűség csak fokozódott bennem, amikor a pézügyminiszter úr a múlt héten a következőket mondta: "A kormány világossá tette, hogy az ingyenes vagyonjuttatást minimumra fogja csökkenteni, beleértve a kárpótlási jegyekkel megszerezhető vagyonjuttatást is."

Hát ez egy kulcsmondat volt - így szokták mondani. Ingyenes vagyonjuttatás a kárpótlási vagyonjuttatás! Tessék megkérdezni Auschwitz, Matthausen és egyéb koncentrációs táborok túlélőit, ingyenesen kapnak-e a kárpótlási jegyükért vagyont. Tessék megkérdezni a gulágok túlélőit, hogy ők ingyenesen kapják meg a kárpótlási jegyükért a vagyont. És sorolhatnám most ismét Recsket és Tiszalököt, és a váci fegyházat, és a gyűjtőt, hogy akik ott raboskodtak, azok ingyenesen fogják kapni a vagyont a kárpótlási jegyükért? Akiktől elvették a házukat, elvették a földjüket, elvették az üzemüket, a gyárukat, azok ingyenesen kapják a kárpótlási jegyükért a vagyont?

Képviselőtársaim, ez egy olyan mérhetetlen cinizmus, a farizeusságnak egy olyan állapota, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Ha ezt ingyenes vagyonjuttatásnak nevezi a kormány egyik tisztségviselője, akkor el kell gondolkozni azon, valóban hitelesek-e azok a szavak, amelyeket a miniszterelnök úr mondott akár a programbeszédében, akár pedig a későbbiek folyamán. Akkor valóban hiteles-e a bocsánatkérés a magyarországi zsidóságtól a velük szemben elkövetett bűnökért, ha a kormány miniszterelnökének a bocsánatkérése után ugyanezen kormány pénzügyminisztere azt mondja, hogy ők ingyen kapnak vagyont? Akkor a 301-es parcellában sem kell közösen koszorúzni, ha az a véleménye a kormánynak, hogy az üldözöttek a semmiért kapták a kárpótlást, és ezért ingyen jutnak vagyonhoz.

Ez olyan súlyos mondat volt, amelynek egy demokráciában következményei vannak. Hisz' nem lehet száz- és százezer ember szemébe - akiket megcsúfolt a történelem - még odavágni a szerény mértékű kárpótlás mellé azt is, hogy "ingyen kaptátok". Ezen el kellene gondolkozni a miniszterelnök úrnak is, és azt hiszem, a pénzügyminiszter úrnak is. Demokráciákban egyfajta válasz van egy ilyen tévedésre. Kíváncsi vagyok, hogy demokráciában élünk-e...

Amiről még szólni szeretnék, az lehet, hogy viccesen fog hangzani egyeseknek. Amit én hiányoltam ebből a törvényjavaslatból és amit megszavaztam volna, az egy újfajta adó. Ez akkor jutott eszembe, amikor hallottam Varga képviselőtársamtól, aki interpellált, hogy a Fotex 5 milliárd forint nyereségre tett szert a forintleértékelés kapcsán. 5 milliárd forint nyereség! Be kéne vezetni a forintleértékelési adót. Azt hiszem, ez egy nagyon komoly bevételt jelentene az államkasszának. Tudniillik kik voltak azok, akik a forintleértékelés kapcsán hatalmas nyereségre tettek szert? Tudjuk jól, hogy a Fotex, mert ezt az újságok közölték. Én nem mondom, hogy a Fotex azért tudott a forintleértékelésről, mert ilyen vagy olyan személyek vannak az igazgatóságában vagy a felügyelő bizottságában. Várszegi úr is nyilatkozta, hogy ők jó szimattal érzékelték, hogy mikor lesz a forintleértékelés. Ezek után el kellene gondolkozni azon, hogy esetleg a Fotex igazgatóját nevezzük ki pénzügyminiszternek, mert akinek ilyen jó szimata van, az sok pénzt tud hozni az országnak. De sajnos állami bankok is nagyon komoly nyereségre tettek szert; a Pénzügyminisztérium biztos tud majd adatokat szolgáltatni arról, hogy hány bank tartotta a forintleértékelés előtti néhány napban a pénzét devizában, hogy aztán amikor megtörtént a forintleértékelés, átváltsa forintra, likviditási könnyebbséggel tudja gerjeszteni - mert ez gerjeszti - az inflációt.

Milyen jó lett volna, ha ez az így képződött nyereség - amelynek csak nagyon kis része fog a nyereségadón keresztül befolyni - valójában az államot illetné, és nem az adófizetőkre - mert végső esetben ők fizetik meg a forintértékeléseknek ezt a fajta nyereségét - raknánk a terheket, hanem azoktól vonjuk el, akik mindenfajta munka nélkül, a lehető legtisztább spekulációval rövid idő alatt óriási haszonra tesznek szert. Hisz' akkor talán pótköltségvetést sem kellene beterjeszteni, mert több tízmilliárd forintos nyereségről szólnak a szakmai körök. Akkor nem lenne miről vitatkoznunk, nem a közoktatástól kellene pénzt elvonni, nem a közigazgatástól, nem a kárpótlásra jogosultaktól, hanem azoktól, akik spekuláltak, és egy ügyes húzással tíz- és tízmilliárd forint haszonra tettek szert.

Megszívlelendőnek tartanám, ha elgondolkoznának a felelős kormánytisztviselők azon, hogy egy-egy ilyen döntés halogatásával szakértők szerint - miután sokáig vitatkoztak a Magyar Nemzeti Bank elnökével, hogy lemondjon vagy ne mondjon le, elhúzván ezt a folyamatot - a spekulációnak igen tág teret adtak.

(19.00)

Úgyhogy legközelebb csökkentsék ezt az időt, és ha ismét le akarnak forintot értékelni, akkor lehetőleg olyan időpontban tegyék meg, amikor sem a Fotex, sem egyéb állami bankok nem érzik meg ennek az előszelét. Képviselőtársaim, köszönöm a figyelmet. Elnök úr, köszönöm a szót. (Taps.)